Történetek - 57.oldal

. Két szinte meztelen felsőtest szorosan egymásnak simulva, a lány is tett érte, hogy a fiú ne fázzon, szintén a nyakát borítva csókkal, közben minkét kezével folyamatosan a hátát simogatta csakhamar eszébe jutott a fiú igazán gyenge pontja, amiről tudta, hogy igazán melege lesz - a fiú füle - hát rávetette magát és harapdálta, nyalta, marcangolta, és talán megint túllőtt a célon, érezte a fiú megfeszülését, tudta, hogy itt most valaminek történnie kell...

Körözni kezd a két pompás állat, egymás agancsát vizsgálgatják, s közben bőgésüktől visszhangzik a környező erdő. Egyformán esélyes lehet mindkettő. Az öreg kisebb, mint ellenfele, de ezt a hátrányát kárpótolja arányos felépítésű agancsa, és kissé talán túl hosszú szemága. Vetélytársa testre nagyobb ugyan, de agancsa kevéssé alkalmas a harcra, mint a tízesnek. Fejdíszükkel a földet szaggatják, lábukkal kapálnak, s közben csak bőgnek, és csak bőgnek...

Egyszerűen leülsz mellém az ágyra, és újra közel hajolsz. Ajkad lassan az enyémhez emeled, és a nyelved a számba fúrod. Édes, talán az alkoholtól. Vajon az enyém is ilyen? Nem tudom, de már nem is tudok erre gondolni. Minden porcikám ellenkezik, „Én még sosem csináltam ezt” - mondom halkan, kicsit megszeppenve...

Erősebb fuvallat söpör végig a poros emléktemetőn, s egy apró lap indul el végtelen útjára, mely igazán csak most kezdődik el… meg fogja tapasztalni milyen az élet, mit kell végigélnie egy embernek, mikor a Földre érkezik. Talán szakadtan tönkretetten tér majd vissza nem létező gazdájához, akit már hiába fog várni. Egy fénykép száll messze, messze, s nem tudni hol ér földet...

Továbbindult és a kis legyecske büszkén ült a vállán. Sokan irigyelték is itt az erdőben, amiért ő mindig a lánnyal lehet. Amikor a tisztásra értek a kis patakhoz, a lány leheveredett a fűbe és élvezte a nap sugarait az arcán. A legyecske a mellkasára ült és úgy érezte, most neki kell vigyáznia a lány álmára...

A labda még a kezében volt, görcsösen szorította, mintha abba zárta volna bele minden fájdalmát és emlékét, hogy sose felejtse el. S csak rohant, rohant és rohant. Nem törődött se a cikázó villámokkal, se a viharral, ami úgy tombolt, mintha az istenek ezerévenként csak egyszer engednék ki, hogy akkor, akkor játssza ki magát, pusztítson, törjön, zúzzon, mutassa meg hatalmát...

Teljes megkönnyebbülés, boldogság, jó érzés uralta a fiú kopott, törött szívét! De nem érti: ha nem tudta, hogy mit tesz… és ha megbánta… milyért nem próbált változtatni?! Milyért nem próbálta jóvátenni a dolgokat úgy, hogy az mindkét félnek megfelelő legyen? Lehet nem lett volna értelme? Vagy lehet, hogy nem lett volna olyan, hogy mind a kettőjüknek jó legyen? Ez az örök rejtély! ...

Meglepődve tapasztalta, hogy egy halom ismeretlen képet lát. Bár mindegyik összefügg a szentekkel, mégis egy teljesen más, teljesen új képet ad róluk. Ahogy sorra vette a képeket, s ismét az elsőhöz indult, észrevette, hogy az bizony kicserélődött, s aztán vele együtt az összes többi. Olyan volt, mintha a képek egy történetet mesélnének el, de korántsem azt, amit az emberek eddig megszoktak. Egy sokkal pontosabb történetet, megfűszerezve különös kiegészítésekkel. Olyan volt, mintha csakis...

A ház ura a porszívó, s egyéb elektromos eszközök feltalálóját magasztalta miközben még mindig az apró cafatokra hullt ebéd maradékait söprögette. Ekkor végre feltápászkodott a felesége, s nem levén más rögtön a férjéhez vágta a semmittevő titulusát. Erre az a gyerekek felé fordult, s intenzív légzésgyakorlatok közepette, melyek bizonyára a magaslati levegő miatt voltak szükségesek, hisz egész addig térdelt, bőszen a szidalmazásukhoz fogott...

Szerencsére már csak az ajtót találta el, a Menya viszont nagyon meglepődött mikor elemelték mellőle a vizespoharat. Azonnal el is határozta, hogy visszamegy barátaihoz, s elmeséli nekik mi történt vele. Lassan, nehogy észrevegyék, odakúszott a nyíláshoz, melyen belépett ebbe a cseppet sem rokonszenves világba, s óvatosan visszabújt Élium biztonságot nyújtó berkei közé...