Emlékül, Neked 6.

- Jesszusom! – csúszott ki Trini száján, ahogy kilépett a taxiból, mely elvitte őt az előkelő szállodához
Az épület előtt újságírók, tévériporterek, fotósok, és számtalan rajongó várta feszülten a híres rendező, Bell Johnson feltűnését. Úgy látszik, érkezésének ideje, és helye nem is olyan titkos információ, mint ahogy azt a szálló igazgatói gondolták. Tudták, az amerikai sztár világosan kijelentette, hogy nem akar semmiféle felhajtást, s tessék, most itt van ez a rengeteg ember! Trini jól látta az emeleti ablak meg-meglibbenő függönyét, s a néhány másodpercre feltűnő falfehér arcot. Az igazgató okkal izgult. Johnson hatalmas pénzt hozhat a konyhájára, feltéve, ha az újságírók hada nem ijeszti el. A kint tolongó emberekre küldte a biztonsági őröket, de azok csak néhány kevésbé elszánt rajongót tudtak távolabb kergetni. Trini az órájára pillantott: alig pár perc volt hátra. Határozottan megindult a tömegen keresztül előre. Látni akart mindent. Pont idejében verekedte át magát a rajongók táborán, s így szemtanúja lehetett a fekete limuzin begördülésének. A jármű közvetlen a szálló bejáratánál parkolt le, és rögtön két jól megtermett testőr ugrott ki belőle.

Az emberek Johnson nevét kiabálták, sikítottak, mindenképpen fel akarták hívni a sztár figyelmét magukra. Közben Trini szép lassan egyre közelebb merészkedett. Oldalazva haladt, így nem szúrt szemet a biztonsági őröknek. Így jól láthatta, amint Bell Johnson kilép a limuzinból, az őrjöngő tömegre egy pillantást sem vetve visszahajol az autóba, és kisegít belőle egy nőt. Törékeny asszony volt, talpig fekete ruhában. Trini erőltette a szemét, hogy jobban láthassa a nőt, hátha felismeri, de az arcát fekete, sűrű fátyol fedte, és a rendező oldalán egy szempillantás alatt eltűnt az épületben. Trini még mindig az asszony kilétén töprengett, mikor meghallotta a sziréna hangját. Megérkezett a rendőrség. A tömeg erre szinte azonnal feloszlott, csak néhány szívósabb újságíró maradt harcba szállni a rend őreivel. Trini megkerülte az épületet. Hátsó bejáratot keresett, hisz az számára nyilvánvaló volt, hogy Bell Johnson a fogadtatás után másik szálló után néz, és nem a főbejáraton fog távozni. Ahogy így sétált, szemével az épületet méregetve, nekiütközött egy vele szemben haladó nőnek.
- Elnézést! – szabadkozott, de mikor belenézett azokba a szúrós zöld szemekbe, ahogy ránézett az arcot keretező vörös hajzuhatagra, hirtelen megborzongott, és megkövülten csak egy nevet ejtett ki:
- Regina!

- Áruld el végre, hogy mit nézünk! – nyúzta Trini immáron az este folyamán sokadszorra Zénót, miközben kézen fogva sétáltak a Tisza parton a Belvárosi mozi felé. De Zénó hajthatatlan maradt:
- Mondtam már, ne faggatózz! Meglepetés!
- Meglepetés, meglepetés! Ezt már hallottam! De mégis, valami vígjáték? Csöpögős, síros film, ahol összebújhatunk? Vagy félelmetes horror, ahol a nyakadba ugrok ijedtemben? – ezzel Trini valóban a fiú nyakába ugrott, és megcsókolta őt
- Trini, ezzel nem mész semmire – fejtette le magáról Zénó a lányt – mint mondtam, meglepetés! – ezzel csókot nyomott Trini homlokára, és elindult, a lány meg utána
- Jó, de legalább azt áruld el, hogy milyen alkalomból kapok meglepetést? Nincs se születésnapom, se karácsony, se együtt járásunk tizedik évfordulója!
- Tizedik évfordulónk nem is lesz – pillantott vissza Trinire Zénó – Addigra már elveszlek feleségül
- Persze! – nevetett fel Trini, és belekarolt a fiúba – Feltéve, ha hozzád megyek feleségül! Nagyon válogatós vagyok!
- Válogatós az igaz, de meg kell, hogy mondjam, remek az ízlésed! – mosolygott a lányra Zénó, majd megcsókolták egymást
- El fogunk késni. – suttogta Zénó félbeszakítva a csókot, és kézen fogva megszaporázták lépteiket a moziig
A mozi előtere már sötétségbe burkolózott, és a filmbemutatók hangja szűrődött ki a teremből.
- Már elkezdték! Siessünk! – szólalt meg Zénó, de Trini huncut mosollyal húzta visszafelé:
- Várj! Előbb vegyünk pattogatott kukoricát, és kólát!
- Rendben! – sóhajtott nagyot Zénó

Mire elhelyezkedtek a székeikben már kezdetét is vette a film. Egymásra mosolyogtak, majd tekintetüket a vetítővászonra szegezték. Miközben a főszereplők nevei villantak fel egymás után a képernyőn, Zénó lopva Trini arcát figyelte. Kíváncsi volt a lány reakciójára. Trini a kukoricájából csipegetett, de torkán akadt a falat, ahogy meglátta a piros betűkkel feltűntetett női főszereplő nevét: Rose Franky. Hirtelen elfehéredett, a döbbenettől mozdulni sem tudott, csak meredt a vetítővászonra. Aztán a film első kockáin feltűnt egy magas, karcsú, keskeny arcú nő. Trini egy pillanatig csak megkövülten nézte, aztán felpattant, és kirohant a moziból. Zénó habozás nélkül futott utána.
- Trini! Trini várj meg! Kérlek! Nem akartalak megbántani! – kiáltotta a lány után Zénó. Trini visszafordult. Arcát könnyek áztatták, miközben ököllel nekiesett a fiú mellkasának:
- Hogy tehetted ezt velem? Hogyan? Miért hoztál ide, pont erre a filmre?
- Trini, ő az anyád!
- Tudom, hogy az anyám! – kiabálta Trini, miközben még egy ütést mért Zénóra – Az anyám, aki elhagyott, akinek nem kellettem, aki a karriert választotta a lánya helyett, aki öt éve még egy karácsonyi üdvözlőlapot sem küldött nekem! – Trini továbbra is minden dühét beleadva ütötte Zénót, de a fiú lefogta a csuklóit
- Nézd, tudom jól, hogy mit érzel! Tudom, hogy nem könnyű, de ő az anyád! Épp itt az ideje, hogy megbocsáss neki! Híres színésznő lett, s gondoltam kezdetként megnézhetnénk együtt az egyik filmjét.
- Neked fogalmad sincs, hogy miről beszélsz! – kiáltotta Trini, miközben kiszakította a kezeit Zénó szorításából – Neked fogalmad sincs arról, hogy mit érzek! A te anyád soha nem lépett le, a tudtod nélkül még a boltba se ugrott át! Hogy nekem kellene megbocsátanom neki? Soha! Gondolkozott volna, mielőtt elhagy! Ő nem kért belőlem, hát most már én sem kérek belőle! S te kinek képzeled magad, hogy a tudtomon kívül elhozol Rose Franky filmjére? Mégis mit vártál tőlem? Meghatottan végignézem, majd a nyakadba borulok, hogy milyen fantasztikus vagy?! Hát, nem! És többé ne akarj az életembe beleavatkozni!
- Micsoda? Trini van fogalmad arról, hogy miket hordasz itt össze? Szeretlek téged, és csak segíteni akartam, te pedig úgy érzed, hogy beleavatkozom az életedbe? A barátod vagyok, az életed részese, s nem egy jöttment! És én avatkozom bele az életedbe? – Zénónak nagyon fájtak Trini szavai. Egy pillanatig némán meredtek egymásra, majd Zénó sarkon fordult és elment – Ne aggódj, többé nem szólok bele semmibe, ami veled kapcsolatos!
Trini még sokáig ott állt mozdulatlanul. Alig akarta felfogni a történteket. Zénó után szeretett volna kiabálni, hogy szereti, és nem akarja őt elveszíteni, főleg nem az anyja miatt, de nem tette. Csak csendben nézte, ahogy a fiú alakja egyre jobban távolodik.

A lány már másfél órája bolyongott Hattyas utcáin. Látszólag céltalanul szelte az utcákat, valójában nagyon is jól tudta, merre tart, csak még gyűjtötte a bátorságát ahhoz, hogy be is csengessen abba a házba. Belépjen az otthonába, újra lássa az anyját, akiről már egy éve nem is hallott. Félt megtenni az első lépéseket. Félt attól, hogy mi lesz vele, ha az anyja látni sem akarja majd azok után, ami egy éve történt. Hosszan nézte a házat. Semmit sem változott. Azon gondolkozott, hogy valaha szeretett - e itt élni, de tudta, hogy nem. Mindig is utálta ezt a kis porfészket, a falusi házukat, a falusi embereket. Vissza akart költözni Budapestre, de erről meg az anyja nem akart hallani. Az anyja elmenekült onnan, az édesapja bűnös múltja miatt, a szégyen miatt, ide, ahol kettejüket senki sem ismerte. Csodálta, hogy az anyja kitartott Hattyason azok után, amit ő követett el. Azt hitte, megint továbbáll. Talán azért maradt, mert őt várta. A lányára várt. Ez szép gondolat, de azt is tudta, csupán hiú ábránd. Az anyja soha nem bocsát meg neki.

Remegett a keze, mikor megnyomta a csengőt. Visszafojtott lélegzettel várt, és hirtelen nagyon szerencsétlennek érezte magát. Nem ő befolyásolta az eseményeket, mástól függött a sorsa, s ez a helyzet idegesítette.
- Nyitom! – hallotta bentről kiszűrődni a jól ismert hangot, s nagyot dobbant a szíve, mikor kinyílt az ajtó
- Anya. – csak ennyit tudott kimondani, remegett egész testében, ahogy a döbbenettől némán álló asszonyt figyelte
- Gina. – a lány halványan elmosolyodott, az anyja legalább a nevére emlékszik
- Igen, én vagyok. Kiengedtek, a jó magaviseletem miatt. Hazajöttem anya.
- Ez már nem az otthonod. – Ginán újra végigfutott a remegés. Nem akarta elhinni az asszony fojtott szavait
- Anya, megváltoztam. Már nagyon megbántam mindent, hidd el! Újra szeretném kezdeni! Kérlek, ne dobj el magadtól!
- Istenem, már megint ugyanaz a lemez! – a nő keserűen felnevetett lánya szavai hallatára – Tudod hányszor kellett ezt a maszlagot végighallgatnom apádtól? És tudod hányszor szegte meg aztán az ígéreteit? Hányszor keltett fel éjszaka a telefon, mely alkalmakkor a rendőrség közölte, hogy a drága férjem megint bajba került! Elhagytam őt, igen! De csak azért, hogy nekünk kettőnknek normális élete lehessen! És erre tessék! Te ugyanazt folytatod, amit az apád elkezdett! Lopás, betörés, súlyos testi sértés? Istenem, bocsáss meg nekem, de elegem van! Érted, Gina? Elegem van! Nem érdekel, hogy hová mész, és mit csinálsz! Többé már nem! Se te, se az apád! – ezzel bevágta az ajtót maga után otthagyva a kívül ácsorgó Ginát
- Anya! Anya, ne tedd ezt! Megbűnhődtem a tettemért, én nem vagyok apa! Nem követem el ugyanazt a hibát újra! Anya! – Gina még vagy egy órán keresztül kiabált az ablak alatt, de nem nyílt ki számára az ajtó

Akkor feladta. Elindult az éjszakában, bár fogalma sem volt róla, hova menjen, ki látná őt szívesen, ha már a saját anyja sem. A szíve vitte ahhoz a házhoz. Az esze azt parancsolta, hogy álljon gyorsan tovább, mert ebből sem sülhet ki semmi jó, de a szíve súgta neki: Zénó megérti őt, Zénó megbocsát, ő biztosan nem hagyja magára. Ismerte jól a házat, járt itt annakidején számtalanszor. Megcélozta Zénó ablakát, s megdobálta azt kövekkel. Majd várt. Feszülten, visszafojtott lélegzettel csak várt.

Zénó még nem aludt. Nagyon megviselte az a heves vita Trinivel a mozi előtt, és még mindig nagyon fájtak neki a lány vádló szavai. Gondolataiból az ablakához verődő apró kövek koppanása rántotta vissza a valóságba. Trini. Futott át az agyán, s bár nem nagyon hitt benne, mégis várakozással teli ugrott az ablakhoz. Amikor azonban kinézett, hirtelen azt hitte, csupán képzelődik, mert nem Trinit találta az ablaka alatt, hanem Ginát. Szó nélkül elindult lefelé a lépcsőn, halkan, nehogy a szüleit felébressze. Ahogy kiért, s ott állt szemtől, szembe Ginával, a döbbenettől még mindig küzdött a szavakkal.
- Gina! Hogyan? – nyögte ki nagy nehezen, mire a lány zavartan rámosolygott
- Szia, Zénó. Ma, a jó magaviseletem miatt szabadon bocsátottak. És hazajöttem. Vagyis csak haza akartam jönni, mert az anyám hallani sem akar rólam, kidobott otthonról. Szóval itt állok egy év után teljesen egyedül, nincs senkim, nincs hova mennem, és eszembe jutottál te. Tudom, hogy sokat ártottam neked is a múltban, és hidd el, őszintén sajnálom! Tudom, nincs jogom tőled szívességet kérni, de nem maradhatnék nálad ma éjszaka? Csak ma éjszaka! – Gina a könnyein át is jól látta, hogy szavai hatással vannak a fiúra, és Zénó habozik
Zénó valóban nem tudta, mit feleljen. Trini volt az első gondolata, hogy mit szólna ő ahhoz, hogy egy másik lánnyal tölti az éjszakát, de aztán eszébe jutottak Trini bántó szavai, miszerint ne avatkozzon bele az életébe. Zénó ekkor megkeményedett: hát jó! Ő nem avatkozik Trini életébe, de akkor Trininek sincs joga őt azért kérdőre vonni, mert Ginát befogadta éjszakára. De más oka is volt Zénó habozásának. A közös múltjuk. Az, hogy Gina valóban csúnyán elbánt vele, majdnem börtönbe juttatta. Ugyanakkor nagyon szerette ezt a lányt, s képtelen lett volna most őt kidobni az utcára.

- Gyere be. – szólt oda neki csendesen, mire Gina hálásan elmosolyodott
- Köszönöm! Mindig tudtam, hogy rád számíthatok.
Némán fellopakodtak a fiú szobájába, ahol Zénó átadta az ágyát Ginának, ő maga pedig a padlón töltötte az éjszakát. Már mindketten az ágyukban feküdtek, mikor Gina megszólalt:
- Zénó! Tudnod kell, hogy még mindig szeretlek!
A fiú nem felelt, úgy tett, mint aki már alszik. Felkavarták a lány szavai, hiszen nem is olyan régen ő is nagyon szerette Ginát.

Trini a fél éjszakát átzokogta a nagyanyja karjaiban. Ültek a lány szobájában az ágyon, és Erna csitította kis unokáját:
- Nyugodj meg kedvesem! Hidd el, minden rendbe fog jönni! Nem hallottam még olyan kapcsolatról, ahol soha nem adódott egy kis nézeteltérés, de a hibákból tanul az ember, így ismeri meg a másikat. Ti szeretitek egymást, hamar ki fogtok békülni!
- Jaj, nagyi! De úgy félek! Nagy butaságot mondtam Zénónak, és ezzel megbántottam! Mi van, ha többet szóba sem akar majd velem állni? Ez is az anyám hibája! Rose Franky- jé! – ejtette ki anyja nevét érezhető gyűlölettel a hangjában Trini, miközben dühében a párnáját a falhoz vágta
- Kislányom, csillapodj! Tény, hogy az édesanyád elhagyott, s tudom, hogy az ő hiányát senki nem pótolhatja számodra, és a fájdalmadat senki nem enyhítheti: se én, se édesapád, se Zénó. Neked kell megtalálnod a módját, hogyan gyógyulhatsz meg! Neked kell megbékélned az édesanyáddal! Zénó szeret téged, ezért úgy vélte, tudna segíteni neked ebben a folyamatban, csak éppen rossz eszközt választott a céljához, ami pont az ellenkező hatást váltotta ki belőled. Csak felzaklatott. De kicsim, nem szabad Zénón töltened ki a dühödet, melyet az édesanyád iránt érzel! Ne hagyd, hogy a szeretetedre nem méltó ember miatt elveszítsd azt, aki tiszta szívből szeret téged!
- Igazad van. – szipogta Trini – Most mit tegyek?
- Mindenek előtt feküdj le, és pihend ki magad. Aztán holnap elmész Zénóhoz, és megbeszélitek vele az egész félresikerült estéteket.
- Nem hiszem, hogy ma éjjel el fogok tudni aludni! – ellenkezett Trini
- Vita nincs kisasszony! Befelé az ágyba! Meglásd, ha kialszod magad, minden szebbnek fog tűnni! – ezzel Erna betuszkolta Trinit az ágyba, és nyomott egy puszit a homlokára – Jó éjt!
- Jó éjt! – mosolyodott el Trini – És nagyi! Köszönöm!


Mire a nap első sugarai feltűntek az égbolton, Zénó már ki is kelt rögtönzött ágyából. Még mindig hitetlenkedve meredt az alvó Ginára, meggyőződve arról, hogy a lány felbukkanása nem csak álom volt csupán. Percekig csak ült, és Gina egyenletes lélegzését figyelte, az arcába omló vörös hajzuhatagot. Szépnek találta őt, és soha ilyen nyugodtnak nem látta. Gina mindig is vad volt, egy betöretlen paripa, akit senki sem tudott megfékezni, s a legtöbben inkább ki is tértek az útjából. Kivéve Zénót. Őt vonzotta ez a különleges, nem mindennapi lány, beleszeretett a vadságába, a nyers modorába, a szókimondásába, a vörös tincseibe, és a zöld szemeibe. Aztán kis híján ez a lány, és a benne imádott tulajdonságok, majdnem a vesztét okozták. Zénó ezt nem tudta megbocsátani Ginának, elhagyta a lányt. Egy éve nem is hallott felőle, most meg hirtelen beállít hozzá az éjszaka kellős közepén! Zénó összezavarodott. Tenyerébe temette az arcát, majd nagyot sóhajtva felállt, és kiment lezuhanyozni. Csak állt a tus alatt, és engedte magára a forró vizet. Trinire gondolt. Érezte, Gina még mindig nem teljesen közömbös a számára, Triniért azonban bolondult az első perctől fogva, ahogy megismerte őt. Trini mágnesként vonzotta magához. Ő teljesen más volt, mint Gina. Nyíltszívű, bájos. Olyan, akit mindenki kedvel. Ginától, a zord tekintetétől megijedtek az emberek. Zénó mégis oltalmazta őt, amíg Gina el nem árulta. Az nagyon fájt neki, s arról már soha nem lesz képes megfeledkezni. Ha Ginára néz, mindig annak árulása fog majd az eszébe jutni.

Zénó kilépett a zuhany alól. Megtörölközött, és farmer nadrágba bújt. Ahogy igyekezett vissza a szobájába, a folyosón az anyjába ütközött.
- Zénó! Te ilyen korán? – csodálkozott Viktória a fián
- Igen, nem bírtam aludni – felelte a fiú zavartan
- Legalább ki tudom hozni a szobádból a szennyest. Mindjárt indítom a mosógépet. – ezzel Viktória már meg is indult Zénó szobája felé
- Anya, ne! – kiáltott rá Zénó szinte esdekelve
- Fiam! Mi ütött beléd? – nézett csodálkozva Viktória Zénóra
- Az a helyzet, hogy valaki van a szobámban. – köszörülte meg a torkát zavarában Zénó
- Édesem, hisz nincs ezzel semmi baj! – mosolygott elnézően Viktória – Természetes, hogy Trini itt alszik nálad, nincs ellene semmi kifogásom!
- Anya – vett egy nagy levegőt Zénó – Nem Trini van nálam, hanem Gina.
- Tessék? – meredt Viktória döbbenten a fiára
- Jól hallottad: nem Trini alszik a szobámban, hanem Gina. – ismételte meg lassan Zénó
- Gina? Úgy érted Regina? Hajdú Regina alszik a szobádban? – Viktória még mindig nem tért magához – Mit keres itt az a lány? Nem javítóban kellene lennie?
- Kiengedték. Anya, nem volt hova mennie! Nem dobhattam ki az éjszaka közepén! Kérlek, ne csinálj jelenetet!
- Istenem, még védelmezed! Azok után, hogy kis híján végignézte, hogy te ő helyette a javítóba vonulsz? Zénó, ha öt percen belül nem rúgod ki azt a lányt, akkor én fogom megtenni, de biztosíthatlak, hogy abban nem lesz köszönet! – ezzel Viktória dühösen sarkon fordult, és leviharzott az emeletről

Aznap Trini is a kakasokkal ébredt. Nagyon rosszul aludt, alig várta már, hogy kivirradjon, és mehessen Zénóhoz. Minél hamarabb tisztázni szerette volna a köztük támadt nézeteltérést, s természetesen tudta, bocsánattal tartozik Zénónak. Nem is reggelizett, hisz egy falat sem ment volna le torkán, és máris biciklire pattant, hogy a lehető leggyorsabban odaérhessen a fiúhoz. Szélsebesen tekert, már azon sem gondolkodott, hogy mit fog majd neki mondani, ha odaért, csak ott akart lenni. Csak érezni akarta újra a fiú csókjának ízét, csak hozzá akart bújni, és tudni, hogy köztük minden rendben van. Már távolról észrevette a ház kapujában ácsorgó két alakot. A fiúban azonnal felismerte Zénót, de a vörös lányt még soha nem látta. Lefékezett a biciklijével, és a párt figyelte. Nem hallotta, hogy miről folyik a szó közöttük, csak feszülten koncentrált minden rezdülésükre.

Zénó nem vette észre Trinit. Gondolatait most teljesen kitöltötte Gina, s az a kellemetlen helyzet, hogy fel kellett ébresztenie a lányt, és kidobni őt az utcára az anyja parancsára.
- Sajnálom, hogy megint bajt hoztam a fejedre – szabadkozott Gina
- Ugyan, az anyám majd lenyugszik. Most mihez kezdesz? Hova mész? – Zénó hangjából őszinte aggodalom tükröződött ki
- Még nem tudom, de sose aggódj miattam, én mindig feltalálom magam! – mosolygott magabiztosan a lány a fiúra – Még találkozunk. És köszönöm, hogy befogadtál. – Gina búcsúzóul könnyedén odahajolt a fiúhoz, és megcsókolta őt
Zénót meglepte a csók, ideje sem volt tiltakozni, de valahogy nem is akart ellene semmit se tenni. Visszacsókolt. Egy pillanatra olyan volt minden, mint régen.
- Mennyit álmodoztam a csókodról! – suttogta Gina a fiú fülébe – Ez tartotta bennem a lelket, míg be voltam zárva. Hiányoztál.
Gina újra meg akarta csókolni a fiút, de Zénó most nem hagyta:
- Gina, elég! Ne játssz velem! És most menj el, kérlek!
- Hát jó. – vont vállat a lány, és elindult gyalogosan a központ felé.
Gina hátra sem nézett, csak szép lassan sétált előre. Elhaladt az út szélén mereven álló Trini mellett. A két lány alaposan végigmérte egymást. Gina tudta, ez a lány új a városkában, és cseppet sem volt neki szimpatikus a szemeiből felé lövellt kihívó pillantás. Nem szóltak egymáshoz, Gina némán továbbhaladt, Trini pedig a kapuban álló Zénóra szegezte a látottaktól döbbent tekintetét. A fiú hosszan nézett Gina után, s ekkor ijedt meglepetéssel fedezte fel a közelben álló Trinit.
Egyik sem tett egy lépést sem a másik felé, csak mereven néztek egymás szemeibe. Majd Zénó lassan megindult Trini felé. A fiú mozdulatára a lány összerezzent, felpattant a kerékpárjára, és gyorsan eltekert vele a másik irányba. Zénó nem futott, és nem kiáltott utána. Tudta, hogy most minden szava hiábavaló lenne. Csak kétségbeesetten állt az út közepén, s fogalma sem volt róla, hogy mit kellene tennie.

Blanka Dávid karjaiban feküdt az ágyán, és egy népszerű kvíz műsort néztek a televízióban. Ez már szinte hagyománnyá vált náluk. Ha Dávid a lánynál töltötte az éjszakát, reggel rendszerint reggelizés közben ezt a műsort nézték, s azon versenyeztek, melyikük tud a kérdésekre több helyes választ adni.
- 1943! – kiáltotta büszkén Blanka, miközben jó nagyot harapott a kiflijéből.
- Hogy mi? – Dávid egészen összerezzent Blanka hangos megnyilvánulására. Nem figyelt se a műsorra, se a lányra. Már Blanka is észrevette, hogy Dávid valahol nagyon máshol jár, és félpercenként pillant az órájára.
- 1943. A helyes válasz. Akkor keletkezett A kis herceg. Tudod, Saint-Exupéri gyönyörű meséje. – Blanka huncut mosollyal a fiúhoz bújt – Vezetek egy ponttal!
- Gratulálok. – felelte Dávid, és puszit nyomott a lány homlokára, de közben újra az óráját leste. Ezt már Blanka sem hagyhatta szó nélkül.
- Sietsz valahova?
- Ami azt illeti, igen. Az uszodába, edzésem lesz.
- Edzésed? Este még azt mondtad, hogy ma ráérsz! – válaszolta Blanka sértődötten.

Dávid mostanában gyakran eljátszotta ezt vele: a legváratlanabb pillanatokban lelépett úszni. Először még arra is gondolt, hogy talán Dávidnak van valakije, de aztán rádöbbent, ilyenről szó sincs, a fiú egyszerűen megszállott. Féltette Dávidot, érezte, hogy valami nagyon megváltozott a fiúban, ami nem válik sem a kapcsolatuk előnyére, sem a karrierje előnyére.
Blanka nagy levegőt vett. Úgy gondolta, hogy eljött az ideje, hogy Dáviddal komolyan elbeszélgessenek. Tudta, hogy valami nincs rendben, nagyon nincs rendben, de egyedül nem jött rá a baj forrására. Éppen szóra nyitotta volna a száját, mikor váratlanul berontott a szobájába Trini vörösre kisírt szemekkel. Trini zavartan nézett hol Dávidra, hol Blankára.
- Ne haragudjatok, nem akarok zavarni! – szipogta
- Semmi baj, már épp menni készültem. – szólt Dávid, és kiugrott az ágyból, a vállára vette a táskáját, megcsókolta Blankát, és elsietett

Blanka szótlanul nézett Dávid után. Nehéz volt a szíve, de most nem ért rá a saját sebeit nyalogatni. Kézen fogta Trinit, lehúzta maga mellé az ágyra, s kötelezte a zokogó lányt, hogy mesélje el, mi történt vele.
- Összevesztünk... még az este... Istenem, hogy tehette ezt velem? Egy kis vita miatt azonnal máshol keres vigaszt?
- Trini, miről beszélsz? – értetlenkedett Blanka. Zénót nem úgy ismerte, mint aki hűtlen lenne a barátnőjéhez.
- Megcsalt! Megcsalt! Láttam! – zokogta Trini
- Édesem, biztos valamit félreértettél! Zénó mit mondott? – karolta át barátnőjét Blanka
- Semmit, elrohantam. De hidd el Blanka, azon nem volt mit félreérteni. Nagyon is egyértelmű volt. Zénó ott állt a kapuban, és csókolódzott azzal a vörös libával! – Trini egészen magába roskadt, és csak sírt. Ezért nem vette észre, hogy a „vörös liba” kifejezésre Blanka arcán a döbbenet tükröződött.
- Vörös? A lány, akivel láttad Zénót vörös volt?
- Igen. – kapta fel a fejét Trini is. Szörnyű balsejtelme támadt – Ismered őt?
Blanka nem válaszolt, csak elnézett Trini mellett.
- Blanka, felelj! Ismered őt? Nekem tudnom kell! – kiabálta Trini
- Nem tudom, nem biztos. Az nem lehet! – Blanka hitetlenkedve rázta a fejét, mire Trini csak még hangosabban kiabált
- Beszélj, az Istenért! Te tudtál róla, hogy Zénónak van rajtam kívül valakije?!
- Nem! Vagyis ez elég bonyolult. Elmondom, csak nyugodj meg! – Blanka várt, hogy Trini egy kicsit lehiggadjon, s hogy ő maga összeszedhesse a gondolatait. Vajon hol is kellene kezdenie? Aztán halkan megszólalt, és mesélni kezdett.

- Emlékszel, amikor elmeséltem neked a megismerkedésünket Dáviddal említettem, hogy aznap hárman mentünk ki az uszodába: Szabina, én, és egy barátnőnk. Ő Gina. Hajdú Regina. Gina az édesanyjával költözött ki Hattyasra, olyan másfél éve talán. Budapestről jöttek, mint később kiderült azért kellett vidékre költözniük, mert Gina édesapját fegyveres rablás alapos vádjával hosszú évekre börtönbe csukták. Gina szenvedte meg igazán ezt az egészet. Ő mindig is imádta az édesapját, az anyjával pedig nem valami jól jöttek ki, s a viszonyuk még jobban elmérgesedett, mikor az anyja kötelezte Ginát, hogy vidékre kell költöznie. Gina utálta Hattyast. Utálta az itt élő embereket, mindent és mindenkit, ami idekötötte. Visszavágyott a fővárosba. A hétköznapjait azzal dobta fel, hogy borsot tört bárki orra alá, aki az útjába került. Nem is szerette őt igazán senki Hattyason. Az iskolában szinte csak névről ismerték, hiszen az órák nagy részét ellógta. Bevallom, én megsajnáltam őt. Hányattatott élete volt eddig is, s nem lehetett könnyű neki egy másik városban új életet kezdeni. Így hát összefogtunk Szabinával, és az egyik délután egyszerűen becsöngettünk Ginához, elvittük neki az utóbbi napok házi feladatait, s tulajdonképpen közöltük vele, hogy mi már pedig a barátnői leszünk. Gina persze nagyon meglepődött a megjelenésünkön, s nem kért a társaságunkból, de ismersz engem, nem adom fel ilyen könnyen, s rövidesen elértem, hogy Gina megbízzon bennem. Barátnők lettünk. Mint téged is, őt is elvittem bemutatni a srácoknak. Persze látásból már ismerték őt, hallottak a múltjáról is, voltak fenntartásaik is vele szemben, de hamar mindannyian a szívükbe zárták Ginát. Tudom, fájdalmas lesz ezt neked hallgatni, de Zénó és Gina egymásba szerettek. Zénót ismerem már egészen kicsi korunk óta, együtt nőttünk fel, és biztosan állíthatom, hogy addig még soha nem láttam annyira bolondulni egy lányért, mint ahogy bolondult Gináért. Zénó megváltoztatta Ginát. Részben legalábbis, mert ő soha nem lett a városka kedvence, s nem is akart az lenni. Sajnos, Gina is nagy hatást gyakorolt Zénóra. Ez okozta majdnem a vesztét. Emlékszem, véget értek az év végi vizsgáink az iskolában. Kemény egy év volt, nagyon kellett hajtanunk a jó jegyekért, de közös munkával valamennyien sikerrel vettük az akadályt. Természetesen ezt az első adandó alkalommal meg is kellett ünnepelnünk. Kimentünk a Kikötőbe, és hajnalig táncoltunk, zenéltünk, buliztunk. Jól sikerült kis este volt. Nagyon kellemes. Mire indultunk haza, persze már valamennyien az alkohol hatása alatt álltunk. Kristóf hazavitte Szabinát a motoron, Győző kerékpárral kelt útra, Dávid és én még maradtunk egy kicsit. Zénó gyalogosan indult haza Ginával. Jó kedvük volt, egyikük sem gondolkozott.

- Éhes vagyok. – szólalt meg Gina Farkasék boltja előtt, és felnevetett
- Jó, otthon eszünk valamit – felelte Zénó, és elindult a helyes irányba
- Nem! Én most akarok enni! – kiáltott utána Gina – Gyerünk be! – mutatott nevetve a boltra, s Zénó először azt hitte csak viccel, de a következő pillanatokban a lány ügyes mozdulatokkal már fel is törte az ajtót. Zénó nevetve követte a boltba Ginát, fel sem fogta, hogy mit tesznek. Végigjárták a sötét helyiséget, leszedtek pár nassolni valót a polcokról, leültek a földre, és nekiálltak enni. Közben nem egy élelmiszert levertek, mely hangos csattanással ért földet, s ennek zaját csak nevetésük hangja múlta felül. Kitalálhatod magad is: Misi bácsi felébredt, és lement az üzletbe megkeresni a zaj forrását. Gondolta, hogy betörő járkál a boltban, ezért önvédelemből egy feszítővasat vett magához. Gina meghallotta Misi bácsi lépteit, csendre bírta Zénót, s az ajtóhoz lopakodott, ahonnan a férfi érkezése volt várható. Amint Misi bácsi belépett a helyiségbe, Gina nem gondolkozott, egy hirtelen mozdulattal kicsavarta a kezéből a feszítővasat, és jó nagy ütést mért vele Misi bácsi fejére. Misi bácsi azonnal összeesett, Gina meg csak állt ott döbbenten, s fel sem fogta mit tett. De Zénó már igen.

Kiabálva futott oda a lányhoz, kitépte a kezéből a feszítővasat, és felindulva ordított Ginával, hogy hívja a mentőket azonnal. Gina elrohant keresni egy nyilvános telefonfülkét, és névtelen bejelentést tett a támadásról. Közben Zénó még mindig ott állt a boltban, szorongatva a nehéz szerszámot, s Misi bácsihoz sem mert nyúlni, még azt sem merte megnézni, hogy él - e még. Ekkor Zénó velőtrázó sikolyra kapta fel a fejét. A lépcső tetején Annus néni állt. Meglátva a földön fekvő férjét elmenekült Zénó elől, azt hitte, ő tette ezt, és azonnal hívta a rendőrséget. Zénó nem futott el. Ott dörömbölt Annus néni bezárt ajtaján, és mentegetőzött, hogy nem ő követte ezt el. Annus néni persze nem hitt neki, félt Zénótól, noha már régről ismerte a fiút, de ki sem jött a szobából, míg a rendőrség meg nem érkezett. Gina egy fatörzs mögül nézte végig, ahogy a mentő elszállítja Misi bácsit, és ahogy a rendőrök magukkal viszik Zénót. Gina néma maradt. Nem mozdult meg, és nem szólt egy szót sem Zénó érdekében. Hazament, mintha semmi sem történt volna, s lefeküdt aludni. Zénót egész hajnalig faggatták, gyötörték, ő meg csak azt hajtogatta, hogy nem ő ütötte le Misi bácsit. Arra a kérdésre azonban, hogy akkor ki tette, már nem felelt. Nem volt képes elárulni Ginát, és bízott a lányban, hogy eljön, és bevallja az igazat. Gina azonban nem jött. Sőt, a kihallgatáson azt vallotta, hogy azon az éjjelen egy darabig együtt mentek haza, aztán elváltak útjaik, s ő már régen otthon aludt, mikor Zénó ezt a szörnyűséget művelte.

Képzelheted! Zénó óriásit csalódott a szerelmében, s ez fájt neki, ráadásul javítóintézetbe akarták küldeni. Mi persze a srácokkal nagyon megdöbbentünk az eseményeken, hisz ismertük jól Zénót, s tudtuk, hogy ő képtelen lenne még betörni is valahova, nem hogy bántalmazni egy védtelen embert! Éreztük, hogy Gina hazudik, csak nem tudtuk bebizonyítani. Végső kétségbeesésemben ahhoz a megoldáshoz folyamodtam, melynek sikerében mindenki kételkedett: megpróbáltam hatni Gina szívére. Gina szerette Zénót a maga módján, s ezt az érzést akartam kihozni belőle, hogy a szerelem felülkerekedjen benne a lebukás félelménél. Látszólag megint csak falba ütköztem, Gina mégis pár nap múlva egyszerűen besétált a rendőrségre, s vallomást tett. Zénót azonnal szabadon bocsátották, Gina pedig javítóintézetbe került. Azóta nem beszéltek. Zénó egyszer sem látogatta meg őt, s arról sem tud, hogy Szabina és én néhányszor jártunk nála. Tudom, hogy azok után, amit Gina tett, ezt nem érted meg, de valakinek mellette is kellett állnia. Az anyja soha nem látogatta, teljesen magára maradt. Szüksége volt egy kis baráti támogatásra. Misi bácsi amúgy szerencsére pár hét alatt felépült, de Zénó a mai napig nem szívesen teszi be a lábát a boltba. Hát ez a nagy történet. Zénó az óta még csak szóba sem hozta soha Ginát. Elvesztette a bizalmát a nőkben, te vagy az első Gina óta, akinek megnyílt. Szerelmes beléd, Trini, hidd el!

- Úristen. – suttogta maga elé Trini. Hosszú percekig csak hallgattak, Trini képtelen volt megszólalni, még fel kellett dolgoznia a hallottakat, Blanka tapintatból hallgatott.
- Azt hiszem, most hazamegyek. – szólalt meg végül Trini, felállt, és az ajtóhoz lépett
- Jól vagy? Biztos egyedül akarsz maradni? – aggodalmaskodott miatta Blanka, de Trini arcán határozottság tükröződött
- Igen. Végig kell gondolnom az egész kapcsolatomat Zénóval, és meg kell emésztenem mindent, amit mondtál. Hidd el, jobb lesz egyedül. – Trini kezével már a kilincset markolta, mikor visszafordult barátnőjéhez
- És Blanka! Köszönöm, hogy elmeséltél nekem mindent.
- Nincs mit. – válaszolta csendesen Blanka. Mozdulatlanul ült az ágyán, és szótlanul nézte, ahogy Trini elhagyja a szobáját.

Szabina mélyen hallgatott anyja hűtlenségéről. Nem volt képes ezt senkivel sem megosztani, még ahhoz is túl gyávának bizonyult, hogy Ibolya szemébe vágja az igazságot: tud a Barnabással folytatott viszonyáról. Nap, mint nap kerülte az anyját, érezhetően hideg lett hozzá, de Ibolya ezt annak tudta be, hogy Szabina nehéz korba lépett, s valószínűleg a tinik mindennapos problémái aggasztják. Szabina attól az estétől kezdve gyanakodva figyelte az anyja minden mozdulatát, s a nő minden szavában hazugságot sejtett. Nem értette, miért teszi ezt Ibolya a családjával, hisz oly boldogan éltek ők együtt ez idáig. Miért nem elég jók az anyjuk számára, hogy az máshol keresi a boldogságot? Szabina agyába befészkelték magukat ezek a kérdések, s nem telt el úgy nap, hogy ne jöttek volna elő. Mint most is. Ült a szobájában, egy verses kötetet lapozgatott, de most a költemények varázsa sem tudta őt lekötni. Folyton az anyjára terelődtek a gondolatai. Vajon mióta tart a viszonyuk? És neki most mit kellene tennie? Elmondania mindent az apjának? Tudta, ha ez kiderül, a szülei elválnak, s azt semmiképpen sem akarta, ezért hallgatott. Hallgatott, de nem volt benne biztos, hogy jól teszi. Szeretett volna valakitől tanácsot kérni, de nem tudta kihez fordulhatna a problémájával. Kristóf lenne a legkézenfekvőbb, de a lány jól látta, hogy mostanában a bátyját is nyomasztja valami, amiről nem szívesen beszél, így hát nem is faggatta őt. Kristóf az édesapjuk betegsége miatt emésztette magát, és volt teljesen tanácstalan, de hűen apjának tett ígéretéhez, hallgatott András betegségéről, mint a sír.

A csengetés hangja rántotta vissza Szabinát a gondolataiból a valóságba. Becsukta a könyvet, és fülelni kezdett. Az anyja nyitott ajtót, hallotta csengő kacagását. És ekkor megdermedt: megismerte a mély férfihangot, s az nem az apjáé volt. Dühösen levágta a földre a könyvet, és leviharzott az emeletről.
- Mit keres ez itt? – förmedt rá cseppet sem barátságosan az ajtóban nevetgélő Varga Barnabásra.
- Drágám, modorizáld magad! Barnabásnak és nekem rengeteg teendőm van, amit sajnos az irodában nem tudunk elvégezni, ezért muszáj munkaidőn kívül is dolgoznunk. De hát ezt tudhatod már, drágám! – rótta meg a lányát Ibolya, mire Szabina gúnyosan elmosolyodott
- Elképzelem, micsoda halaszthatatlan tennivalóitok lehetnek!
- Szabina, mi ütött beléd? – Ibolya döbbenten nézett a lányára, akinek a szeme ijesztő villámokat szórt

- Hogy miről beszélek? Arról, hogy képes vagy a szemembe hazudni! Nem egyszer, nem kétszer, hanem ki tudja, hányszor! Arról, hogy Kristófnak is ugyanígy hazudsz! Arról, hogy szegény apát, aki értünk dolgozik, teljesen hülyére veszed, kihasználod, becsapod!
- De, Szabina! – Ibolya ijedt döbbenettel nézett a lányára, aki lassan közelített feléjük
- Most félsz, mi? Már sejted, hogy miről beszélek, ugye anyukám? Egy nőről, aki tönkreteszi a családját! Úgy van! Tudok a kettőtök piszkos kis játékáról! Tudok mindent, mert láttam! Miért anya? Miért? Hát apa nem elég jó neked? Nem kapsz meg tőle mindent? És hogy volt képed ezt az embert idehozni? A saját házunkba! Apa házába! És maga, tűnjön el innen nagyon gyorsan, és vissza se jöjjön! Nem akarom többet itt látni! – Szabina magából kikelve kiabált Barnabással, aki Ibolyához hasonlóan némán hallgatta a vádakat
- Azt hiszem, én most megyek – szólalt meg halkan Barnabás, és lesütött szemekkel kiiszkolt az ajtón, meg sem próbált Ibolya pártjára állni, aki így magára maradt dühöngő lányával
- Kicsim, beszéljük ezt meg – kezdte Ibolya, de Szabina erre nem volt hajlandó
- Nem, nekünk nincs mit megbeszélnünk! Megcsaltad aput! A szeretődet ide hoztad a saját házunkba! Felfordul tőletek a gyomrom! – Szabina óriási megvetéssel nézett az anyjára, aki azonban elnézett mellette, felfelé a lépcsőre, ugyanis ott állt a döbbenettől kővé meredten Kristóf
- Igaz ez? – szegezte szárazon anyjának a kérdést Kristóf, de Ibolya képtelen volt felelni – Azt kérdeztem, igaz – e, amit az előbb Szabina mondott! – kiabált Kristóf, mire Ibolya megtörten bólintott
- Igen, de kicsikéim már vége! Ígérem, többet más férfira az apátokon kívül rá se nézek! Többet szóba se állok Barnabással!
- Hazudsz, most is csak hazudsz. – felelte megvetően Szabina, és elvonult a szobájába, ahol egyedül jól kisírhatta magát
- Kristóf – Ibolya hangja remegett, miközben kimondta a fia nevét
- Ne aggódj, anya! Apának nem jár el a szánk a te kis hűtlenségedről! De nem azért, mert még táplálunk valami kis együttérzést irántad! Nem! Egyedül apa miatt! Mert ő nem bírná ki, ha elveszítene. Mert ő még mindig szeret téged! – ezzel Kristóf is otthagyta az anyját, majd hangos robajjal bevágta maga mögött a szobája ajtaját.
Az apja nem tudhat meg semmit, nem szabad, hogy akár egy töredékét is megsejtse annak, ami itt folyik. Beteg a szíve, nem viselne el ekkora traumát. Ettől meg kell őt óvniuk! És ebben Szabinának is segítenie kell.

Trini takarítással múlatta az időt. Nem akart többet sírni Zénó után, tudta, a fiúnak kell döntenie közte, és a vörös lány között. Félt, hogy elveszíti a fiút, aki mindennél többet jelent a számára, de abban sem volt biztos, hogy képes lesz neki megbocsátani a hűtlenségét. Zénó egy másik lánnyal csókolódzott. De teljesen nem tudta elítélni a fiút tettéért, mert tisztában volt vele, hogy ő is nagyon csúnyán bánt vele. Már bánta minden szavát, melyeket fájdalmában ott a mozi előtt Zénó fejéhez vágott. Átkozta a vörös lányt is. Minek kellett felbukkannia! Miért nem tartották örökre bezárva? Trini vadul sikálta a könyvespolc lapját, minden dühét beleadta a mozdulataiba, ezzel védekezett előtörni készülő sírása ellen. Az egyik heves mozdulatánál a karjával levert jó néhány könyvet a polcról, melyek hangos puffanással értek földet.
- A francba! – szitkozódta el magát, és lehajolt a könyvekért
Miközben a súlyos lexikonokat szedegette fel a padlóról, azt vette észre, hogy valaki áll előtte. Először csak az edzőcipőt látta meg, aztán szép lassan felegyenesedett, és Zénóval találta magát szemben.
- Mit keresel te itt? – szegezte neki a kérdést hidegen, majd a válaszra sem várva visszafordult a polc felé, és elkezdte visszarakosgatni a leesett könyveket
- Beszélnünk kell – szólalt meg csendesen Zénó, és leült a pamlagra, szemközt a lánnyal
- Nekem nincs mit mondanom. – makacskodott Trini, és még mindig mereven a könyveket bámulta
- De nekem van! És meg kell hallgatnod! Arról van szó, amit reggel láttál. Az a lány, a volt barátnőm. A neve...
- Hajdú Regina – egészítette ki a fiút csendesen Trini, s most először nézett Zénó szemébe. A szekrénynek támaszkodott, karjait összefonta maga előtt, és úgy folytatta – Tudom, mert jártam Blankánál, és ő mindent elmesélt rólad, és arról a Gináról.
- Örülök, hogy megtudtad. Lehet, hogy már hamarabb be kellett volna számolnom róla neked, de olyan boldogok voltunk együtt, nem akartam mindent elrontani egy, a jelenünkre ki nem ható múltbéli emlékkel.
- Tévedtél, Zénó! Gina igenis kihat a jelenünkre, a kapcsolatunkra, az életünkre!
- Igazad van. De nem számítottam az ő felbukkanására. És ami reggel történt...
- Szereted? – vágott közbe hirtelen Trini, mielőtt a fiú hosszú mentegetőzésbe kezdene. Jobb tisztázni ezt mellébeszélések nélkül. Remegett a hangja, mikor feltette sorsdöntő kérdését, és megrándult Zénó valamennyi arcizma, mielőtt válaszolt volna

- Szerettem. Ő volt az első lány az életemben, akit igazán szerettem. Vad, gyönyörű, és megközelíthetetlen. De én megtörtem az ellenállását, és azt hiszem, ő is megszeretett engem. Talán. Becsültem őt, soha nem éltem vissza a bizalmával, még akkor sem, mikor ellenem fordult, és hagyott volna egy javítóban megdögleni az ő bűneiért. Az fájt. Nagyon fájt. Többé látni sem akartam őt, sőt, más lányt sem ezen a Földön. Elvesztettem a bizalmam a nőkben, úgy éreztem, képtelen lennék újra beleszeretni valakibe, s kitenni magam újabb csalódásnak. És ekkor megjelentél te. Mint a mesében, első látásra beléd szerettem, megbabonáztál, és többet nem tudtalak kiverni a fejemből. Visszaadtad a hitemet, boldoggá tettél, és melletted a világ legmázlistább pasijának éreztem magam. Aztán ott a mozi előtt csúnyán összevesztünk, s te olyanokat mondtál, amiktől megijedtem. Megijedtem, hogy te is át fogsz vágni, be fogsz csapni, elhagysz. Féltem, hogy elveszítelek Trini! És, hogy még jobban összezavarodjak, az éj közepén beállított hozzám Gina, és szállást kért tőlem. Nem tudtam neki nemet mondani. Az éjjel semmi sem történt közöttünk, az a csók minden, amit véletlenül megláttál. Remélem, hiszel nekem. Tudom, most mire gondolsz. Veled járok, és a volt barátnőmmel csókolódzom a kapunkban. Igazad van. Szemét dögnek érzem magam. Egész nap mást sem tettem, mint hármunkon töprengtem. Gondolatban újra átéltem mindent, ami Ginához kötött, és mindent kettőnk kapcsolatáról. És ekkor éreztem a különbséget. Emlékszem Gina csókjára, minden érintésére, és szavára. Szép emlékek, de már csak emlékek. Ha rá gondolok, nem érzem azt a bizsergést, azt a szívdobogást, mint akkor, amikor csak a nevedet hallom az utcán. Ha lehunyom a szemem, a te arcodat látom magam előtt, a te mosolyodat, és csillogó szemeidet, s akkor már nem kérdés számomra, hogy miért szerettem beléd. Mert szeretlek Trini Harper. Szeretlek. Lehet, hogy ma reggel mindent elrontottam, s csak remélni tudom, hogy megbocsátasz, de ha nem így történik, én akkor is szeretni foglak téged. Bennem élsz, a részemmé váltál, nem tudok másként tenni, máshogy érezni már soha. Szeretlek.
Trini némán hallgatta a fiút. A szemeibe könnyek gyűltek, s amikor Zénó elhallgatott, s csak várakozóan nézett rá, közelebb lépett hozzá, a két kezébe fogta az arcát, s egy szót suttogott csupán:
- Szeretlek. – ezzel Trini a fiú nyakába borult, és zokogott, Zénó pedig megkönnyebbülten ölelte őt magához
- Semmi baj, kicsim! Ne sírj! Most már minden rendben lesz! Ígérem!
- Sajnálom Zénó! – hüppögte Trini – Annyira sajnálom, hogy úgy kiabáltam veled a mozinál! Nem akartalak megbántani! És nem akarlak elveszíteni! Te vagy a legjobb dolog az életemben, ami csak történhetett velem!
- Nem fogsz elveszíteni. Mi mindig itt leszünk egymásnak. Mindig. S hoztam neked egy kis ajándékot is.
- Ajándékot? – Trini a meglepetéstől tágra nyílt szemekkel nézett a fiúra
- Igen, azt. – Zénó ezzel egy pici, kék bársony dobozkát nyújtott át a lánynak. Trini a kezében tartotta a dobozt, de még nem nyitotta azt ki
- Ami benne rejlik, az egy medalion. Évszázadokon át öröklődött a családunkban anyáról lányára, de úgy tűnt, nálunk megszakadt a sor, mert anyámnak én vagyok az egyetlen gyermeke, s ugyebár fiúnak születtem. De anyám mégis nekem ajándékozta a medaliont. Azt mondta, adjam ezt annak a lánynak, kit nagyon szeretek, ki méltó a családi ereklyénk viselésére, ki értékeli a benne rejlő üzenetet. Ma, ahogy ránéztem az ékszerre, tudtam, csak te lehetsz az a lány, aki ezt viselheti. Szeretném, ha elfogadnád tőlem.
- Istenem, Zénó! Örömmel fogom hordani a medaliont, igazán, szavakat sem találok rá! Köszönöm!
És Trini kinyitotta a dobozkát, kiemelte belőle az aranyszínű, szív alakú medaliont, s percekig mosolyogva, elragadtatva forgatta azt az ujjai között.
- Nyisd ki – szólalt meg Zénó, s a kérésre Trini felpattintotta a medalion elejét. Újra könnyek szöktek a szemébe, ahogy elolvasta a finom betűkkel belegravírozott rövidke mondatot, mely oly sokat jelentett a számára: Emlékül, Neked.

Folyt. köv.