Tapmancs lelke 14. Fejezet

14. fejezet – A kentaurok intelme


A tél hihetetlenül gyorsan eltelt. Nem hittem volna, hogy túlélem, de valahogy mégis sikerült. Az élelem hiány, és a hideg miatt a lehetségesnél is soványabb voltam. Erre a dementorok is rásegítettek, amikor néha az erdőben járőröztek. Kutyaként nem okoztam feltűnést, de lélekölő hidegük minden alkalommal mély fájdalmakat okozott, és az amúgy is zord idő sokszor még hidegebbé vált.

Lassan elolvadt a hó, és a kis rágcsálók és madarak is élénken mozgolódni kezdtek. Az erdő újra megtelt élettel. A madarak csiripelése visszaadta az életkedvemet, így könnyebb szívvel vetetem bele magam a vadászatba, és a nyiladozó erdő kivételes szépségének nézegetésébe. A kastély parkjában, és – már amennyire ráláttam – a tó partján is nagyobb volt a nyüzsgés, bár az azkabani őrök a kastélyt még szorosabban zárták körbe, de ez a gyerekek számára szinte észlelhetetlen volt. Lehetetlen volt újra bejutnom a kastélyba. Ez egy darabig nagyon bosszantott, de idővel beletörődtem. Lassan felvettem egy napi ritmust, amely valamennyire elviselhetőbbé tette a bujdosást, és az emberi társaság, az emberi szó nélkülözését. Szinte már nem is vágytam arra, hogy emberekkel társalogjak. Kutyaként minden könnyebbnek tűnt, és a napok is gyorsan teltek. De ez a viszonylagos nyugalom csak addig tartott, amíg egyik alkalommal vadászat közben meg nem zavartak.


***


Egyik este éppen a vacsorára fogott nyulat faltam, mikor egy csapat kentaur vet körbe. Félbehagytam a zsákmányom és felnéztem. A kentaurok egy szabályos kört alkottak, amelyet olyan szorosra zártak, hogy esélyem se volt a menekülésre. Ez a helyzet az őszi incidensre hasonlított, amikor a kentaurok jól helyben hagytak. Most is fel voltam erre készülve. Nem estem kétségbe, de nem is ébresztett a találkozás túl kellemes emlékeket bennem. Dühös, agresszivitást sugárzó szemekkel néztek, és kétkedve méregettek. Nem értettem mit néznek rajtam, mi lehet olyan érdekes egy kutyában, de nem tudtam végig gondolni az eshetőségeket, mert az egyikük megszólalt.

- Tudjuk, hogy nem kutya vagy. Változz vissza Sirius black, hogy szemtől szembe láthassunk! – parancsolt egyikük ellentmondást nem tűrően.

Tudják?! De honnan a fenéből?! – tettem fel magamban a kérdést.

Haboztam. Erre a kentaurok válasza sem maradt el. Büszkén felszegett fejjel előrébb léptek még szűkebbre zárva ezzel a kört.

- Nekünk így is jó, de a te helyedben én átváltoznék – mondta az előző kentaur fölém tornyosulva.

Hamarosan emberként álltam előttük, bizalmatlanul méregetve őket.

- Mit akartok tőlem? – kérdeztem meg, bár ez egy felesleges kérdés volt.
- Meddig akartál itt bujkálni abban reménykedve, hogy senki nem veszi észre? – kérdezett vissza gúnyosan.

- Ameddig jól esik – válaszoltam kísérteties nyugalommal a hangomban, amely még jobban felbőszítette őket.

Ekkor a kentaur megragadta szakadt ruhámat, és rángatni kezdett.

- Nem szoktunk beavatkozni az emberek ügyeibe – kezdte álhiggadtsággal -, de nem tűrünk meg egy gyilkost az erdőben.

- Nem a tiétek az erdő, és gyilkos sem vagyok. Bárhogyan is hiszitek – préseltem ki magamból, némi lemondással a hangomban.

- Úgy gondolod, hogy ezt elhisszük? – vágott vissza, miközben a földre lökött.

- Mit akartok tenni? Megölni? – tettem fel az engem nagyon is érdeklő kérdést.

- Ó, nem. Az egy ilyen álnok gyilkosnak nem büntetés. Mit szólnál a dementorokhoz?

Elsápadtam. Nem hittem a fülemnek. A kentaurokról azt hallottam kedves népek. Aztán eszembe jutott Hagrid intelme.

„Csak az embereket nem szívelik.”

Kezdtem megretteni, de próbáltam nem mutatni. Felálltam, és határozottan a kentaurok szemébe néztem.

- Nem vagyok gyilkos, de elhagyom az erdőt, ha ez az óhajotok – mondtam, és elindultam a kör széle felé.

Az ott álló egyik kentaur felágaskodott, és belém rúgott. Nagyot puffantam a száraz talajon. A mellkasom sajgott, és egy kis ideig alig kaptam levegőt. De a roham nem állt meg. Az első patákat újabbak követték. Próbáltam elgurulni a paták sora elől, de nem jártam túl nagy sikerrel. Mindenem fájni kezdett. A testemet már alig éreztem.

- Goron! Mit műveltek – kérdezte egy hang.

A kentaurok erre abbahagyták gyötrésemet, és a kérdező felé fordultak. Kinyitottam eddig szorosan csukva tartott szememet, és szemügyre vettem az érkezőt. Egy kentaur volt az. Láthatóan fiatalabb volt, mint a többiek, és az arca jóindulatot tükrözött. A többi fajtársa egy ideig dühösen méregette, majd a Goron nevezetű megszólalt.

- Ne avatkozz bele, Firenze! Eredj a dolgodra! – mondta.

- Miért bántjátok ezt az embert? Ártott nektek? – kérdezte Firenze.

Nagy nehezen ülőhelyzetbe tornásztam magam. Goron közben válaszolt.

- Ő, itt – mutatott rám – a tömeggyilkos, Sirius Black, akit az azkabani őrök keresnek. Nem tűrhetjük, hogy itt bujkáljon az erdőben, ezért mielőtt átadnánk a dementoroknak jól megleckéztetjük - mondta szárazon. A hangjából sugárzott az ellenszenv mind irántam, mind a fajtársa iránt.

- Nem ítélkezhettek senki fölött bármit is követett el. Megsértettétek a kentaurok elsőszámú szabályát. Nem bántalmazunk semmilyen lényt, ha az nem bánt, vagy nem fenyeget minket – nézte Firenze a többieket bírálóan.

- Te, fiatal létedre ezt biztos jobban tudod – válaszolta Goron gúnyosan.

- Lehet, hogy nem vagyok elég tapasztalt, de a szívem a helyén van. Nem szeretem a felesleges erőszakot. Hagyjátok békén! Nem tett ellenetek semmit.

- Egyszer még megbánod a jóhiszeműségedet. Gyertek! Már megtettük amit kell – adta ki az utasítást Goron.

A kentaurok lassan szétszéledtek. Egyedül Firenze maradt itt, aki aggódva nézett rám.

- Minden rendben? – kérdezte.

- Miért segítettél? – kérdeztem vissza meglepetten.

- Mert hiszek az ártatlanságodban – jött a tömör válasz, de valószínűleg meghökkent arcot vághattam, mert folytatta. – Beszéltem egy macskával a Roxfortból, aki elmesélte, hogy segített neked. Úgy gondolom megérdemled, hogy bebizonyítsd az igazadat – mondta bátorítóan.

Pár pillanatig, mint egy idióta ültem a fűben, mereven pislogva rá. Értetlenül álltam a belém vetett bizalom előtt. Felfoghatatlan volt. Régen volt, amikor valaki még bízott bennem. Még jobban megdöbbentett, mikor odajött hozzám, és szemügyre vette a sebeimet. Mielőtt még bármit tehettem, vagy mondhattam volna latin szavakat mormolt, amitől a testem felforrósodott, a fájdalom is fokozódott, de egy pillanat múlva teljesen elmúlt. Végig nézve magamon, és észre vettem, hogy a sebeim eltűntek, s a ruhám szakadásai is megszűntek.

- Hogyan köszönhetném ezt meg neked? – kérdeztem.

- Járj szerencsével, és bizonyítsd be az igazadat – mondta, majd búcsúzásképpen meghajtotta magát, megfordult, és elvágtatott.

- Ég veled, és köszönöm – szóltam utána, de erre már nem érkezett válasz.

Újra egyedül maradtam, de már tudtam mit kell tennem. Elindultam hát a roxforti birtok szélén lévő Fúrja Fűzhöz, amelynek a törzse azt az átjárót rejtette, amely arra a helyre vezetett, amit jól ismertem, talán túlzottan is. Hamar odaértem az ismerős fához. Kutyaként odaosontam a fa törzséhez, amelyen hamar ráleltem a görcsre, amely mögött a szűk átjáró volt. Mikor kinyílt bementem a nyíláson, és elindultam magányos bujdosásom újabb állomása felé.