Regények - 93.oldal

Nem szóltak a telefonba, s ez megerősítette a gyanúmat a telefonáló kilétében. Pár másodperc múlva lélegzés, lihegés hallatszott, mintha az illető futott volna - vagy éppen most tanulna lélegezni; mint akit még az is megerőltet, ha levegőt kell vennie...

- De hát 1785-öt írunk! Az emberek nem hisznek a boszorkányokban!
- Csak a vámpírokban! Itt nem változott semmi 1510 óta hidd el! Az emberek túl babonásak és mindenfélét elhisznek. Ha azonban elvennélek, és Wallenstein hercegné lennél, jobban tudnálak megvédeni benneteket...

De a madár nem volt a puska előtt. Megállt, félre húzta a fegyvert, mert kitakarta az előbbi rálövés helyszínét, közben a hitetlenkedés kezdett zakatolni benne, melyet egy szemvillanás alatt felváltott a bizonyosság, amikor egy sebes szaladással menekülő madár helyett meglátta a fácánt a földön – mozdulatlanul. Ne! Ez nem lehet igaz. Ez egyszerűen nem lehet igaz! – mérgelődött. Közelebb ment – közben újratöltötte a kilőtt csövet gyöngygolyóval – és meglátta, hogy a nyakát találhatta el...

Gyengéden megcsókolta Valeriát, s vetkőztetni kezdték egymást. Borzongató hideg volt, de ők nem törődtek vele, csak egymással. A herceg végig csókolta Valeria testét, érezte bőrének simaságát, ereinek lüktetését, vérének folyását. Most nagyon gyengéd, nagyon lassú és nagyon finom volt a behatolás, és a lökések ereje is finom volt...

- Egy hölgy kérését nem illik visszautasítani- hangzott a lovagias válasz.- Elmesélem a családi életemet. Nos 1485-ben születtem, 22 évesen megnősültem, egy gazdag gróf kisasszonyt vettem el, aki két gyereket szült nekem. Mindkettő három hónapos korában halt meg, s a feleségem is ebbe halt bele. Az apám fél év múlva meghalt, és én egyedül maradtam az anyámmal, aki soha nem szeretett...

Felértek a kastélyhoz. Valeriát lesegítette a férfi, majd a kocsis elvitte a hintót, és a lovakat. A férfi bekísérte a lányt, aki elámult a hatalmas előcsarnok méretétől, és a feje felett függő üvegből készült csillár méretétől.
- Nagyon szép helyen lakik. - nézett körbe.
A vámpír hanyagul körbe nézett.
- Igen, ez a Wallenstein kastély a magam és őseim sasfészke. Ha háború volt az elődeim beengedték a jobbágyokat, amíg elmúlt a veszély...

A palota előtt hatalmas tömeg várakozott. Az emberek tomboltak, ordítoztak, visítoztak. Nem is lehet tudni mi volt nagyobb látványosság. A koronázás vagy a kivégzés. Mit látott szívesebben a nép? Ha egy király fejére helyezik a koronát, vagy ha ugyanaz a fej a porba hull. A tömeg felmérhetetlen volt. A város utcái zsúfolásig megteltek. Mindenki kíváncsi volt az új uralkodóra...

A kétségbeesés közepén, furcsa érzésre emelte fel a tekintetét a fiatal lány. Egy megtermett és félelmetes kinézetű alak közeledett. Mivel guggolt, termete még nagyobbnak tűnt - az ijedt lány szemében így óriássá nőtt – szilárd és kimért léptei pedig ellentmondást nem tűrő agresszivitást tükröztek, akárcsak nagyméretű fegyvere, amely az oldalát verdeste...

- Hogy ment? Tudod már a koreográfiát? – kérdezgette az anyja.
- Michelle azt mondta, hogy szólóznom kell klasszikusban – újságolta teli szájjal Naomi.
Anyja furcsán nézett rá, hiszen nem igazán értette.
- A tánctanárom azt szeretné, ha egyedül is táncolnék a színpadon, klasszikus egyiptomi táncot – magyarázta meg a lány, majd megköszönte az ebédet, és elsietett a szobájába...

Sanyi a földön feküdt, pár méterre támadójától, ami fenyegetően közelített felé. Csápjával lefelé csapott, de Sanyi oldalt gurulva kitért előle, felpattant, átszaltózott a szörnyeteg feje felett, és közben eldobta a kardját, egyenesen a monstrum hátába.
A szörnyeteg felvisított. Rángott néhányat, aztán a földre zuhant.
Sanyi kivette a hátából a kardját, és máris újabb ellenfél után nézett...