Történetek - 65.oldal

Így hát, letörölte arcát, s valamiért a tükörhöz sietett. Talán pont azért, hogy lássa, hogy milyen az az ember aki, szánalmasan, a reménytelenben bízva, lehetetlen álmokkal él együtt. Mikor tükörbe nézett, azon gondolkozott, s nem értette, hogyan juthatott el idáig, hogy már nem látja a lenyugvó nap, a nyíló virágok, az emberi mosolyok, s a szeretet szépségét. Nem érzett magában mást a gyűlöleten, a szánalmon, s a kétségbeesés érzésén kívül...

- Sajnálom húgi! Nem akartam! Kérlek, bocsáss meg! - felém nyújtotta a kezét. De én ellöktem és így ordítottam:
- Olyan lettél, mint apa! Pedig nem vagy az igazi fia! Miért vagy ilyen? Te nem ilyen voltál! Apa volt az, igaz? Ő volt? Ő tette ezt veled?- mondtam dühös voltam, de a sírás fojtogatott. Mire ő:
- Apa jót akar! Ő mindig segít, de anya nem olyan! Nézd most is ott áll, és nem csinál semmit!- mondta és rá mutatott a megrémült anyára...

Már a visszaúton simogatta a combomat és nem hagyott békén, kezei mindenhol ott voltak. Így nagyon nehezen tudtam a vezetésre koncentrálni. Az erdős részhez hajtottam, ahol már nyáron is voltunk. Úgy vetettük egymásra magunkat, mintha ezer éve nem láttuk volna egymást. A sörtől már kicsit kába volt, de csókjai hamar felkeltették bennem a vágyat...

Különleges pasas volt… Szikrázóan zöld szemekkel, vállig érő, hullámos, szőkésbarna hajjal… Öhm… Nem vagyok én könnyűvérű, csak hát ennyi idősen már nem csak beszélgetésben, csókokban merül ki egy kellemes találkozás…
De olyan furcsa volt. Többször csókolta a nyakam, mint a testem bárhol máshol, és talán egy kicsit bele is harapott… Imádom a vad, és kissé őrült pasikat…

Átvészelte az egész napot. Elment, dolgozott, hazajött, lefeküdt aludni, de nemsokára fel is kelt. Nem érdekelte miért, csak kiment az erkélyre és leült a fotelbe. Felnézett az égre és meglátta csillagokat. Soha nem látta még ilyen gyönyörűnek őket. Tisztának, értékesnek, csodálatosnak és elérhetetlennek látta. Észrevette a végtelent, életében először most látta meg ezt a csodát...

Először a lány hátát simogatta, a gerince mentén, amaz pedig kellemesen beleborzongott. Majd formás fenekét kezdte el simogatni a férfi. Márk kibontakozott a csókból és az ölelésből. Leterített a csónakba egy pokrócot, és mindketten levetkőztek...

Önző életének igazi értelme mindössze az a vagyon volt, amit kínkeservesen gyűjtögetett, s melytől én fosztottam meg, de soha meg nem bántam. Velünk sohasem törődött. Testét a Fekete-folyóba taszítottam, mint két holddal korábban azt a másikat.
Testvéreimmel új életet kezdtünk. Elüldöztünk minden városit a területünk közeléből is, megmaradt bátyámat kitanítottam vadászatból, öcsém és húgom a ház körül serénykedtek, s ez így ment addig a napig, míg éltem tizenharmadik őszén meg nem...

- Nagy nap ez a mai, kedves barátaim – kezdte a Nagyúr fennkölt hangon. – Ma mindenki megfizet, aki ellenünk szegül. Ma minden megváltozik - mondta most már egyre hangosabban.
- Ma az öreg vén bolond összes terve meghiúsul, mikor leromboljuk hőn szeretett iskoláját. A Roxfort égni fog, ma éjjel! – Kiáltott mindenki döbbenetére...

A folyó korlátjához lépek, leszegett fejjel bámulom a szürke, zavaros, mocskos folyamot. Pont olyan, mint én. Pont olyan, ahogy az életébe zuhantam. Azt mondják, ma nem moshatjuk le magunkról a holnap mocskát. Ö megtette, sterillé szerette a lelkem. Sírni szeretnék...

- Melyik fészekaljból származol? – kérdezte a kígyó érdeklődve.
Harry egy darabig értetlenül meredt az állatra, de aztán nagy nehezen rájött, hogy a kérdés valószínűleg a kilétére vonatkozott, így egy kis gondolkodás után felelt párszaszóul.
- Ö, én Harry Potter vagyok. Ők pedig a barátaim Ginny Weasley és Sirius Black – válaszolt Siriusra és Ginnyre mutatva...