Álom

Naplemente van. Érdekes, pirosas-barnás fényben úszik a világ. Így minden olyan csodálatos. Itt állok a mezőn fényképezőgéppel a kezemben és bámulom a száguldó lovakat. Gyönyörűség tölti el a szívemet. Mióta várok erre a pillanatra! Mióta tervezem már! És most eljött. Mindennek tökéletesnek kell lennie.
Egy ló vágtat felém. Még messze van. Szememhez emelem a gépet. Még 5 méter. Gyerünk, még egy kicsi… Exponálok. Megvan a kép.

Ott állok, és kattogtatok, közben szétárad bennem a pozitív energia. Úgy érzem, bármire képes lennék. Egy kivételesen gyönyörű pej csődör rohan felém. Ilyen szép jószágot még életemben nem láttam. Patái belevágódnak a földbe, porfelhő követi útján. Ránézek, és látom, ahogy dolgoznak izmai. Ez az állat nem más, mint az elemi erő, amit sugároz magából. Nézem, és folynak a könnyeim a gyönyörűségtől. Már egyáltalán nem érdekel a fényképezés. Csak bámulom ezt a tökéletes jószágot, amint elsüvít mellettem, majd tovatűnik az önmaga által felvert porban.

Már zokogok. Könnyeimen keresztül fátyolosan látom a világot. A nap már majdnem teljesen lement. A lovak színes, elmosódott foltok. Nem bírok tovább állni. Lefekszem, a fülemet a földre tapasztom. Így, fekve hallgatom a több száz pata dobogásának különös lüktetését. Eggyé válok a remegő földdel. Nem érzem a testemet, csak a tudatom van meg, de úgy érzem, csak most élek igazán. Részévé váltam ennek a káprázatos világnak.

Szellemem eltávolodik a mezőtől. Száll-száll fölfelé, bejár mindent, lát mindent. A mesés, mélykék óceánokat, a hatalmas, égbe törő hegyeket, az erdőket, a sárgán tündöklő sivatagokat, majd szertefoszlik a szélben.
Egyszerre látom az egész világot.
Én vagyok a föld, én vagyok a víz, és én vagyok a levegő.