Emlékszel még?

Emlékszel még?
Amikor még bolondos, energikus kislányok voltunk, sebesen szaladtunk végig a pipacsokkal teli, nagy mezőn. Szőkésbarna hajunk uszályként úszott a lenge fuvallat karjai közt. Vidám nevetésünket messzire hordta magával a szél. Apró lábainkkal olyan gyorsan futottunk, ahogy csak bírtunk. De vajon miért? Ki tudja. Mai napig azon gondolkozom, miért is rohantunk mi oly nagyon azon a szép, meleg, nyári napon.
Talán azért, mert boldogok voltunk. Örültünk, hogy élünk, hogy létezünk, hogy együtt vagyunk: akárcsak az igazi testvérek. Ott voltunk egymásnak, segítettünk a másikon, ahogy csak tudtunk, nem hagytuk, hogy bajba kerüljön. Nővérek voltunk; ez a tudat, a közös vér és test, és az egyesült lélek késztetett minket arra, hogy ne csalódjon bennünk a másik. Ez, és a szeretet segített számunkra jó emberekké válni, és hogy mindig számítsunk egymásra.

Az idő múlásával ez az érzés csak tovább fokozódott, és egy erős kapoccsá vált köztünk. Mikor te szomorú voltál, én megvigasztaltalak, mikor pedig engem kapott el a nagy búslakodás, odajöttél hozzám, átöleltél, és biztosítottál arról, nem szabad feladni, küzdeni kell azért, amire vágyunk, nem lehetünk gyengék, különben mindent elveszítünk. Az, az egyetlen drága gesztus ezeket mind magában hordozta, több erőt biztosítva ezzel nekem. Én, válaszképpen, ugyanezt cselekedtem, s szorosan tartottalak, amíg könnyes arccal el nem aludtam válladon.
De a köztünk lévő kötelék egy pillanatra meggyengült. Ez, ez a rövid kis momentum elég volt arra, hogy minden felboruljon köztünk. Ezt követően ismét megerősödött,… de mindhiába…
Az évek teltek-múltak, mindkettőnk számára beköszöntött az a kor, mely leginkább a lányoknak a legproblémásabb korszak. Megváltoztunk, új barátokra tettünk szert, egy kissé eltávolodtunk egymástól, de a szeretet megmaradt, és ugyanúgy szerettük egymást, mint azelőtt.

Nálad elérkezett az idő, amikor új érzés fedi fel magát a kamaszlányok lelkében, ez pedig nem más, mint a szerelem. Ezzel egyidőben, nálam egy teljesen más érzés bukkant fel: az irigység. Eme érzelem késztetett arra, hogy összehúzott szemekkel figyeljelek, ahogy kézenfogva sétálsz végig az utcán egy fiúval, aki szintén gyengéd érzéseket táplál irántad. Ez a gonosz erő csak jobban megnőtt, és általa rettenetes dolgokat követtem el ellened: pletykákat terjesztettem rólad; olyan dolgokat loptam el tőled, amik értékesek voltak számodra; és mindezek felett: valahogy mindig úgy tettem, hogy a szerelmedtől kapott ajándékaidat tönkre tegyem.
Ezekre nem reagáltál, de benned is kezdett kialudni az a láng, ami a kapcsolatunk egyik legfőbb forrása volt. Új egyéniségemet látva, inkább elbújtál előlem, és nem szóltál hozzám. Hagytad, hogy ez, mi hatalmába kerített, lassan felemésszen engem, és a gőg, valamint az önzőség felé sodorjon. Lehet, azért nem tettél ez ellen semmit, mert azt vélted, ha látom, mennyire szenvedsz általam, talán végre visszatérek önmagamhoz, és újra egy testvérpár leszünk. Sajnos tévedtél…

Később főiskolás lettél, én már a gimnázium utolsó évét végeztem. Szerelmed továbbra is együtt volt veled, a bennem lévő irigység pedig nem csillapodott. Amikor egyszer egy napon hazajöttél, hogy bejelentsd, miszerint menyasszonyként tekintsük rád a következő időszakban, a lelkemben lévő elzárt szörnyeteg, amely eddig leláncolva pihent szívem mélyén, rettenetes erővel szakította el „fogvatartóit” és minden erejével szétterjeszkedett lelkemben.
Az undorító lény arra kényszerített, hogy ocsmány dolgokat vágjak a fejedhez: hogy te nem vagy alkalmas arra, hogy feleség légy, hogy unokákat szülj, és legfőképp arra nem, hogy boldogan élj. Ezt követően felpofoztál, majd a lelkedben kialudt lánggal együtt elhagytál. Beültél a nemrég kapott kocsidba, és elhajtottál.
Azután már csak egyszer láttalak. Egy olyan helyen, időben és szituációban, amit egy ember sohasem felejthet el, egy életen át.

Épp az utcán sétáltam. Semmi sem utalt arra, hogy valami tragikum fog bekövetkezni a következő fél órában. Feldúlt, undorító, megsértett személyiségemmel járkáltam, míg észre nem vettem, hogy te, és a vőlegényed együtt jöttök az ő kocsiján. A srác rendkívül gyorsan hajtott, de mikor a kanyarban fékezni akart, a kocsi egyik hátsó kereke megcsúszott, és ti teljes erővel neki csapódtatok egy póznának, ami a hirtelen jött ütődéstől enyhén meggörbült. Vőlegényednek nem volt bekapcsolva a biztonsági öve, így ő, áttörve a szélvédőt, több métert repült, míg elérte a hideg aszfaltot, ahol még tovább gurult, majd nagy nehezen megállt.
Ez a „jelenet” akkora csapásként ért, hogy meg sem bírtam mozdulni. Először a szerelmed felé néztem. A hasán feküdt, az arca a másik irányba nézett. Nem mozdult, testét teljes egészében ellepte a vér. Innentől kezdve tudtam, neki vége. Örökre eltávozott. Csak ezután tekintettem feléd. Te a kocsiban maradtál, hála az övednek, de tudtam, hogy te sem úsztad meg egy karcolás nélkül.

Amint rád emeltem elborult szemeimet, a szívem szaporábban kezdett verni, hideg verítékcseppek jelentek meg homlokomon, majd szolgaként tartott lelkem felülkerekedett a szörnyetegen. Ez a belső harc erőt kölcsönzött nekem, végül lábaim végre megmozdultak, és teljes sebességgel futottam hozzád. Hozzád, a testvéremhez, akit szeretek, akit sohasem hagynék cserben.

Amint odaértem, emberfeletti erővel rántottam fel a beragadt ajtót, kikapcsoltam az övedet, és a földre terített kabátomra fektettelek. Nyöszörögtél fájdalmadban. Kinyitottad a szemed és rám néztél. Mikor tekintetünk találkozott, szép ívű szád mosolyra húzódott. Szemeim megteltek könnyekkel, mikor megláttam ezt a szeretetteli gesztust. Ekkor erőtlenül megfogtad a csuklómat, magadhoz húztál, és rekedten, alig hallhatóan a fülembe súgtad: „Ne félj, nem lesz semmi baj. Én mindig itt leszek neked, és segítelek, ha baj van.” Eme szavak ismét könnyzáport eredményeztek, és én azt válaszoltam a sírástól küszködve: „Sajnálom!” Ezt hallva újra meggörbült a szád széle és szemeidben megint ott lángolt az a tűz, ami minket összetartott. Én is elmosolyodtam, bennem is felgyúlt a hatalmas láng. Az a pillanat, ahogy mosolyogva egymásra tekintettünk, biztosította számunkra, hogy mi, igazi nővérek vagyunk. Ez, a csupán egyetlen szemvillanásnyi idő, szemeid lecsukódásával fejeződött be.

Soha többé nem láthattalak. Soha többé nem hallhattam hangodat. Szavaid továbbra is bennem élnek, és minden egyes alkalommal tudatják velem, hogy az én hibám, amiért nem tudtunk rendesen, békében elbúcsúzni. A bűntudat mind a mai napig mardossa szívemet, és nem hagy nyugodni.
Most itt állok, a sírodnál. 7 éves kislányom a jobb, míg a 6 éves a bal kezemet fogja, férjem pedig mellettem áll, és a vállamon tartja megnyugtató kezét; meghasadt szívem alatt családunk legfrissebb tagja kapálózik, akiről tudom, fiú lesz. Sajnos őket már nem ismerhetted meg, ami szintén az én hibám. Már lassan 10 éve, hogy nem vagy köztünk, de én azóta sem tudtam magamnak megbocsátani, ami köztünk történt.
Folyton azon jár az eszem, vajon az én két, apró lányom is ilyen sorsra jut? Vajon egyikőjüket is elkapja majd az a rettenetes érzelem, ami által felbomlik a köztük lévő kötelék? Félek, hogy ez be fog következni, és ha eljön az a pillanat, nem hagyom, hogy velük is megtörténjen ez. Minden erőmmel azon leszek, hogy megakadályozzam.

Előzőleg feltett kérdésemre a szeretetedből fakadó, lenge széllökéssel válaszolsz, mi által szőkésbarna hajam zászlóként lobog a szélben. Ezzel tudatod velem, nincs miért aggódnom. Te megbocsátasz, és biztosítasz afelől, hogy nem az én hibámból adódott halálod. Habár igazat adok neked, mégsem nyugszok le. Szívemet tovább mardossa a lelkiismeret, és csupán egy kérdés nyújt biztosítékot arra, hogy mi összetartozunk:
Emlékszel még?