Regények - 93.oldal

Jobbra megyek, de amint elkanyarodok, több tíz behemót özönlik felém szemből. Hiába döföm le a kardomat, nem történik semmi. Itt valóban harcolnom kell. Hatalmas husángjaik csapásai elől igen nehéz félrehajolni, de szerencsére nem talált el egy sem. Sok hajolgatás után az elsőt ledöföm, úgy, hogy a másodikon is áthatol pengém...

- A messzi nyugatra van, ne álljatok meg, induljatok most! Az egyetlen esélyetek, ha előbb értek oda ti, mint ő... Most mindennél nagyobb szükségetek lesz egymás segítségére, és e hat szót jól véssétek az eszetekbe: Csak az Élet számít, semmi más.
Több napra elegendő tömegtelen élelmet kaptok, hogy ennetek se kelljen, csak induljatok most... mi tehetetlenek vagyunk Zalerathtal szemben, immúnis a mágiára.

Tyr azonban éjfélkor felébredt, mert ő nem aludta soha még végig az éjszakákat. Úgy nevelték, hogy az élete az éberségétől függött, hisz egy ellenséges világban csak így lehetett túlélni, hát megszokta. Az ő élete a harc és a veszély volt. Néhány órás alvás elegendő volt, hogy kipihenje a nap fáradalmát. Hajnalban felkelt, és kiment a teraszra, ahol Freyja várta...

Tegnap nem sokat törődött a dologgal, hisz az ismeretlen világban a túlélésért harcolt, és ismerkedett vele. Bár emlékezett a bölcs jövendőmondó, Völva jóslatára, mi szerint ismét felépül a világ, de róla, mint lehetséges túlélőről egy szót sem ejtettek. A jóslat azt mondja, hogy miután véget ér a Ragnarök, Thór fiai és még néhány Áz lesz a túlélők között. Tyr viszont tisztában volt a ténnyel, hogy neki az alvilágban kéne lennie, és nem egy ház udvarán egy ólban...

Hirtelen eltűnt a talaj a lába alól, smaragdzöld fény ölelte körül. Nem zuhant le, hanem lebegett. A férfi először úgy érezte, megfagy, majd hogy megsül, testét fájdalmas görcsök rohamozták meg. Ekkor úgy érezte, szétszakad a teste. Jobb keze, mely eddig hiányzott, most kinőtt. Végül a fény eltűnt, és a csatatér felől három fénycsík indult el, egyenesen felé...

Azzal belemart a lány nyakába, kiszívta a vérét, és elengedte. A lány elterült a földön, és vonaglani kezdett. Haldokolt, de csak öt percig. Mikor egy utolsót rándult a teste, Alexander felemelte a fejét, így mindenki láthatta, hogy a szája két szélén hogyan csordul ki az a kevés vér, amit épp nem tudott lenyelni...

Nem szóltak a telefonba, s ez megerősítette a gyanúmat a telefonáló kilétében. Pár másodperc múlva lélegzés, lihegés hallatszott, mintha az illető futott volna - vagy éppen most tanulna lélegezni; mint akit még az is megerőltet, ha levegőt kell vennie...

- De hát 1785-öt írunk! Az emberek nem hisznek a boszorkányokban!
- Csak a vámpírokban! Itt nem változott semmi 1510 óta hidd el! Az emberek túl babonásak és mindenfélét elhisznek. Ha azonban elvennélek, és Wallenstein hercegné lennél, jobban tudnálak megvédeni benneteket...

De a madár nem volt a puska előtt. Megállt, félre húzta a fegyvert, mert kitakarta az előbbi rálövés helyszínét, közben a hitetlenkedés kezdett zakatolni benne, melyet egy szemvillanás alatt felváltott a bizonyosság, amikor egy sebes szaladással menekülő madár helyett meglátta a fácánt a földön – mozdulatlanul. Ne! Ez nem lehet igaz. Ez egyszerűen nem lehet igaz! – mérgelődött. Közelebb ment – közben újratöltötte a kilőtt csövet gyöngygolyóval – és meglátta, hogy a nyakát találhatta el...

Gyengéden megcsókolta Valeriát, s vetkőztetni kezdték egymást. Borzongató hideg volt, de ők nem törődtek vele, csak egymással. A herceg végig csókolta Valeria testét, érezte bőrének simaságát, ereinek lüktetését, vérének folyását. Most nagyon gyengéd, nagyon lassú és nagyon finom volt a behatolás, és a lökések ereje is finom volt...