Tükör-Kép 1.-2. fejezet

(1. fejezet)

A hidegre ébredtem föl. Mintha... jégben úsztam volna. Fáztam. Rettenetesen fáztam, a csontjaimban éreztem a fagyot.
A fejem bódultságtól, kábaságtól zsibbadt, szédült; szemeim égtek a helyükön.
Hirtelen élvezni kezdtem a sötétséget, megnyugtató volt, amolyan álom-szerű, pedig csak a szemem volt csukva.
Belém hasított a fájdalom, nem éreztem még ilyet, így csak a forró ólomhoz tudtam hasonlítani.
A csuklóimból indult, végigjárt a karomon, a vállamon és a fejemben összpontosult.
Felordítottam, ahogy elérte a fejemet.
Tudtam, hogy ordítok - s mégsem hallottam a hangomat. Értetlenkedtem, egyszerűen nem értettem semmit.
Erre a semmilyen gondolatra nyitottam ki a szememet, és hunyorogtam a gyorsan jött fénytől; először nem is fogtam föl a külvilágot, a helyzetemet.

Aztán rámszakadt a valóság.
A saját fürdőszobámban, ruhában feküdtem a kádamban - innen jött a hideglelés. A jeges víz sötétlett a vértől, a ruhám rámszáradt; a hajam csimbókokban lógott, ahol nem érte a víz, rátapadt a hátamra, az arcomra.
A forró ólom kegyetlenségével csapott le ismét a csuklómból kiinduló gyötrelem, ordítottam. Már hallottam, ahogyan a hangomat visszaverik a szoba matt, fehér falai.
Óvatosan, vigyázva néztem le kezeimre, majd hangos unalommal sóhajtottam. Úgy volt, ahogy gondoltam: nemrégiben beforrt sebeim újból "felszakadtak". Valószínűleg penge volt a fegyver. Olybá tűnt, mintha öngyilkosságot kíséreltem volna meg, de ez csupán a látszat. Szerencsém volt, a vágás nem érintett semmi fontosat -nem volt túl mély sem; ez nem gyilkosságnak készült, hanem figyelmeztetésnek.
Nem érintett meg túlságosan a felvágott csuklóm látványa; láttam én már különbet is pár hónappal ezelőtt.

Egy újabb sóhajtás kíséretében körbenéztem a fürdőben. Se erőm, se kedvem nem volt kiszállni a kádból, megtörölközni, átöltözni... Így csak bámultam a fehér falakat, a nagy kockás, fekete-fehér márványpadlót, a sötét színű, bolyhos szőnyeget a kád előtt. Még a levegő is szürkének, kopottnak, semmisnek tűnt.
Valahonnan kintről csörgés hallatszott, amolyan régimódi telefoncsörgés. Az éles hang átszakította a csendet, s életet lehelt gyenge tagjaimba - késztetett, hogy kiszálljak a kádból, és elinduljak a hang forrásához.
Tagjaim, mintha kőből lennének, lassan mozdultak, és terhesen érték a földet; talpam vérvizes nyomot hagyott maga után a kövön.
A telefon felé menet akaratlanul is belenéztem a tükörbe: -Hát igen. Ez is már a megszokott... - kiszáradt szám alig bírt szavakat alkotni, a kijött hang rekedt volt, szokatlanul férfias, női mivoltomhoz képest. Megvontam a vállam, de azért még nem mentem a telefonért. Tudtam, ki hív, és egyáltalán nem voltam rá kíváncsi.

Ám az igazság az volt, hogy nem tudtam elszakadni. Néztem a pontot, ahol az orromnak kellett volna lennie - pontosan az orrom hegyét néztem; nem volt ott semmi. Az elején csak halványult, de mostanra már nem maradt semmi. Másfél hónappal az után, hogy Ő feltűnt az életemben.

(2. fejezet)

Mint mondtam, az egész valamivel több, mint egy hónapja kezdődött. Akkor még Meredith Thompson-nak mondhattam magam, gyönyörű, élettel teli, 20 éves, teljesen átlagos lánynak, a felnőtté válás küszöbén. Csaknem pontosan egy évem volt hátra, hogy betöltsem a felnőtt korhatárnak számító, 21 éves kort.
Gesztenyebarna, vállat súroló, dús barna hajjal, és királykék szemekkel, vékony szájjal -és igen, némi súlyfelesleggel, de meg sem látszott, még passzolt is a 172-3 centimhez.
Most ugyan ez a barna haj lucskos volt a kosztól, ápolatlan, s ha lett volna tükörképem, meg tudtam volna állapítani, hogy kék szemeim fakóak, ajkaim repedtek, bőröm cserzett.
Büdös vagyok, szakadt, mocskos, végtelenül tehetetlen - és most felettébb ideges, mivel a telefon csak nem nyugszik.
- Hy, itt Merry! Mondd, mit akarsz? - megugrottam, ahogy kattant az üzenetrögzítő, hangom visszhangzott a süket házban, sípolása bántotta érzékeny füleimet.
Nem szóltak a telefonba, s ez megerősítette a gyanúmat a telefonáló kilétében. Pár másodperc múlva lélegzés, lihegés hallatszott, mintha az illető futott volna - vagy éppen most tanulna lélegezni; mint akit még az is megerőltet, ha levegőt kell vennie.

Odasétáltam a telefonhoz, és bár kezeim nehezen mozogtak, felvettem a kagylót, és beleszóltam:
- Mi az, mostanában már nem is köszönsz? - az illető visszafojtotta a lélegzetét hangom hallatán, nem várta, hogy megszólalok - Megkaptam az ajándékod... – néztem vontatottan a csuklómra, a vágásokra-...csak nem azt vártad, hogy köszönet nélkül nyúlok ki?
Nem sikerült annyira átitatni a hangom gúnnyal, mint ahogy terveztem, hangszálaim nem engedelmeskedtek, úgy tűnik, jobban tetszett nekik mély, férfihangon, mint az általános "nőin".
Igazuk van, szerintem is túl snassz a vékony.
- Rosszul kalkuláltál, nem ijedtem meg. NEM FÉLEK TŐLED! - ordítottam a telefonba, mire egy halk, alig valamire való kuncogás volt a válasz: - Gyenge vagy. - erőltetnem kellett a fülemet, hogy halljam, mit suttog- Gyenge vagy. Erőtlen. Minden tartalékodat felélted.
Motyogása még erőtlenebb volt, mint a lélegzése. Az ember azt hihette, az illető ezekben a percekben leheli ki a lelkét.
- Nem félsz tőlem... ám legyen. Majd fogsz... Majd... nem sokára...megbánod, amit velem tettél... Amit NEM tettél!
Eddigi tettetett bátorságom tovatűnt, és éreztem, ha megint meg kell szólalnom, elárulom magam. A szédülés fokozódott, meg kellett kapaszkodnom az asztalba; lábaim fokozatosan elgyengültek, és egy pillanatra úgy tűnt, érzékeim végleg eltompultak.
De nem. A telefon másik végén végleg elgyengültek - túlhajszolta magát azzal, hogy beszélt velem.
- Katt -
Nem csak Ő merült ki a megerőltető párbeszédtől, már két kézzel kapaszkodnom kellett, hogy ne gyűrjem magam alá a lábam. - És még volt, mikor tagadták a gravitációt - morogtam magamban, szemeim csukva, s egy valószínűtlen pillanatig valóban azt hittem: vége.

Minden erőmre szükségem volt, de végül csak visszatámolyogtam a fürdőbe, leengedtem a véres trutymót, lehajigáltam a gönceimet, majd magamra engedtem a vizet.
Sebeim forrongva égtek a meleg víz hatására, de én mégis édesnek éreztem ezt... hisz... mégiscsak élek!
Ennél többre - már tudom- nincs, és nem is volt soha szükségem.