In medias res

„Zárkózott vagyok. Sajnálom. Tényleg. Nem tudok mit tenni ellene, nem változhatok meg akárki vagy mindenki kedvéért.”
Ez a mondat egyszerű megoldás egy bonyolult problémára. Vagyis ez az egyszerű mondat nem megoldás a viszonylag bonyolult problémára.
Játék a szavakkal. Erről is ugyanúgy le kéne szoknom, mint a félmegoldás-szerű egyszerű mondatokról. Nem írom a gondolat végére ezt: „Na, mindegy.” Ez is rossz szokás.
Visszatérve az előbbi problémához (tudom, a szóismétlésről is le kell szoknom), melyik mondatról is beszélek tulajdonképpen? Arról, hogy zárkózott vagyok? Ezen nincs mit változtatni, ez csak egy egyszerű állítás. Arról, hogy sajnálom? De hát, ha egyszer tényleg sajnálom? Na, jó, ez már kezd egy kicsit menekülésnek vagy visszahúzódásnak hatni. Arról, hogy tényleg? Nos, kit is akarok én meggyőzni? Vagy esetleg az utolsóról? Hogy is jellemezzem? Csökönyös, makacs, egyszerű, ZÁRKÓZOTT!
Ezzel magyarázok mindent: „Zárkózott vagyok.”

Hagyjuk az in medias res-t! Kezdem az elején.

Pontosan egy hónappal ezelőtt járunk. Szombat van, csöpög az eső, és nincs nálam esernyő. Kicsit ideges vagyok, mert ma mostam hajat, nem akarom, hogy az eső tönkretegye. Odaérek a sétáló utca közepén álló irreálisan nagy órához, ami a város összes lakójának a találkozóhelye. Itt várnak egymásra a szerelmesek, a barátnők, a haverok, a bandázók és ismerősök. Azt hiszem én is itt fogok várni, de mégsem. Ő már itt van. Egyből megismerem, nem nehéz, ő az egyedüli, aki várakozóan néz rám, hogy mikor veszem már észre. Elmosolyodok. Miért is mosolygok tulajdonképpen? Természetesen nem örömből vagy kedvességből, inkább álkedvességből, amiből idővel tényleg kedvesség lesz. De nem mehetek oda az egyelőre még idegenhez faarccal!

Tehát megállok előtte, most jön a tétovázás, hogy puszival köszönünk-e egymásnak, vagy sem. Hamar eldőlt: puszival. Kicsit zavarban vagyok, nehéz idegenekkel a semmiről beszélgetni. De idegenekkel csak a semmiről lehet beszélgetni. Szép az idő. Nem, nem szép, esik az eső. Igazad van; akkor szép az eső. Ilyesmik. Szépen lassan elindulunk, fogalmam sincs, hogy merre megyünk, csak megyek utána. Beszélünk róla, és rólam, de inkább csak róla. Zavaromat leplezve butaságokat mondok, és ő nevet rajta. Persze, hogy nevet, végül is vicces.
Hangulatunk egyre oldottabbá válik, együtt nézzük a szivárványt. Jól érzem magam, kicsit furcsállom is. Nincs kínos csend, és már nem vagyok zavarban. Még mindig sétálunk, hónapok óta nem gyalogoltam ennyit, kezd fáradni a lábam, de nem törődök vele.
Lassan besötétedik. Mindketten fázunk, de egyikünk sem veti fel a búcsú gondolatát, és egyikünk sem ér a másikhoz. Mosolygok, de csak magamban. Tudom, hogy fog végződni a nap, és így nevetségesnek hat a félénkségünk.

Mindig az első találkozás a legjobb, mindig az első randi a legjobb. Amikor számít minden pillantás, ismeretlen érzés belenézni a szemébe, izgalommal tölt el az, hogy vajon hogyan viszonozza a pillantást. A türelmetlen várakozás az ölelésre, a kéz érintésére, és az eszeveszett várakozás az első csókra. Ezekből az érzésekből nem mutatok semmit, ha ügyes, a szememből kiolvashatja. Azt mondja, kifejező a szemem, mindent le lehet olvasni az arcomról. Ha viszont így van mire vár még?
Teljesen besötétedett. Egy padról nézzük a Holdat, és egy hálóját szövő pókot. Ha megzavarják a pókot hálókészítés közben, nem tudja fojtani ott, ahol félbeszakították, újra kell kezdenie az egész munkát.
Ülök a padon. Ő mellettem áll. Átkarol. Várakozásom és izgalmam egyre fokozódik. Ég a bőröm ott, ahol hozzámért. Mellém ül, nekidőlök, átölel. Már nem fázok, helyette ő is érezheti bőröm melegét. Tovább beszélünk, egy váratlan pillanatban megkapom az első puszit a nyakamra. És a másodikat. És még sokat.
Továbbmegyünk. Már kézen fogva sétálunk. Természetesnek tűnik. Akadozik a beszélgetés, már mindketten másra gondolunk. Megállunk. Fogja a két kezem, magához húz, átkarolja a derekam, lehajol, és most jön el a pillanat: megcsókol.
Mindig az első csók a legjobb. Ez a legforróbb, a legérzelmesebb és a legizgatóbb. A legizgalmasabb, mert nem tudjuk, mi következik utána. Még egy csók, vagy szavak, egy mondat? Vagy csak egy egyszerű mosoly? Mosoly és ölelés? Elégedett pillantás? Halk nevetés?

Az este további eseményei már nem említésre méltóak. Visszagondolva a napom tökéletes volt. Egy olyan esemény sem volt, ami másképp elképzelve teljesebbé tehette volna az életem azon a napom.
Másnap újra találkoztunk. A félreértéseket elkerülve csókkal köszöntünk egymásnak. Majd újra találkoztunk, újra és újra.
Így telt el egy hónap még sok-sok elsővel.

Így érkeztünk el ehhez a bizonyos naphoz, amikor az ominózus telefonbeszélgetés megtörtént. Felhívott este, és addig faggattam, amíg elárulta, hogy miért keresett: Csak hétköznapi dolgokról beszélgetek vele, de nem mondok semmi lényegeset.
Egy rövid vita után volt az a válaszom, amit az első sorban már leírtam: „Zárkózott vagyok.”

Érzelmileg felkavarva láttam neki az írásnak. Magam sem tudtam, mi az igazság: nincsenek érzéseim, vagy csak nem beszélek róluk. Mire ezt befejezem, tisztán látok. A végső gondolatom nem írom le, zárkózott vagyok.

Mindenesetre az utolsó mondatra még szükség van. Ha ezt egy író írná, ars poeticának is nevezhetnénk. Ma meglehetősen közhelyszerűnek hat, de az írás által ismerem meg önmagam.