Történetek - 43.oldal

- Mi dolgod erre púpos? Ez itt a mi területünk! Vagy szükséged van valamire? Mondjuk egy golyóra? – rántotta elő játék pisztolynak tűnő, kacatfegyverét a tucatéletű. A szárnyaszegett azonban füle botját sem mozdította, egyenesen sétált a porlepte utca kellős közepén. Csupán a kabátja mocorgott. Megint csak maga miatt duzzogott. Legszívesebben lemászott volna gazdájáról, hadd bontsa ki tündérszép szárnyait, s hadd lássa meg mindenki, mi rejtezik a felszín alatt. De tudta, hogy ezt nem lehet......

A minap a szokásos folyamatot követve délutáni sziesztámat újságolvasással folytattam volna, ha már az elején meg nem ütközöm egy számomra oly abszurd, indokolhatatlan, mégis elgondolkoztató hirdetésen...

Végignéztem a fiókokat, de ott sem találtam semmi használhatót, csupán néhány orvosi leletnek tűnő papírt. Sebaj, eltettem, ki tudja mire lesz jó! Egy dolgot kerestem, reméltem, hogy volt annyira hiszékeny és romantikus lélek, hogy nem tartotta magában a gondolatait – hanem kiírta magából őket. De naplónak sehol nyoma sem volt. A számítógép monitora is sötéten ásított a sarokból. Eszem ágában sem volt azonban erre fecsérelni az időmet. Odaléptem az asztalhoz, lehajoltam, bemásztam az asztal...

-… Kérlek, találjátok meg, és szabadítsátok ki az én Ikiellámat! Ő, az én Szemem Fénye. Nélküle nem tudom, hogyan élhetnék tovább! – majd felegyenesedett a trónjáról, és súlyát meghazudtolva, egyenesen, Cattiera irányába kezdett sietni. Olyan aggodalmasan nyújtotta felé karjait, mintha csakis az amazon lehetne bajának egyetlen mentsvára...

Mire visszaértem az irodámban már megérkezett az e-mailje. Természetesen pajkos körül írással, hogy semmire nem emlékszik pontosan, de jó volt. A válaszomat nem küldtem el egyből, inkább felidéztem a már megtörténteket. Éreztem, hogy nem bírok tovább magammal, muszáj magamhoz nyúlni. Lassan lehunytam a szemem és már éreztem az illatát, az érintését, az ágyéka melegségét. Minden erőmet összeszedve, kurtán azt válaszoltam: „Folytatás?”, szinte azonnal jött a válasz: „Mikor, hol?” – „ITT...

A fiú mindenre elszántan indult el egy kétségbeesett utolsó próbálkozásra a lányhoz, akit szeret. A fiú nem első alkalommal teszi meg ezt az utat, már többször taposta a lány házához vezető járdát. Ahogy a fiú egyre közeledett az utca közepén épült fehérre meszelt házhoz, szíve egyre hevesebben kalapált, kövér izzadságcsepp gördült végig frissen borotvált arcán, pupillái kitágultak a tűző napsütés ellenére is...

Hétköznapi kannibalizmus

Üres pizzás dobozok, és kólás üvegek nyomait követve, a plafonról csüngő villanykörte sápadt fényében, meghagyott életeket találunk. Még meg se értek igazán, de már rohadnak, és nincs rájuk bevett recept. Sosem volt. Ízleld meg őket a nyelved hegyével. Harapj beléjük. A testek savanykás íze ne tévesszen meg, mert a töltelék (mit egyesek léleknek hívnak) habár emészthetetlen, mégis kedvére való az Igazi ínyenceknek...

Papához tartunk. Illetve csak a lakásba. Ami üres, mert ő már nincs...Nincs? Nincs... A nagybátyámék már ott várnak. 80 km-ről jöttek, és ilyen gyorsan ideértek... A két testvér megöleli egymást, mindkettőről lerí, hogy nem tudják mitévők legyenek. De gyorsan elintéznek mindent... mindent, a temetést, a rokonok értesítését, a tort... mindent...

Elképzeli, amint megcsókolja. Először csak lágyan, alig érezhetően ér össze ajkuk, majd nyelvük mind beljebb hatol, és még többet akar a másikból. Szinte érzi a férfi illatát, melegségét szívének ritmusát, amint egyre sebesebben ver. Elképzeli, amint átöleli, és magához húzza. Testük forrón lüktet és érzik, hogy vágynak egymásra…

- Na jól van Andika, most már be lehet fogni, és ki lehet innen menni! Én a helyedben meghúznám magam, és inkább azon törném az agyam, hogy matekból hogy javítsak. Ja bocs, azt el is felejtettem, hogy neked nincs egy agysejted sem, ami lehetővé tenné, hogy ezzel törődj! –Laura kelt a védelmemre, mivel én már egy roncshoz hasonlítottam lelkileg, nagyon nem hiányzott még a harc ezzel a buta tyúkkal. Andi végre fogta magát, és diadalmas mosollyal kitipegett. Laurára néztem, és igazán kétségbe...