Novellák - 98.oldal

Kérdések jönnek, hogy: mit akarok... hogy: valóban ezt? Ő kell, ha már annyi időt, és szenvedélyt és... persze mindenki kételkedik, amikor csodák történnek. Látta a kéket, és azt, ami tartozik még hozzá, amit alig két napja könnyek közt búcsúztatott magában, miután megmondta, nincs tovább, nem bírja cérnával… s most mégis...

Csöppnyi keze fürgén járt, pedig a lopást még sosem próbálta, apró kézfejét, a rozsdás drótkerítés, több helyen is felsebezte. Amint gyűlt a zsákmány, a többiek kaján vigyorral ették a frissen illatozó hagymát, csak úgy, minden nélkül. Sajnos a csínytevésnek vége is szakadt, mert a házigazda váratlanul megérkezett...

A kísértet jó szó. Gondolta magában a nő, fejét az őt karoló férfi vállára hajtva. Jó szó volt hát. Hiszen hányszor kitörölte és elfelejtette már az imént bevillant figurát...évekkel ezelőtt. Komolyan azt hitte, meg se ismerné már. Az arcát sem tudta felidézni...

S a kölyök, aki hitte, hogy felnőtt, s hitte, hogy maga talált magának stílust és irányt, megkapót akart íni, komolyat, felemelőt és végtelen keserűt búcsúul annak, aki elindította... Meglepetésére a szavak nem fűződtek többé varázs-mondatokká. A betűk nem álltak katonás rendben, hogy előkapjon egyet-kettőt, ha kell...

A tyúkanyó elkezdte csipkedni, és egy nagyon kicsi helyen megtisztogatta a tojást a ragasztótól. Óránként lesték, hogy mi lesz a sorsa a kis jövevénynek. Nem boldogult szegény, a kemény tojáshéj úgy ölelte körül, mint egy szorító kötés. Ekkor a nagymama, egy ollóval segített a csöppségnek, megszabadította a tojást a celluxtól, de ezt nagyon óvatosan kellett végrehajtania. A kislány aggódó tekintetével követte nagymamája segítő tevékenységét, majd leültek és vártak...

A kis levelibéka, a hajnali nap sugaránál melengette dió nagyságú, zöld színű hátát. Fehér hasa elővillant, amikor helyét megunva ugrott, szétterpesztett lábaival. Közel hajoltam, hogy minden porcikáját szemügyre vehessem. Parányi lábain tapadókorongok segítették a biztonságos haladást...

Te úristen, milyen szörnyűséges rágondolnom, mi veszik el az életemből, visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul. Ehhez képest semminek érzem azt, amit nyerhetek, pedig tudom, a lelkem mélyén tudom, hogy könnyed nosztalgiával fogok erre az életemre emlékezni. Tán egy másik lánnyal a karomon, egy másik tudattal fejemben, egy másik lélekkel a szívemben könnyebb lesz, könnyebb kell, hogy legyen, mert ha nem győzöm le az emlékeimet, ők győznek le engem. Mi mindent veszítek…

A másik kettő erősen markolta a fotel karfáját. Úgy érezték, mintha hullámvasúton ülnének, amely attól függően hullámzik, hogy mennyire ficánkol az énekesnő az oktávok között. Noel megbabonázva, őrült fénnyel a szemében hadonászott a karjával. A többiek azt hitték, hogy sosem lesz vége ennek a kéjutazásnak, de végül lecsúszott a tű és vége...

A férfi szemében örömkönnyek gyűltek, s gyengéden ráhajtotta cserepes ajkát arra a kis törődött, dolgos kézre, melynek minden simogatása egy vallomással felért.
Felbátorodván ismét kérte szerelmét, hogy járják együtt gyógyulása után az útjukat. Az asszony, csendesen lehunyta a szemét, mintha elképzelni akarná a jövőt...

Hatalmas fenyőfa mellett pihengettem, alatta sok ezernyi szúrós tüske, s a nesz onnan jött felém. Eltelt egy kis idő, csend lett, újra megkíséreltem a szunyókálást, amikor kutyám felébredt, hiszen ő a házőrző, s nyomban, szolgálatba helyezte magát. Szaladt a kerítés irányába, s a tekintetemmel úgy követtem, mintha zsinóron húzták volna a kíváncsiságomat...