Történetek - 46.oldal

A vámpírok denevérré változtak, és miközben repültek a tömény fekete füstös égen, Tamika olyan bűbájt bocsátott rájuk, hogy mindaddig láthatatlanok maradnak, amíg olyan közelre nem érnek, ezzel is fokozva a meglepetést. Ezt alkalmazta a többi egységen is. A csontváz katonákat, zombikat és a lidérceket a föld alá húzta: csak akkor fogja őket előhívni, ha már a csatában lesznek...

Ekkor kicsapódott a kocsmaajtó: részegen tántorgott ki John Wayne, és Fred Morton. Egymásba kapaszkodva, hatalmas ricsajt csapva vonultak végig az utcán. Nyomukban fertelmes bűz terjengett: alkohol és vizelet elegye. Az idegen (férfi vagy nő: ki tudja?), mikor mellette haladtak el, finnyásan félrerántotta köpönyegét, és még jobban szemébe húzta fekete, tollas kalapját. A részeg fickók nagy nehezen megálltak és megfordultak. A kocsma-fogadó felé haladó valaki után néztek. E pillanatban...

Az egyik kerítés alatt sötét lyuk ásít. A róka közelebb csúszik. Csapdát sejt minden ismeretlen dologban, nem siet el semmit. A lyukat valamelyik szerelmes kutya ásta, a szerelem a rókának épp kapóra jött. Gyanakvása nem enged. Óvatosan kúszik előre. Sehol sem csillog vas, szabad az út. Kényelmesen. Neki mindenesetre kényelmes. Számtalan tapasztalatból okulva visszacsúszik a lyukon. Tökéletes...

Hagytam és teljes mértékben átadtam magam az élvezetnek. Elkezdtünk hátrálni az ágya felé. Ekkor levettem a cipőmet és nekiláttam a nadrágjának. Elsőnek a gomb, majd a cipzár. Minden egymás után. Ahogy kell. Ezalatt elértük az ágyat. Óvatosan hátradöntött és lazán rámfeküdt. Egyik kezével a vállamat fogta másikkal meg a szoknyámmal bíbelődött. Mondtam neki, hogy hagyja, had segítsek. Erre ő a mutatóujját a számra tette: - Ne rontsd el! – csupán ennyit mondott...

Üdvözölte a vevőt, beütötte a gépbe a pultra helyezett termék árát, és gépiesen megkérdezte lesz-e még valami? A nemleges válaszra közölte a fizetendő összeget, amit kézhez kapva elrakott a pénztárba. A vevő megfordult és kopogva elindult az ajtó felé. Az eladó végignézett rajta és elkiáltotta magát...

Mikor beköltöztünk a házba az ajtóra rá volt festve „ÓVAKODJ A TÚLVILÁGTÓL ÉS TEREMTMÉNYEITŐL”
Mi csak buta viccnek tekintettük, de mikor beértem a szobámba, furcsa hideg szél csapott meg és egy kéz, mintha megérintett volna. Azonnal lerohantam a lépcsőn, ahol a halálsápadt Erikával és Annával találkoztam.
Ekkor sikítás jött Ditta szobája felől, és ő ájultan feküdt a padlón. A szekrényajtó nyitva volt és a falán kaparászás nyomai voltak. Mikor magához tért, egy fehér...

Egy ló mászik elém, menni nem bír a röhögéstől, folyton felborul, csak a száját tartja, öntsem bele a megérdemelt adagot, majd bukdácsol tovább. Mélázva nézek utána... Hát igen: hirtelen felindulásból meg akartál tanulni lovagolni. S bár a ló okkal vihorászott az imént, én sosem nevettelek ki. Nem akartalak elriasztani. Rész voltál belőlem, s mint résznek, tudnod kellett, mit jelent az: „ló”...akartam hogy tudd, hogy érezd, hogy ez még a tiédnél is nagyobb varázslat. Sose került sor rá...

Kilenc óra tizenegy perc van, vállaimba harap a sötétség. Fényt látok magam előtt távol, gyengédet, belé fogódzkodom.
Felnőttnek neveltek, már a szőnyegen játszva. Minden szavuk beleivódott ujjaimba, testembe a babáim csipkés kötényén keresztül: előre tarts. Viharban is. Főleg viharban. Ezekben a pillanatokban ültömben is csak előre lépek. A percek, minden negyed óra tol, erőszakol...

Szép és nemes dolog az elszántság. Sokat tűnődtem azon, vajon ki felelős elfajzott életemért? Vajon ki fog engem megmenteni? Kire számíthatok ebben az elanyagiasodott világban, hogy feljebb jussak?
Hamar felnőtté kellett válnom. Ennek eredményeként a választ is hamar megleltem.
Én. Kire, magamra. Csakis magamra...

A legkisebb fiú megóvta emberi létét, leszármazottjai az emberek, az örök prédák. Rájuk vadásznak vámpírok és vérfarkasok egyaránt, miközben mit sem tudnak a világ sötétségbe borult oldaláról...