Regények - 107.oldal

Még mindig félálomban megpróbáltam felülni, zsibbadó végtagjaimba csak lassan áramlott vissza a vér. Ruhám átizzadt és hideg volt, mintha az egész éjszakát futással töltöttem volna a házam mögötti réten. Végigtapogattam a talpam, de nem éreztem rajta sebeket, ez legalább nyugtató, hogy nem jutottam ki a házból...

Éreztél már félelmet?
Olyan félelmet, ami a csontodig hatol?
Amitől nem tudsz aludni éjszakánként, és hideg veríték lep el?..
Az én félelmem is ilyen volt.
Ha meghallottam apu lépteit- a gyomrom görcsbe rándult és remegni kezdtem.
Ha csak rá gondoltam, akkor is...

Már megint a szekrényben ébredtem. A fojtogató sötétség és a molyirtó illata bilincsként szorította a tüdőmet. A saját, félelemtől átitatott hangomra riadtam fel. A kiáltásom végigzengett az üres lakáson, hogy valahol a fürdőszoba mélyén eltűnjön. Az órám világító számlapjára néztem és láttam, hogy pontosan hajnali három óra van. Ugyan úgy, mint az elmúlt hetekben, az ébredés mindig ekkor következett be...

Nem tudta hol van, noha a környék ismerősnek tűnt. Bosszús tapasztalta, hogy már megint semmire nem emlékszik az elmúlt éjszakából, sőt még a napból sem. Ez már a harmadik ilyen eset ebben a hónapban, gondolta és némi nyugtalanság öntötte el, hogy egyre gyakrabban esik áldozatául a Scotty-val töltött duhaj éjszakáknak.
Most megborzongott a hidegtől és elindult, hogy valami ruhát keressen magának...

„Miért pont velem történik, és miért pont ez?!” – Nyöszörgött halkan, miközben forró könnyei megfagytak az arcán, nem gurultak tovább. A fojtogatásra tátogni kezdett, majd levegőtlenséget érzett, és megmarkolta a lepedőt. Hiába vett levegőt, légszomjas volt, majd hirtelen fekete fátyol borult a tekintetére...

A fiú nem zavartatta magát félmeztelenül járkált a házban, a lány szeme elé tárva vékony testalkatát, feszes hasát, és finom fehér bőrét.
Barna fürjeinek néhány tincse simogatta tarkóját, ezzel kissé komolytalanná téve az alakot. Vállai arányosak voltak a testéhez képest, betegesnek sem tükröződött alakja miatt. Nedves nadrágja végigfeszített férfi létére igencsak gömbölyded hátsófelén, majd kissé megereszkedve követte a hosszú lábak vonalát...

Gondolom mégis visszajött, bár nem tudom, hogyan tűntek el a házból a ruhái és egyéb dolgai.
De egyszer csak eltűntek, mintha soha nem is lett volna ott.
Az életemben.
Később értettem csak meg, de akkor már késő volt...

Utoljára elgyönyörködött a ránctalan pihenő arcban, és úgy érezte, nem bír megmozdulni. Odament újra a fiúhoz és megtámaszkodott az ágyban. Nem.. Nem mehet el úgy, hogy nem érinti meg ezeket a vérvörös ajkakat. Kissé borostás arca közeledni kezdett a mozdulatlan száj felé majd hirtelen megállt egy pillanatra. Ha felébreszti Vicet a csókjával egészen bizonyos, hogy nem tud majd elmenni...

- Ne haragudj rám… - Suttogta erőtlenül mire Micha felhúzta a szemöldökét és leült Soulness mellé. „Olyan fura…” – simította hátra haját, és egy kicsit lehajolt hogy láthassa Soulness arcát. A fiú hirtelen ránézett azzal le is gördült megdagadt a könnycsepp karikás szeméből.
A billentyűs beszívta ajkait, fogalma sem volt hogy mitévő legyen. Jól jött most a sötét, a félhomály… Így csak Soulness arcának körvonalait láthatja nem tudhatja biztosan hogy a fiú tényleg sír-e...

Régen, de néha, mikor leomlanak lelkem védőbástyái, ugyanaz a rémült kisgyerek néz vissza rám a sötétben...
Szinte hallom a fejemben azt az apró, erőtlen kis hangot, ahogyan könyörög, hogy legyen már vége.
Vége.
Az egésznek...