Történetek - 46.oldal

Kilenc óra tizenegy perc van, vállaimba harap a sötétség. Fényt látok magam előtt távol, gyengédet, belé fogódzkodom.
Felnőttnek neveltek, már a szőnyegen játszva. Minden szavuk beleivódott ujjaimba, testembe a babáim csipkés kötényén keresztül: előre tarts. Viharban is. Főleg viharban. Ezekben a pillanatokban ültömben is csak előre lépek. A percek, minden negyed óra tol, erőszakol...

Szép és nemes dolog az elszántság. Sokat tűnődtem azon, vajon ki felelős elfajzott életemért? Vajon ki fog engem megmenteni? Kire számíthatok ebben az elanyagiasodott világban, hogy feljebb jussak?
Hamar felnőtté kellett válnom. Ennek eredményeként a választ is hamar megleltem.
Én. Kire, magamra. Csakis magamra...

A legkisebb fiú megóvta emberi létét, leszármazottjai az emberek, az örök prédák. Rájuk vadásznak vámpírok és vérfarkasok egyaránt, miközben mit sem tudnak a világ sötétségbe borult oldaláról...

Lenézett a földre és egy viperával találta szembe magát. A kígyó mereven nézte őt narancssárga szemével, és frusztráltan öltögette ki villás nyelvét. Cikkcakkos mintázatú szürke testével lassan haladt előre Zsolti irányába. A gyerek annyira megijedt, hogy meg se moccant. Teljesen lebénult a közeledő hüllő láttán. A vipera szeme igézően hatott rá: esze tudta, hogy most el kéne futnia, de teste nem engedelmeskedett...

Egy reggel, amikor elindultam munkába, látom, hogy a szemben lakó szomszéd leskelődik ki az ajtón. Elég érdekes alak, hatalmas vastagkeretes szemüvegben, félmeztelenül, de szerintem fodrásznál sem járt még életében. Gondoltam rossz napja van, hagytam is a francba, amúgy is késésben voltam. Másnap reggel ugyanerre a látványra kellett kilépnem a lakásomból, de nemhogy reggel, még munkából hazafele jövet is ott találtam, ugyanúgy. Ez így ment napokig, már nagyon piszkálta az agyamat...

Szerelmesek voltak, örültek egymásnak, mint még semminek minden percben forró csókok csattantak el, leírhatatlan volt az az érzés, igyekeztek minden percet együtt tölteni. Elmentek egy romantikus, ám mégis egyszerű helyre, ahol maguk voltak...

Mily ördögi irónia, hogy ugyanazon az egy napon találtam meg önmagam, és akkor vesztettem is el mindent, mi fontos volt nekem. Annak a napnak minden perce belém égett, sorsom tüzes billogja nyomán. Kávéval indítottam, benne kevés tejjel, sok cukorral. Átfutottam az újság cikkeit, majd beálltam a zuhany alá. Felfrissített. Fogmosás, és pakolászás. Öltöny fel, rápillantás Erikre, hogy alszik-e? Hát persze, hogy nem. Elköszönés, és irány a tanszék. Meghívtak, hogy beszéljek a pszichológia...

Vajon hogy leszek képes elfedni magam előtt a mérhetetlen magányt? Amikor 11 órakor sem akaródzik felkelni az ágyból, mert ott legalább álmodhatok arról, hogy van valakim. Valaki gondol rám, hazavárhatom, kényeztethetem és szerethetem. Hogy tagadom majd le magam előtt, hogy a virágot az asztalomon saját magamnak vásároltam, hogy némi szépséget és finomságot varázsoljak az ürességbe...

Hosszú sétákat tettünk a bíbor alkonyatban, én nem a védtelen gyermek voltam olyankor, hanem egy hercegnő, Alisa, Madelaine, vagy amihez éppen kedvem volt. De ő mindig Belle volt. Az édes Belle. Az egyetlen barát. Soha senki más.
"Vajon mi tetszik neki azon a korcs kutyán?" - tűnődtek az emberek. De nem számított. Csak a Szeretet számít! ...

Félek tőled...
Azt ígérted, soha sem sebzel meg. Nem engeded, hogy bárki is bántson, hogy megvédesz.
Félek tőled...