Vámpír szív 4

IV.
Az örökös

Valerián egyre jobban látszott, hogy más állapotban van. A nyolcadik hónaptól már nem tanított. Az elöljáró már rég kérdezősködni kezdett a férfiról, aki teherbe ejtette a lányt.
- Csak nem a herceg?- kérdezte.
- Bolond maga? A vámpírok nem tudnak gyereket nemzeni! Tudnia kéne, nem?
- Bocsánat, ostobaságot kérdeztem. De akkor ki az illető?
- Egy férfi a múltamból. A családomnál lakik, és már régóta kerülgetett.
- Karácsonykor ejtette meg?
- Igen. Tudja, ő volt az oka, hogy annak idején jelentkeztem erre a munkára. El akartam tűnni onnan, mert nem bírtam elviselni.
- Ez borzasztó! A szülei tudják?
- Nem, de nem is fogják soha tudni. Ez a múlt, most már a jövőre kell koncentrálnom. Van bábájuk?
- Van, hogyne volna, de nem akar kórházba menni?
- Otthon szeretnék szülni.
- Biztos, signorina?
- Igen, teljesen. Én is otthon születtem, és én is otthon szeretnék szülni.
- Ahogy akarja. Pihenjen, egyen, sétáljon, de a legfontosabb, hogy vigyázzon magára. Megígéri nekem?
- Megígérem.

Este eljött hozzá a herceg.
- Szia, Valeria!- köszönt
- Alexander örülök, hogy itt vagy.
- Hogy érzed magad? A kicsi jól van?
- Jól vagyunk, köszönöm.
- Ennek örülök.- mosolygott a férfi.
- Kérdezhetek valamit?
- Már meg is tetted, de kérdezhetsz még egyet.
- Nagyon megcsúnyultam, szerinted?

A vámpír végignézett a lányon, aki bő ruhában, nagy hassal állt előtte.
- Nem, drága, most is gyönyörű vagy.
- Tudod, alig várom, hogy megint olyan legyen az alakom, mint rég.
- Olyan már sose lesz. - mutatott rá, Alexander őszintén.
- Ige, de nem fogok így kinézni.
- Szerintem jól áll neked a terhesség.
Lassan közeledett a terhesség vége, és a szülés időpontja. Egy este váratlanul beállított az elöljáróné, hozott Valeriának vacsorát, és Alexandert csak éles hallása mentette meg. Köddé vált, s utána két perccel beállított az elöljáróné.
- Meghoztam a vacsoráját, Fräuline.
- Köszönöm.
- A kicsike jól van?
- Igen, az orvos szerint már csak pár hét és megszületik.
- Meg akarja tartani?
- Igen, miért kérdezi?
- Hát… mert van árvaházunk, ahol sok ember megfordul, és sok gyerek megy velük, akik boldog családra lelnek.
- Köszönöm, de megszülöm, és felnevelem a kicsit.
- Ahogy gondolja. Jó éjszakát, Valeria.
- Jó éjszakát, Frau Noske.
Bezárta az ajtót és halkan kérdezte:
- Alexander?
A vámpír megjelent.
- Ügyes voltál, kicsikém. - mosolygott, és megsimogatta Valeriát.
- Köszönöm.
- Itthon akarsz szülni?
- Igen, de felkértem egy bábát, hogy segítsen.

Két hét múlva a papné és az elöljáróné jött a lányhoz, mert annak elfolyt a magzatvize, és rátörtek a fájások. Alexander is épp ott tartózkodott.
- Jön valaki. - nézett ki az ablakon a lány, mikor enyhültek a fájásai.
Alexander kinézett, és gúnyosan elmosolyodott.
- Litániás szülés lesz, remek! Átkozott jól fogok szórakozni, már alig várom.
- Mi?
- Tudod, mostanában nem orvosokkal, hanem a Mi Atyánkkal vezetik le az otthoni szüléseket.
- De hol a bába? Én nem őket várom!
- Pedig ők lesznek. Az elöljáróné bárkit könnyen le tud rázni.
Már majdnem oda ért a két asszony, mikor Valeria így szólt:
- Alexander tűnj el, siess!
A vámpír köddé vált, s a lány ágya fölötti kis mélyedésben húzta meg magát, mely akkor a volt, hogy nem tudta emberi alakját felvenni, de egy denevér kényelmesen elfért benne. Így denevér alakjában kísérte figyelemmel az eseményeket.
Valeria ajtót nyitott a kopogtatásra.
- Mit akarnak? Hol a bába?
- Nem ér rá, érje be velünk. - mordult rá Frau Noske.
- Feküdjön le, kedvesem. - mondta a papné, aki egy ősz hajú, vékony asszonyság volt. A lány engedelmeskedett, és szembe nézett a denevér Alexanderrel, aki barátságosan hunyorgott rá.

A fájások egyre rosszabbodtak, és az elöljáróné ezt mondta.
- Ha szólok, nyomjon! Maga meg Frau Wagner, tegyen oda vizet melegedni, hozzon törülközőt, és egy kést. Nyomjon, Valeria!
A lány nyomott. Felsikoltott a fájdalomtól, s kétségbe esetten nézett Alexanderre, aki bólintott, s a szárnyával jelezte, hogy jól csinálja.
- Gyerünk, nyomjon!- adta ki ismét a parancsot az elöljáróné. A lány ismét felsikoltott, ahogy érezte, ahogy a kisbabája ismét csúszik egy kicsit. Homályosan hallotta, a papné hangját, aki az Üdvözlégyet, majd a Mi Atyánkat mondja.
- Jöjjön, Wagnerné, és törölje le Fräulein Mantegnaról az izzadságot.
A lány kínlódott, szeme könnybe lábadt, és sírni kezdett, de folytatta, és nézte a denevért, aki bátorítóan nézett le rá. Valeria számára örökkévalóságnak tűnt az a pillanat, mikor véget értek a fájásai, és felsírt a kisbaba.
- Kislány!- hallotta Noskené hangját.
Még egy pillanatra felnézett a denevérre, majd elaludt. A férfi hallgatta kislánya sírását, és az elöljáróné hangját.
- Na, meg vagyunk, kisasszony? Maga igazán szép kislány.

Fél óra múlva a két asszony magára hagyták a családot. Alexander előjött a rejtekéből, visszaváltozott, majd szembe fordult alvó kedvesével, és újszülött kislányával. Kezet csókolt az alvó, kimerült Valeriának, majd a kicsit a karjába vette, aki halkan nyöszörögni kezdett.
- Semmi baj, gyermekem!- mondta csendesen a herceg.

Rég elfelejtett érzés támadt fel benne, az apaság, majd fel-alá kezdett sétálni a szobában az aprósággal a karjában. Két óra múlva a lány magához tért, s látta a szobában sétálgató kedvesét, karjában szerelmük gyümölcsével.
- Jól áll a kezedben a gyerek. - szólalt meg csendesen.
- Köszönöm, Valeria.- fordult felé a herceg, és elmosolyodott.
- Örülök, hogy ismét sikerült a lelkednek egy részét feltárni.
- Én, pedig boldog vagyok, hogy megszülted nekem a gyermeket. Mi legyen a neve?
- Alexandra!- vágta rá gondolkodás nélkül a lány.
- De azért én még hozzá tenném a Valeriát is. Jó?
- Igen. Alexandra Valeria von Wallenstein.
- Nem von Wallenstein, hanem Mantegna. Nem tudhatják, hogy az enyém.
- Igaz, bocsánat. És ha nem itt keresztelnénk meg?
- Hát akkor hol a pokolban?
- Sienába. Ott nem tudják, hogy ki vagy. Beadhatnám, hogy összeházasodtunk.
- És a szüleid?
- A szüleim meghaltak tavaly, csak a nővérem van.
- Sajnálom. Ő nem gyanakodna?
- Nem, ő végtelenül jóhiszemű.
- Reméljük, igazad lesz. Ám most pihenj, és vigyázz magadra.- szólt a férfi, és átadta Alexandra Valeriát.
- Hová mész?
- Virrad, nem maradhatok. Bocsáss meg, hidd el, szívesen veletek lennék.
Megcsókolta Valeriát, majd a kislányát, és eltűnt. Valeria szomorúan nézett utána, de aztán Alexandrával együtt elaludt.

Reggel tíz órakor az elöljáró, az igazgató és még néhány ember, akikkel Valeria jóban volt, eljött, hogy gratuláljanak a kicsihez.
- Hogy fogja hívni?
- Alessandra.- mondta gyorsan Valeria. Szándékosan olaszosította a lánya nevét.
- Szép név egy szép kislánynak.- mosolygott az elöljáró.
- Így van, igazán szép munka volt, Fräulein.
- Megfoghatnám egy kicsit a kis Alessandrát?- kérdezte az igazgató.
- Parancsoljon.
A férfi átvette a kislányt, majd akárcsak az apja, sétálgatni kezdett vele, óvatosan ringatva. Alexandra, azaz bocsánat, Alessandra elégedetten becsukta a szemét.
- Nagyon ügyes, igazgató úr!- mosolygott Valeria.
- Pedig elhiheti kedvesem, rég babáztam már. A saját gyerekeim már felnőttek.
- De akkor jönnek az unokák.
- De kár, hogy nekünk nincs gyerekünk. - sóhajtott fel az elöljáró.
- Magának is babázhatnékja támadt, Herr Noske?- kérdezte mosolyogva az igazgató.
- Igen. Azt hiszem ideje mennünk, mert dolog is van a világon.
Még egyszer gratulálunk, kisasszony.
- Köszönöm.- hangzott a válasz, mialatt Valeria visszakapta a gyermekét.
Az emberek távoztak. Az utcán ezt mondta az igazgató:
- Igazán szép gyermek, talán túl szép is.
- Valóban, de magát kissé elvakították apai ösztönei. Ez egy normális gyerek.
- Maga szerint a lány hazudott, és… Wallenstein hercegnek köze van a gyerekhez?
- Nem tudom, de a gyerek nem látszik vámpírnak.
- Tudja, nem minden arany, ami fénylik.
- Reméljük a hercegnek nincs köze az egészhez.
- Igen, igaza van.
Valeriának nem volt teje, és aggódott Alexandráért.
- Valami baj van?- nézett rá az éjjel Alexander.
- Nincs tejem, pedig meg kéne indulnia a termelődésének.
- Ne aggódj, csak idő kérdése és megindul.
- Biztos?

- Igen. A volt nejemnél is így volt, mikor az első gyermekünk megszületett. De pár nap múlva minden rendben volt.
- Remélem, így lesz. Szeretlek, Alexander!
- Én is szeretlek kedves. - mondta és lenézett a köztük alvó gyermekükre.
- Valeria, itt akarsz maradni?
- A faluban? Nem tudom.
- Ha el akarsz menni, mondd meg, és én is veletek megyek.
- De neked itt az otthonod!
- Ez a hely nem az otthonom!
- Miért kérdezed ezt?
- Én szeretnélek feleségül venni, mert ha itt maradnál, és kiderülne a tikunk, akkor úgy néznének rád, mint egy kitartottra. Vagy még rosszabb máglyára vetnének kicsikénkkel együtt boszorkányságért, és a Sátánnal való cimborálásért.
- De hát 1785-öt írunk! Az emberek nem hisznek a boszorkányokban!
- Csak a vámpírokban! Itt nem változott semmi 1510 óta hidd el! Az emberek túl babonásak és mindenfélét elhisznek. Ha azonban elvennélek, és Wallenstein hercegné lennél, jobban tudnálak megvédeni benneteket.
- De akkor meg azzal vádolnának, hogy eladtam a magam és Alexandra lelkét neked!
- Ha megpróbálnák, ez a falu és lakói meghalnának!
- Félek, Alexander!
- Ne félj, vigyázok rátok! Tőlem nem tudnak meg semmit!
- Az elöljáró pillantásából láttam, hogy gyanakszik ránk. Ma itt volt ő, az igazgató és még páran gratulálni. Alexandra túl tökéletes, félek, elkezd szimatolni.
- Ha ki derít valamit, meghal!
Valeria megcsókolta a férfit.
- Úgy örülnék, ha elvennél!- mondta csendesen.
- Nem bánnád, hogy egy természet feletti lény asszonya lennél?
- Nem, sőt még örülnék is neki. A feleségednek lenni hatalmas megtiszteltetés lenne.
- Látom, szereted a szokatlant.
- Igen, imádom. De főleg téged.

Ekkor Alexandra Valeria halkan nyöszörögni kezdett. Ez eszébe jutatott az anyjának valamit.
- Nem tudsz valakit, aki tudná szoptatni addig, amíg nincs tejem?
- Majd körülnézek az „udvartartásomban”
- Igazán hálás lennék érte.
Alexander elmosolyodott, majd megsimogatta Valeriát. Másnap reggel az elöljáróné jött a lányhoz.
- Jó reggelt! Gondoltam segítek Önnek egy kicsit a kis Alessandra körül.
- Köszönöm, de már megtettem mindent.
- Akkor mit tegyek?
- Menjen haza, és törődjön a férjével.
- A férjemmel 25 éve törődök, most nincs rám szüksége.- szólt, majd karjába vette Alexandra Valeriát.- Ez a kicsi egyre szebb.
- Köszönöm.
- Ha szüksége lesz egy pótanyára, amíg távol lesz, szívesen segítek.
- Nagyon hálás vagyok, de elboldogulok.
Valerián valami rossz érzés futott végig, mikor a másik asszony a gyerekéhez ért. Az anyák megérzik, hogy ki akar ártani a gyermeküknek. Egy ideig tűrte, de utána kivette a gyerekét Noskené kezéből. Mintha csak ezt mondaná.
„Jól van, eljátszottál vele, de mostmár jobb, ha ideadod.”
Frau Noske egy csúnya pillantást vetett Valeria felé, ahogy visszafektette a bölcsőjébe a kislányt.

Alexander ez alatt rátalált az ideális dajkára az „udvartartásában”. Ez egy Valeriával egyidős lány volt, akinek születése után meghalt a kisfia. A lány épp takarított, mikor levert egy vázát, s az arra járó Alexander odanézett. A cseléd megijedt, elpirult, majd megszorította a kezében lévő cserepeket, aminek következtében véres lett a tenyere.
- Entschuldigung, mein Herr!- hebegte.
- Az anyám kedvenc vázája volt, de én nem szerettem ezt a vázát, úgyhogy semmi baj, Fräulein.
- Köszönöm.
- Mondja, magának volt gyereke?
- Igen nekem volt, de meghalt.- a lány szemét könny lepte el.