Döntések 2 - átirat ( két szereplő nézőpontja egymás után)

1) Sok idő telt el azóta. A fák többször levetkezték lombjukat és helyette puha hó bundát vettek fel, majd a meleg közeledtével újból virágba borultak és kizöldelltek. De ha arra a mozzanatra gondolok, az idő mintha megállt volna. Mintha egy perc sem telt volna el. Mintha most is ott állnék, hátamat az idős, büszke tölgynek támasztva, és néznék magam elé görcsbe rándult gyomorral és elszorult torokkal. Egy perce még előttem állt, s már nem is látom, hiába néznék utána. Elment. Nem én küldtem, magától. Ha azt mondtam volna, maradj, talán maradt volna. De nem mondtam. Hagytam, hogy menjen. Talán maradni akart. Ki tudja. Ő döntött így. Egyszer visszanézett. Akkor találkozott a pillantásunk. Eddig a találkozó tekintetünk mindig szikrákat szórt és mérhetetlen öröm volt benne. Öröm és szeretet. Aki ezt a pillanatot látta volna, bizonyára azt gondolta, muszáj mennie.

2) Nehéz szívvel, de elindultam. Szerettem volna többször is visszanézni, hogy lássam az arcát, de nem tudtam, nem mertem, csak egyetlen egyszer, mert meglátta volna az enyémet. Hiába füleltem, nem szólt utánam, nem mondott semmit, még mozdulatainak zaját sem hallottam. Ezek szerint tényleg azt szerette volna, hogy elmenjek. Megyek is, remélem így boldog lesz. Ezt szerette volna. De olyan nehéz volt minden lépés, mintha tonnás köveket vonszolnék magam után. Nem tudtam mit fogok kezdeni ezután. Sose gondoltam arra, hogy egyszer mennem kell. Semmi terv. Semmi ötlet. Csak üresség.

1) Az ő tekintetében és az enyémben is valami ott volt, ami előtte is. A tisztelet a másik döntése iránt és a szeretet. Ezen kívül azonban a szomorúság és a kilátástalanság is. És a szeretet. De akkor miért ment el? És én miért nem marasztaltam? Ki tudja. Hányszor engedi el maga mellett az ember a dolgokat. Nem nyúl utánuk, nem ragadja meg és húzza vissza őket, mert kényelmesebb elengednie. És utána megbánja és akkor vagy csendben szomorkodik, vagy futhat utána, ami még fárasztóbb, mintha akkor megragadta volna. Én is későn döntöttem. Mintha az öreg, bölcs tölgy is eltaszított volna magától. Futni kezdtem, arra, amerre ő indult. Zihálva, és egyre nagyobb kétségbeesést érezve, hogy mi van, ha késő? Mi van, ha már nem találom meg? Hagytam, hogy kisétáljon az életemből. Futottam, pedig a lábaim megállt parancsoltak. De nem lehetett. Előbb megálltam, mikor futnom kellett volna, most futok, mikor meg kéne állni. És már olyan reménytelen volt, de még mindig reménykedtem, hogy utolérem. Naivan kapaszkodtam abba, hogy elérem, mikor ésszerűbb lett volna megállni. Már egyre nehezebben vettem levegőt, mikor megláttam magam előtt. Ekkor új erőre kaptam, és kezdtem utol érni," várj" - kiáltottam. Ő megállt, s lassan hátra fordult. Megláttam az arcát. Pontosabban nem az ő arcát. Nem ő volt az. Kifulladva és reményt vesztve megálltam. Az idegen megfordult és folytatta útját.

2) Egy ideje már bandukoltam, lépteim egyre lassultak, szívem egyre nehezült. De nem volt visszaút. Menni kell, nincs mit tenni. Elmerültem gondolataiba, melyek a semmi és az üresség körül bolyongtak. Fogom még látni? Elfelejtem egyszer? Fölösleges gondolatok. Ugyan ki válaszolna rájuk. Az embert csak elkeserítik. Mégsem tud tőlük szabadulni. Az ösvény mellett, ahol sétáltam megpillantottam egy padot. Úgy éreztem, muszáj egy kicsit leülnöm. Mi lesz akkor jobb, ha ülök? Semmi! De akkor sem, ha állok. Aztán mintha futó léptek zaját hallottam volna. Felkaptam a fejem, a hang irányába néztem, de nem láttam senkit. Hogy is juthatott eszembe, hogy ő jön utánam. Ugyan! De az emberben mindig ott motoszkál annak a lehetősége, hogy mi van, ha mégis. Hosszan néztem a hang irányába, majd fejem újra tenyeremre helyeztem. Aztán mintha az ő hangját hallottam volna. Csak egy szót, de mintha ő lett volna. Megint felkaptam a fejem, de újból tenyerembe temettem. Azonban nem hagyott nyugodni a hang. Mit vesztek azzal, ha megnézem? Így hát felálltam és a hang irányába sétáltam. Megláttam egy alakot az út közepén. A gyomrom görcsbe rándult. Ő volt az. Lehajtott fejjel, megkövülve állt.

1) Én csak álltam, és néztem magam elé, ugyanolyan bambán és kifejezéstelenül, mint mikor hátamat az öreg fának támasztottam.

2) Odaértem a háta mögé. Nem tudtam megszólalni, nem is tudtam mit mondja, így csak felemeltem a kezem és a vállára tettem.

1) S ekkor egy kezet éreztem a vállamon. Hirtelen megfordultam, és ő volt az.

2) Megfordult, és szembenézett velem. A szemében kétségbeeséssel. Nem szólt, én sem szóltam.

1) Nem szólalt meg egyikünk sem. Csak álltunk egymással szemben, némán.