Szerepcsere

Lustán ballagott a folyó mély medrében, melynek szélén már vékonyan pillézett a jég. A víz hátán kis jégtáblák úsztak, a lassúbb kanyarokban lerakódtak, egymásra torlódtak, fehér sapkát húzva a folyó fejére. A dongó szúnyoghadak eltűntek, a füzek sátorosan hajló ágain előbb megtört a levelek ragyogó színe, majd lassan, egyenként, később egyre-másra keringőztek le a folyó habjaiba.
Az öreg fűzfa is lehullatta már egyetlen égő ágáról kis ékszereit. Maga a fa réges-régen kiszáradt, ágainak némelyikén fagyöngy virított, és az óriás ágak ridegen meredtek a világba. Egyetlen élő ága hatalmas ujjként mutatott az égre, mintha a fa élni akarását szerette volna az égbe kiáltani.

Egyedül állt a parton. Körülötte nem hallatszott madárdal, kis életek nem surrantak az ágak között, kerülték az öreg fűzt messziről. Mintha ágaival együtt a madarak is elpártoltak volna tőle.
Egyetlen lakója volt csupán. Egyetlen élet, de az az élet számtalan másik életet követelt magának, hogy tovább létezhessen. Másfél arasznyi szívósság, másfél arasznyi rettenthetetlen bátorság, másfél arasznyi kígyózó halál, mely egyáltalán nem kegyetlen, még ha annak is látszódik néha.

Nem régóta lakja a számtalan odú egyikét. Akkor költözött ide, amikor anyja mellől el kellett szakadnia új világot megismerni, ahol csak magára számíthat. Azóta sokszor surrant a négy apró láb a fa törzsén, és minden surranással egyre több tapasztalat vándorolt az apró fejbe.
Lassan alábukik a nap a nyugati fák csúcsainak. A fa odvában, saját várában ébredezik a kis ragadozó. Kis toalett, nem sok, csak a tisztasághoz éppen szükséges.
Néhány perc múlva az odú szájánál megjelenik egy apró orr. Idegesen kapkod szimat után a hideg levegőben. Ám semmit nem érez, csak az avar illatát viszi magával a gyenge szél. Az orr után megjelenik egy kis fej, a szemek az erdő szélét fürkészik, ahol semmi nem mozdul. Az apró hóhér megnyugszik, és egy ugrással a fa oldalán terem.

A következő pillanatban pedig, mint akin végigvágtak, úgy lapul az ágak árnyékába. Reszket, de nem mozdul. Tudja, pár mozdulat elég a bagolynak, hogy észrevegye, és akkor neki vége, egyszer már majdnem lógott az éles karmok között. A bagoly egy helyben lebeg, mint egy óriási tollpihe. Semmi zaj, szárnyai hangtalanul kavarják a levegőt. A menyét mozdulatlan. A bagoly viszont kivár. Éles szemét nem kerülte el a mozdulat, ahogy a menyét elhagyta az odút, de nem volt biztos a dolgában.
Izgalmas türelemjáték ez, és ha a menyét idegei felmondják a szolgálatot, hamar vége is szakadna. De nem. A bőrére megy a játék, lapul, szíve zakatol, de nem mozdul.
Végül a bagoly unja el a dolgot. Közelebb rebben a fához, ám ott semmi jele életnek. Egy libbenéssel odébb áll. Egész idő alatt csak a jégtáblák egymásra torlódásának zaja hallatszott.
A menyét óvatosabban, mint ahogy elmondani lehetne, megmozdul, majd egy ugrással a bokrok között terem. A veszély elmúlt, most már ő a vadász, nem őrá vadásznak. Pár ugrás, pár kígyózó mozdulat, és megkezdődik a vadászat.

A cserjék alatt suhanó kis gyilkos nem sok állatot zavar meg. Kihalt az erdő. Az egerek a hó alá húzódtak, és ő épp azt keres: egeret. Ha nem lenne hó, könnyebb dolga volna, így azonban a fehér takaró alá fúrt járatokban közlekedő egerekkel nehezebb szóba állnia. Arra vár, mikor próbál meg egy óvatlan rágcsáló a havat fúrva a felszínre bújni. Két ugrás. Ennyit mozog csak, aztán hallgatózik. Fülei radarok, figyelmét semmi nem kerüli el.
Mégis, csak jó negyedóra múlva hallja meg az ismerős zajt. Odasiet. Apró lábai fürgén repítik előre. Már látja a hókupac tetején mosdó egeret. Közelebb csúszik. Szemeit ráfüggeszti az áldozatra, és vár, hogy az egér másfelé nézzen, mosdjon: kevésbé figyeljen.
Az egérre rászakadt a sötétség. A menyét minden erejét, ügyességét egy ugrásba sűrítette, most a szürke egér rongydarabként lóg a hegyes fogak között.
A menyét mámorba merül. Nagy kortyokban nyeli el a vért, majd nekilát a húsnak. Az egyetlen állat, amit el is fogyaszt. Többi áldozatának csak vérét szívja ki, de azt az utolsó cseppig.

Mámorából tántorgó, bizonytalan léptek zaja riasztja fel. A zaj forrása felé pillant, aztán az egérre, de győz benne az óvatosság, és villámgyorsan iszkol a bokrok sűrűje felé. A következő pillanatban már onnan pislog kifelé: ki az, aki megzavarta a lakomáját?
Egy elárvult, legyengült őzgida botladozik a jegesre fagyott hóban, lábát véresre hasogatták az éles jégdarabok. Anyját kóbor kutyák rántották le a tél elején, azóta egyedül rója az erdő útjait. A kemény tél bizony őt is megviselte. Egyik őzcsapat sem akarta befogadni, védelmet adni neki, mindenhonnan elzavarták. A fagyott hó alól gyönge lábaival pedig jaj, de nehéz előkaparni azt a pár csenevész fűszálat, csak a fák kérge nyújthat sovány táplálékot. Nemsokára el is tűnik a menyét szeme elől, tovább botladozik a biztos pusztulás felé…
A kis hóhért nem érdekli a családi dráma. Szúrós szemmel néz a kis árva után, amiért megzavarta a vacsoráját, aztán visszasiet az egérhez, ami bizony időközben kihűlt. Finnyásan szagolgatja. Hiába, a hideg pecsenye nem az ő asztalára való, kényes ízlésű. Ott is hagyja.
Megy hát tovább. Attól a kevés vértől, amit az egérből szívott csak éhesebb lett, most kétszeres figyelemmel siklik tova az ágak alatt. Kihalt az erdő. Nem mozdul semmi, egy árva nesz sem hallatszik, olyan, mintha temetőben járna.

Figyelmét azonban nemsokára ismerős szag köti le. Egy fácán, halvány vérszaggal kevert illata. Két lábra áll, úgy tekint szét a tájon, hol látja a madarat, de nem veszi észre. Körbeforog, keresi a szag forrását, aztán felfedezi. Egy ferdén nőtt fán gubbaszt, egyedül. Valahol megsörétezhették, hogy magasabb hálóhelyet nem talált magának.
A menyét lassan felkúszik a fára. Óvatosan lépked, szemét le sem veszi a madárról. Már azon az ágon csúszik, ahova az felgallyazott. Közel van már, tollai az orrát csiklandoznák ha egyet lépne még, de nem teszi. Figyel. Már régen kinézte magának azt a pontot ahova ugrani fog. Aztán cselekszik.
A fácán riadt kakattolásal rúgja el magát az ágtól, de nyakán ott csüng a kis gyilkos, az már el nem ereszti. Az áldozat pár szárnycsapás után a földre hull. A végét járja.
A menyét elégedetten szívja magát a nyakára. Előtte még egyszer gondosan körbehallgatózik, de nyugalmát nem zavarja semmi, csak távolról hangzik egy kutya kétségbeesett nyüszítése. A menyét belefeledkezik a lakomába.
Miközben a bokrok alján a menyét kísértett, az erdő másik részén vörös bundás szellemalak oson a fák között. Megtermett kan róka. Ennivalót keres ő is, azóta, hogy elhagyta föld alatti várát. De semmi. A hideg levegő szagtalan, a csapák, melyek a havat szántják, többnaposak. Hát kóborol. Hajtja az éhség, és az éhség nagy úr.

Az előbb fácánok szagát érezte. Húzta magához az a szag. Meleg pecsenye. De mind a fán ül, elérhetetlen magasan. Igézve nézi az ágon ülő fekete testeket, ég a szeme a vágytól. Szinte nem is létező madarak azok ott fenn. Számára nem. Folyik a nyála, ahogy bámulja őket. Ám azok nem törődnek vele. Körülsomfordálja a fát, megint felnéz, egy helyben topog. Már a lábát is kinyújtja, kaparja a fa kérgét. Felmászni? Balga ötlet. Nem tud. Még egy kört tesz a fa körül. Hátha mégis… mozdulatlanul ül, úgy bámul. Mégsem történik semmi. Itt nem terem babér: csalódottan odébbáll.
Letörten, ennek ellenére azért figyelmesen kullog. Orrában még ott ül a fácánok szaga. Hopp… itt egy egér. Megmerevedik. Nézi az egeret. Az nem gyanakszik, valamilyen tavalyi magot rág éppen.
A róka egyet lép, majd felugrik, bozontos farka zászlóként úszik utána. A mancsai alá szorult egér csak a nyomást érezte. Aztán semmit. Két falat volt, két apró falat, csak arra jó, hogy éhes gyomra pillanatokra lecsillapodjon, aztán újra éhesebben követelje magának a falatot. Körbeszaglássza a sovány vacsora helyét, de csak pár szál szőrt talál, azt otthagyja.
A róka vakarózik, majd akkorát ásít, hogy majd kiugrik az állkapcsa. Elindul. Fogy az út, fogy az erdő… egyre ritkábban állnak őrt a fák, és a láthatáron egyszer csak lámpafény hasítja szét a sötétséget. Ott a falu széle. Ide tart a róka.
Óvatosan oson a kertek alatt. Nagy az éhség, de annyira még nem, hogy eszét is elvegye. Feje még tiszta.

Az egyik kerítés alatt sötét lyuk ásít. A róka közelebb csúszik. Csapdát sejt minden ismeretlen dologban, nem siet el semmit. A lyukat valamelyik szerelmes kutya ásta, a szerelem a rókának épp kapóra jött. Gyanakvása nem enged. Óvatosan kúszik előre. Sehol sem csillog vas, szabad az út. Kényelmesen. Neki mindenesetre kényelmes. Számtalan tapasztalatból okulva visszacsúszik a lyukon. Tökéletes. Ezt még kétszer megteszi. A nyílás jól szerepel.
Ahogy az udvar közelébe ér, lelapul. Figyel, és hallgatózik. Lehet, hogy a csend csak álca. Ám semmi nem mozdul, ami ellene volna. A disznóólból kihallatszik a hízók egyenletes szuszogása, egy éhes süldő az etetőt zörgeti, ezen kívül minden nyugodt.
Odább suhan. Mintha árnyék futott volna át az udvaron, ennyi volt az egész. Bebújik egy nagy fém szörnyeteg alá, innen jobban lát, és szele is jobb. Igéző illatok szállnak felé. Közvetlen előtte van a tyúkól. Ám a tettet előtte még el kell határozni. Csámcsogva ízleli nyelvével a levegőt. Közel a tyúkpecsenye. Ebben a pillanatban lustán tottyan a fejére a traktorból egy olajcsepp.

A róka megijed. Egy ugrás, egy rugaszkodás, és meglapul a farakás tövében. Váratlanul érte a kis ütés, és kellemetlenül is, de nem történt utána semmi. Vár egy kicsit. Több ütés nincs. Akkor elindul.
A tyúkól deszkái között nem fér be. Orrát bedugja a résbe, szívja a levegőt, lába is befér, tovább viszont nem tud jutni. Kétségbeesetten futja körbe az ólat, lyukat keres, omladékot, vagy gyenge részt: nem talál. Kétségbeesik.
A bentről jövő meleg illat megrészegíti. Hiába a fagyott föld, ásni kezd. Hol van most a józan ész… rég megette már azt is az éhség.
Kapar kétségbeesetten. Körmei hangosan csikorognak a kemény talajon. Nem hallja. Csak a tyúkólat látja. És megtörtént a baj.
A tyúkok közé csapott kacsák felneszeltek a zajra, és kinyújtott nyakkal lármázni kezdtek, a hápogás felébresztette a tyúkokat, amik hangosan káráltak segítségért.
A róka a segítséget nem várta meg. A hangzavartól kitisztult a feje, és inalt, ahogy csak bírt, mögötte pedig ott loholt a nagy komondor, akit álmából ébresztett a ricsaj, dühe csak fokozódott, amikor a rókát megérezte.
Fut a róka. Közel a megmentő nyílás, de közel a komondor is. Mégis a nyílás mintha közelebb lenne. Egy mozdulat múlva már az erdő felé fut a vörös frakkos rabló. Mögötte gyászosan vonít a komondor. A feje a lyukba szorult.

A fák közé érve a kan lassított. Lihegett, és leült, lassan megnyugodott.
Hirtelen egy fácán kakattolására figyel fel. Erőtlen repülés hangja követi a kiáltást, majd puffanás rekeszti be a zajt. A róka arra indul. A fácán repülése felkeltette figyelmét, éjszaka a madár nem repül, valamiért mégis megtette…
Itt is van. Egy csepp vér. Szimatolja, majd felnyalja. Még meleg. A fácán sebesült, de miért repült el? A róka elindul. Már a szagot is érzi –közben még két csepp vért nyalt fel – de nem siet. Most tényleg gyanakvó, az előbbi rohanás kijózanította.
Két óvatos lépés, és egy kis kúszás után a fácánt is látja, nyakán valami furcsa kölönc lóg. Akkor csapta meg orrát a menyét szaga. Világos lett minden, a repülés, a vér, a kölönc. A menyét vámolja a fácánt.
Most a róka kígyózik ügyesen, menyét módra. A madár nyakára tapadó kis vérszopó nem lát, nem hall. Élvezi a csemegét. Aztán roppan a hó, egy nyikkanás, és a menyét elcsendesedik. A róka megrázza, majd a fácánra dobja.
Gyönyörködni nincs idő, gyomra követelőzően húzódik össze. Nagy lakoma volt. Pofája tele lett tollal, undorral próbálja nyelvével letolni a szájpadlására tapadt tollakat, de nem megy. Lábával próbálkozik. Úgy sem jó. Fal tovább. Nem érdekli többé a toll. Gyorsan végzett a menyéttel is, a menyét zsákmányával is.
A mardosó éhség elült, helyébe jóllakottság, azzal pedig boldogság, és elégedettség úszott. Most már unottan szaglálja végig a lakoma helyét. Pár szál toll, lábak, fej. Ennyit hagyott. Már nem érdekli. Nem az van, mint előtte, nincs éhség. A teli gyomor otthagyatja vele a maradékot.
Kényelmesen kocog. Majdnem rávirradt, siet hazaérni.

Ekkor éles nyúlsírás száll felé a levegőben. A róka megmerevedik. Elönti a harag. Az ő területe! Az ő nyula! Ki mer ide belépni? A józan ész ismét csődöt mond. Rohan a vélt ellenség felé. Ott az a bokor az árok mellett, ott rítt a nyúl, ott az átkozott birtokháborító is.
De jaj! Mozdul a bokor, sziszeg a sörét, és a dörrenéssel együtt óriási ütés a mellén. Nagyot ugrik. Hol van már a hevesség, amivel az egér után ugrott… ez most kétségbeesett rugaszkodás volt, utolsó kísérlet menteni az Életet.
Rohan… egyre homályosabban lát. Fut… mintha valami béklyót verne a lábára. Lépked… minden légvétel nehéz már. Nem érez semmit, se kínt, se fájdalmat, csak kábult, szédül. Feküdni volna jó. Abban a pillanatban felbukik.
Mire a két vadász – apa és fia – az avatópálcával mellé érnek, a róka már megbékélt a világgal.