Történetek - 72.oldal

A parkba érve még inkább lelassította a lépteit és az árnyékok között felsejlett egy árva pad sziluettje a terebélyes gesztenyefa alatt. A padon ült valaki, mozdulatlanságra ítélve. A férfi arra felé vette az irányt, nem bujkált, nem rejtőzött bele a sötétségbe. Ösztönei megsúgták, megtalálta, akit keresett, de ez a találkozás talán az ő érzéketlen szívének lesz a legkeservesebb...

- A gyerek velem marad, őt nem adom! - mondta a nő ellentmondást nem tűrő hangon.
- De akkor láthatom, amikor csak akarom, ebből nem engedek!- kontrázott rá a férfi mély basszus hangon, szinte mennydörögve a felesége felé.
- Akkor láthatod, amikor én jónak látom, vagy ahogyan majd a bíróság dönt. - a nő hangja továbbra is parancsoló volt...

Ám egy napon különös alak léptei alatt nyikordultak meg a lépcsőfokok. Nem nagyon kérdezősködött, csupán egy Margaritát rendelt, és a lánnyal szemközti asztalhoz telepedett. Furcsa színű szemeivel felmérte őt, villant a pillantása, majd siklott is tova a megkérgesedett, néhol már málladozó régi plakátokra, melyek a falakat borították. Ő azonban képtelen volt levenni róla a tekintetét és mielőtt távozott volna egy fejbiccentéssel búcsúzott...

Érzékien, a hátadat homorítva hátrébb csúsztatod a feneked, hopp megakadt valamiben. Kicsit felemeled, közben a melleid pont az én mellbimbóimhoz dörzsölődnek. Lassú, minden pillanatát élvező mozdulattal rácsúszol.
Egyre hatalmasabb lökésekkel néha körbe mozduló csípővel, de nagyokat lökve rajtad, csak ki-be mozgunk...

Hideg szél van. Belőlem fúj. Nem zavar, bár másnak fájhat. Csípős. Ha aludnék, tűz- kék szempár kényszerít, babonáz, börtönöz. Kezem millió apró tüske simogatja, hol érte, jég harapja összeszorított szám...

Egy fiú és egy lány ülnek egy padon, összefonódva, mintha egy test lennének, mintha soha nem is tudnák elengedni egymást. Tekintetük fátyolos… Romantikus, ha örömkönny gyűlik két gyerek szemében… - gondolják a járókelők...

- Sokszor azok a dolgok, amelyek minden nap ott vannak a közelünkben természetesek a számunkra. A meleg otthon, a szerető család. Van, akinek ez nem adatik meg, ezért vágyódik utána, áhítozik, és bármit képes lenne megtenni érte. Az ő számára egy csoda lenne mindez. Ám azok, akik a csodákat nap, mint nap ajándékba kapják, képtelenek felfogni mekkora kincs birtokosai és két kézzel fecsérlik, tékozolják ezt a drága adományt...

A csaj még mindig csak állt ott, nem tudtam mire vár, de úgy tűnt nagyon emészti magát valamin. Gondoltam megkérdezem mi a baja, de aztán felmerült bennem, hogy lehet csak lovat adnék alá, és a végén még letessékel a földre. Amit ránézve lehet meg is tettem volna. Amikor egy ilyen lánnyal állsz szemben, akkor csak két választás van...

- Nem látszol annak. – szögeztem le, és rá mosolyogtam – miért mondták ezt? Nem tudod?
- Mert sírtam… amikor éreztem, hogy fáj, hogy haldoklik bennük a szeretet… és amikor kérdeztem, miért ölik meg, csak bámultak, vagy azt mondták, hogy muszáj… és én kiabáltam, és hisztiztem, igazából a szeretet helyett, mert sajnáltam... mert ő ugye nem tud sírni, ha bántják. Csak fáj, és fáj és fáj, és aztán meghal. Nagyon sok szeretet hal meg így nap, mint nap...

Figyelj! Vedd észre halálod, mikor lelked eltűnik. Könnyelműség lenne elpazarolni az időt, mely bár előtted s utánad végtelen, de közben igencsak kevés, élj akármeddig. Húsz vagy százhúsz, nap, év? Igazán kevés, a végtelen szöveten csak egy nagyon apró minta, és annak is egy kis részlete...