Pelyhes

Bármelyik év is lehetne az, amelyben ez a történet játszódik. De a nap megegyezne így is, úgy is.
Június negyedike. Trianon napja, s a hazaszeretőknek, a hazafiaknak, hungaristáknak s mindenkinek ünnepnap. Mindenkinek, hiszen minden magyar szíve és lelke mélyén visszavárja az elveszett földeket, melyeket igazságtalanul raboltak el hazánktól.
Június negyedike, Budapest, Hősök tere. Ma egy hungarista felvonulásnak ad otthont. Bár ez a felvonulás inkább hasonlít egy tüntetésre. Felvonulók jönnek a Dózsa György útról és a Városligetből. Vannak köztük hosszú hajúak és tarkopaszok, de csupa-csupa rocker. Együtt üvöltöznek, emelgetik a táblákat s lobogtatják a zászlókat. Angyalos-címeres, árpád-sávosok, és Szűz Máriás-lobogókat lenget a szél. A táblákon feliratok és régi plakátok: az Erdélyből menekülő magyar család, a lusta földműves és a katona, s több régi és új szlogen. Olyanokat skandáltak, mint:
Mocskos Trianon!
Vesszen Trianon!
Bácska, Bánát akarja!
Édes Erdély itt vagyunk, érted élünk és halunk…!
Ott, ahol zúg az a négy folyó, ott, ahol szenvedni jó…!
Lesz, lesz, lesz, csak azért is lesz…!

S megannyi más, mely e torkokat elhagyta. Lobogtatják a zászlókat, üvöltöznek, miközben a tüntetést eloszlatni készülő rohamrendőrök megérkeztek. Felszerelkeztek a műanyag pajzsokkal és gumibotokkal, felhúzták az ütéstompító testborítókat és a rohamsisakot is. A pajzsaikhoz verték a botjaikat, megpróbálván az ókori ijesztős módszerrel. A csapkodás hiába való volt, a tömeg nem tágult. Sőt hevesebben skandálták a jelmondataikat. A rendezvényt megelégelve, könnygázt dobtak az emberek közé. De ez csak olaj volt a tűzre, a feldühödött hungaristák megrohanták a rendőröket.
Egy tizenhat éves fiú is köztük volt. Fehér, nagy-Magyarországos pólóban, melynek hátára egy turulmadár volt felfestve Isten Kardját tartva. Fekete műanyag keretű szemüveget viselt. Haja hosszú volt és csapzott. Ő is öklével verte a rend őreit. Kapott több ütést is az oldalába, de ezekkel nem törődött. Elszántan verte gumibottal felfegyverezett hatóságiakat, akik többször viszonzásul belerúgtak a bakancsaikkal.
Valóságos tömegverekedés tört ki. A tűzoltók is megérkeztek, akik vízágyúkkal támogatták a rendőröket. A hungaristák nyakába dőlt a jéghideg víz. A tömeg oszladozni kezdett, mire a rendőrök a bilincseiket előkapták, s sokakat letartóztattak, többek közt a tizenhat éves tinédzsert menekítő két felnőttet s a gyereket is. Egy teljes vagonnyit vittek el a hatóságiak.

Mindannyian együtt ültek az előzetesek celláiban. Hatan-heten egy-egy cellába zsúfolva. Egy öreg rendőr jött be. Sűrű, rövid galambősz haja volt a sapka alatt. Kecskeszakállat viselt. Ráncok barázdálták az agg arcot. Szemei mélyen ültek, s sötétek voltak, mint az éjszaka. Nagy kattanással kinyitotta a cellát, s kirángatta a gyereket, aki kék-zöld volt a verésektől. Arcán megfeketedett a vér, ami a homlokán felszakadt sebekből és az orrából szivárgott. Az öreg rendőr a gyereket a kezére csapott bilincsnél fogva vezette be az őrszobába kihallgatásra.
A szobában csak egy lámpa volt az asztalon, s két szék. A gyerek leült az egyik felére, s az öreg az asztal másik széken foglalt helyet.

- Hát itt a legifjabb fasiszta! Mondd milyen érzés itt ücsörögni a rendőrségen.
- Anyádat, te mocskos kommunista. Apád parázna tervében se voltál, mikor a nacionalizmus eszméje tért hódított.
- Te is ugyanolyan rohadt náci vagy, mint a többi társad! – üvöltötte az öreg.
- Mi is a hungarizmus? – kérdezte a gyerek költői hangon, miközben a plafonra sandított. – Az, amikor Szálasi nevével fémjelzik a rasszista és nemzetszocialista eszméket, vagy a Szent Korona Tanára és az ember hazafiasságára hivatkozva követeljük a Szent Magyar Földek visszaszerzését? Én az utóbbit vallom.
Könyökén támaszkodott, s az állát a kézfejére helyezte, miközben a lámpába nézett, s mosolygott.
- Akkor is a mocskos hazaárulók közé tartozol!
Elnézést, de nem én imádkozom térdepelve a nappalimban egy vörös csillag előtt, miközben azt hajtogatom, hogy: Allah akbár. Különben a sarlót rég kalapács alá tették, de a pénzt érte nem kapta meg, igaz?
- Te rohadt taknyos! – csattant fel az öreg, s sújtani készült a lapáttenyerével.
A fiú elhajolt az ütés elől, így a rendőr csak a lámpát verte le a földre, ami nagy csörömpöléssel széttört.
- Ne feledje: magyar vagyok, nem ványadtseggű bokorugró kommunista. – pimaszkodott a gyerek széles vigyorral.
- Náci! Rohadt büdös, hitlerista náci! – üvöltötte az öreg rendőr elvörösödött fejjel.
- Hú, már csak egy csillag kell a seggére, és kész az új vörös csillaga… Kubának. – élcelődött az ifjú.
- Megjárod te még, hogy ujjat húztál velem, te taknyos kölke!
- Jaj, el ne sírjam magam. Tisztára bekaksiztam. – sajnálkozó hangon szólt a tini, majd elröhögte magát. – Először pelenka kéne, aztán egy kis pogó.
Az öregnek már elborult az agya. Teljesen rákvörös volt a feje, a keze is remegett elég erősen.
- Te utolsó pimasz fattyú! Te mocskos szőröstalpú élcelődő sehonnai bitang ember! – üvöltözött az öreg.
Hangja messzire elhangzott. A cellákban röhögtek az előzetesek. Ott már a rendőrök sem bírták a csendet fenn tartani.
- Nagy arc a kis Pelyhes!
- Az! Kaján egy kölök, annyi szent!
De a kihallgatás folyt tovább. Az öreg valamelyest lenyugodott, csak a gyerek ne vigyorogna, csak az idegesítette.

- S miért hívnak Pelyhesnek?
- Ez a becenevem. Egy madár. – válaszolt a gyerek holt nyugalommal.
- Igen tudjuk, Turulmadár. Sőt, Hazaszálló Turulmadár. Mit jelent ez?
- Turulmadár? Szerintem, nem kell tisztázni, ebből van a Pelyhes így is, úgy is. Hazaszálló? Mert mindig visszatalálok. Ahova kell.
Értem. – válaszolt az öreg. Félt, hogy van valami rejtett tartaléka a gyereknek.
- De árulja el nekem Komcsi, eltűntek a hatalomról, mégis itt vannak. Önöké a paprikajancsiból faragott vezér. Elkotródhatnának már, az önök kora lejárt.
Az öreg újra megtáltosodott.
- Élvezetes engem kommunistának hívni?!
- Felettébb élvezetes, sőt, mintha Hawaii-on üdülnék pár csodaszép nővel körbevéve, iszogatva a finom Jagermaister-t. – válaszolta gyerek halálos nyugalommal, álmodozgató hangon. – Magára van írva, hogy ÁVÓ-s volt. A Vörös Kor csillaga lehullt, s felkelt a nap, s jő, szárnyal az éj szétszakadó sötétjéből a nemzet nagymadara, a Turul, Atilla kardjával a lábában, s elhozza az Új Kort, a szebb jövőt. Vér áztatja majd a földet, de megéri, hisz győz a Szent Korona Tana.
- Hagyd ezt a Nostradamus-halandzsát! Még a Yotengrit se érdekel! Az se, hogy sámáni rangod lehet a mennyországban! Nem lesz vérontás!
- De lesz, ha a Turul Nemzedékét elnyomják, fellázad, mint ezerkilencszázötvenhatban a nép. A Nemzedék már jelen van, elég csak egy szikra, s már, az egész országot lángtenger borítja.

Az ifjonc elvigyorodott, s démoni röhögésben tört ki, mire az őrök bejöttek, s visszatuszkolták a cellába.
- Hallottuk, kikészítetted az öreg komcsit. Gratulálunk. – szólt az egyik.
- Kösz. De várjunk, még arra a szikrára, hamarosan meggyullad. S akkor ebben az országban erdőtűz lesz. – kurjantott nagyokat.

VÉGE