Regények - 28.oldal

1. fejezet - Gubanc

A reggel még csendes volt. Nem kattogott, nem zakatolt semmi, csak néhány gyenge faág rezzent meg a ráhulló nagy hópelyhektől. Friss, üde téli illat szállingózott a levegőben, még jól is esett beszippantani. Ám ahogy telt az idő és az óra mutatói egyre csak kattogtak, emberek gyűltek össze a behavazott térre. Ötön, aztán tízen s majd még egyre többen jöttek, kezükben plakátokkal, táblákkal és tölcsérekkel. Megszakadt a csend.

Néha vannak olyan kifejezések, amik olyan világosan beláthatóan illenek ránk, mint amilyen átlátható egy tiszta medence. Semmi sem illett volna rá jobban, mint ez az idézet: “A legjobb idők voltak, a legrosszabb idők voltak”. Így tudnám a legjobban leírni Charlie-t.

A vendégeket este kilencre hívtuk. Charlie-val hétkor kezdtünk öltözködni. Mindketten megcsináltuk a hajunkat, majd kifestettük a körmünket és elrendeztük a sminkünket. A ruhák egyszerűen lélegzetelállítóak voltak. Az enyém egy fekete darab volt, mély kivágással. De messze nem olyan méllyel, mint a hátán. Hosszú ujjai voltak, ami csak még jobban kiemelte meztelen hátamat.
A tükörben méregettem magam, és mintha egy másik nő bámult volna vissza rám. A melleim teltek voltak és vonzóak,...

A következő két hét nagyon gyorsan eltelt. A végén haza vittem a gyerekeket és Mark házvezetőjénél hagytam őket. Gyűlöltem távol lenni tőlük. Mielőtt haza mentem volna, felhívtam Markot. Megegyeztünk, hogy a kövezkező héten találkozunk. A visszafelé úton sokat gondolkodtam a helyzetemen.

Forróság vett körül és súlytalannak éreztem magam, de ugyanakkor végtelen biztonságban. Éreztem, hogy erős karok ölelnek át. Ott, a sötétségben, békét találtam, és gyengéd ajkak ölelték csókba az enyémeket. Kinyitottan a szemem és a fölém hajoló arc vonásai egy pillanat alatt kirajzolódtak előttem a sötétségből. Széles mosoly terült szét rajta. Mark volt az.
A szemeim felpattantak. Körbe néztem és pislogva figyeltem a homályon áttörő napfényt. Charlie kórházi szobájában voltam.

Két hét múlva még mindig minden ugyanolyan volt. Mark minden nap felhívott. A gyerekek táborozni mentek és minden nap elmesélték, mi történt velük. Azt kívántam, bárcsak velem lehetnének. Mellettük nem lenne annyi időm a szívemet maró fájdalomra gondolni.
Mark nagyon elfoglalt volt, de megígérte, hogy a következő hétvégén meglátogat. Beszélni akart velem, én viszont csak csendet akartam. Nem tudtam, hogy fogom tudni ezt kezelni.

Aznap később értünk vissza New York-ba, mint terveztük. Elfogyasztottunk egy kései ebédet, majd haza vittük a gyerekeket. Mire visszaértünk este Manhattanbe, már hullafáradt voltam, úgyhogy teljes meglepetés volt, amikor Charlie azt javasolta, menjünk még el valahova.

A következő hetek újabb incidens nélkül teltek el. A gyerekek átjöttek hétvégente és még anyámmal is találkozgattam hetente egyszer egy étteremben a városban. A gyerekekről beszélgettünk, Markról és hogy mikor látogatom meg őt. Sosem említette Charlie-t és én se hoztam fel a témát. Így ment az életem, és így ment az élet Charlie-val.

Másnap reggel korán keltem. Charlie még aludt mellettem. Olyan más az arca, amikor alszik! Ezt még sosem vettem észre korábban. Ahogy bámultam őt, a szemei lassan kinyíltak. Gyengéden megsimogattam az arcát.
– Olyan békés vagy, amikor alszol!
Végigfuttattam kezem a haján, ő pedig nem szólt semmit, csak rám emelte a tekintetét.

Charlie-nak volt egy háza a Hamptons-ban. [1] A sofőr vitt ki minket a reptérre. Nem beszéltünk az anyámmal történtekről. Mintha sosem történt volna meg, de így is megváltoztatott mindent. Egy magángép várt minket egy kis reptéren. Még aznap elértük a Hamptons-t, de nem igazán történt semmi kettőnk között. Kétségbeesetten el akartam felejteni mindent. Csak le akartam hunyni a szemem és azt kívántam, legyen ez az egész csak egy szörnyű álom.