Regények - 28.oldal

Az álmok világa olykor megihleti az embert, velem most ez történt, ennyi év után újra képes vagyok rá, hogy alkossak valami szemet gyönyörködtető, az elmébe puhán beillanó történetet. Nauszikaá újjászületett.

1. fejezet - Gubanc

A reggel még csendes volt. Nem kattogott, nem zakatolt semmi, csak néhány gyenge faág rezzent meg a ráhulló nagy hópelyhektől. Friss, üde téli illat szállingózott a levegőben, még jól is esett beszippantani. Ám ahogy telt az idő és az óra mutatói egyre csak kattogtak, emberek gyűltek össze a behavazott térre. Ötön, aztán tízen s majd még egyre többen jöttek, kezükben plakátokkal, táblákkal és tölcsérekkel. Megszakadt a csend.

Néha vannak olyan kifejezések, amik olyan világosan beláthatóan illenek ránk, mint amilyen átlátható egy tiszta medence. Semmi sem illett volna rá jobban, mint ez az idézet: “A legjobb idők voltak, a legrosszabb idők voltak”. Így tudnám a legjobban leírni Charlie-t.

A vendégeket este kilencre hívtuk. Charlie-val hétkor kezdtünk öltözködni. Mindketten megcsináltuk a hajunkat, majd kifestettük a körmünket és elrendeztük a sminkünket. A ruhák egyszerűen lélegzetelállítóak voltak. Az enyém egy fekete darab volt, mély kivágással. De messze nem olyan méllyel, mint a hátán. Hosszú ujjai voltak, ami csak még jobban kiemelte meztelen hátamat.
A tükörben méregettem magam, és mintha egy másik nő bámult volna vissza rám. A melleim teltek voltak és vonzóak,...

A következő két hét nagyon gyorsan eltelt. A végén haza vittem a gyerekeket és Mark házvezetőjénél hagytam őket. Gyűlöltem távol lenni tőlük. Mielőtt haza mentem volna, felhívtam Markot. Megegyeztünk, hogy a kövezkező héten találkozunk. A visszafelé úton sokat gondolkodtam a helyzetemen.

Forróság vett körül és súlytalannak éreztem magam, de ugyanakkor végtelen biztonságban. Éreztem, hogy erős karok ölelnek át. Ott, a sötétségben, békét találtam, és gyengéd ajkak ölelték csókba az enyémeket. Kinyitottan a szemem és a fölém hajoló arc vonásai egy pillanat alatt kirajzolódtak előttem a sötétségből. Széles mosoly terült szét rajta. Mark volt az.
A szemeim felpattantak. Körbe néztem és pislogva figyeltem a homályon áttörő napfényt. Charlie kórházi szobájában voltam.

Két hét múlva még mindig minden ugyanolyan volt. Mark minden nap felhívott. A gyerekek táborozni mentek és minden nap elmesélték, mi történt velük. Azt kívántam, bárcsak velem lehetnének. Mellettük nem lenne annyi időm a szívemet maró fájdalomra gondolni.
Mark nagyon elfoglalt volt, de megígérte, hogy a következő hétvégén meglátogat. Beszélni akart velem, én viszont csak csendet akartam. Nem tudtam, hogy fogom tudni ezt kezelni.

Aznap később értünk vissza New York-ba, mint terveztük. Elfogyasztottunk egy kései ebédet, majd haza vittük a gyerekeket. Mire visszaértünk este Manhattanbe, már hullafáradt voltam, úgyhogy teljes meglepetés volt, amikor Charlie azt javasolta, menjünk még el valahova.

A következő hetek újabb incidens nélkül teltek el. A gyerekek átjöttek hétvégente és még anyámmal is találkozgattam hetente egyszer egy étteremben a városban. A gyerekekről beszélgettünk, Markról és hogy mikor látogatom meg őt. Sosem említette Charlie-t és én se hoztam fel a témát. Így ment az életem, és így ment az élet Charlie-val.

Másnap reggel korán keltem. Charlie még aludt mellettem. Olyan más az arca, amikor alszik! Ezt még sosem vettem észre korábban. Ahogy bámultam őt, a szemei lassan kinyíltak. Gyengéden megsimogattam az arcát.
– Olyan békés vagy, amikor alszol!
Végigfuttattam kezem a haján, ő pedig nem szólt semmit, csak rám emelte a tekintetét.