Történetek - 72.oldal

Egy tizenhat éves fiú is köztük volt. Fehér, nagy-Magyarországos pólóban, melynek hátára egy turulmadár volt felfestve Isten Kardját tartva. Fekete műanyag keretű szemüveget viselt. Haja hosszú volt és csapzott. Ő is öklével verte a rend őreit. Kapott több ütést is az oldalába, de ezekkel nem törődött. Elszántan verte gumibottal felfegyverezett hatóságiakat, akik többször viszonzásul belerúgtak a bakancsaikkal...

- Hogyan került ide?
- Tudja én író voltam és vagyok. Két könyvem is megjelent már, egy verses könyv, és egy romantikus regény. Szép kis összeget kerestem vele, de nagy részét a kiadó lenyúlta, számomra érthetetlen indokokkal. A feleségem beteg lett. Aizheimer kórt kapott. Minden pénzem rá költöttem, de hiába. Fél évig szenvedett és utána Isten magához szólította. Van is róla egy fényképem. - az imakönyvből egy fényképet vett elő...

Andrea és Boglárka csak élettársak. Talán Hollandiában házasok lennének. Ugyanis szerelmesek egymásba, de egybekelésüket akadályozza a hazai jogszabály, s az emberek elutasító magatartása. Bár melegek, mégis megpróbálnak normális életet élni, de az emberek előítéletesek velük szemben. Erkölcstelennek, természetellenesnek kiáltják ki őket. Pedig ők semmiben sem különböznek másoktól, ugyanolyan emberek...

Volt egy lány. Álmokat szőtt míves kelmén, színes gombolyag szaladt át a kezén, rikítottak ujjai nyomán az álomképek. Egyik a másik után kelt ki mint tojásból a napos csibék. Lábát lógatva csücsült a felhők tetején, ajkai között halovány zöld fűszál remegett, miközben rágcsálta, kezével az állát támasztotta. Úgy hitte, minden sikerülhet, hogy csupán akarni kell és hinni mindig a színes szőttesben, mit maga készített...

A parkba érve még inkább lelassította a lépteit és az árnyékok között felsejlett egy árva pad sziluettje a terebélyes gesztenyefa alatt. A padon ült valaki, mozdulatlanságra ítélve. A férfi arra felé vette az irányt, nem bujkált, nem rejtőzött bele a sötétségbe. Ösztönei megsúgták, megtalálta, akit keresett, de ez a találkozás talán az ő érzéketlen szívének lesz a legkeservesebb...

- A gyerek velem marad, őt nem adom! - mondta a nő ellentmondást nem tűrő hangon.
- De akkor láthatom, amikor csak akarom, ebből nem engedek!- kontrázott rá a férfi mély basszus hangon, szinte mennydörögve a felesége felé.
- Akkor láthatod, amikor én jónak látom, vagy ahogyan majd a bíróság dönt. - a nő hangja továbbra is parancsoló volt...

Ám egy napon különös alak léptei alatt nyikordultak meg a lépcsőfokok. Nem nagyon kérdezősködött, csupán egy Margaritát rendelt, és a lánnyal szemközti asztalhoz telepedett. Furcsa színű szemeivel felmérte őt, villant a pillantása, majd siklott is tova a megkérgesedett, néhol már málladozó régi plakátokra, melyek a falakat borították. Ő azonban képtelen volt levenni róla a tekintetét és mielőtt távozott volna egy fejbiccentéssel búcsúzott...

Érzékien, a hátadat homorítva hátrébb csúsztatod a feneked, hopp megakadt valamiben. Kicsit felemeled, közben a melleid pont az én mellbimbóimhoz dörzsölődnek. Lassú, minden pillanatát élvező mozdulattal rácsúszol.
Egyre hatalmasabb lökésekkel néha körbe mozduló csípővel, de nagyokat lökve rajtad, csak ki-be mozgunk...

Hideg szél van. Belőlem fúj. Nem zavar, bár másnak fájhat. Csípős. Ha aludnék, tűz- kék szempár kényszerít, babonáz, börtönöz. Kezem millió apró tüske simogatja, hol érte, jég harapja összeszorított szám...

Egy fiú és egy lány ülnek egy padon, összefonódva, mintha egy test lennének, mintha soha nem is tudnák elengedni egymást. Tekintetük fátyolos… Romantikus, ha örömkönny gyűlik két gyerek szemében… - gondolják a járókelők...