naptármese

Ugyanmár, és ki hitte el, hogy ez tényleg örökké tarthat? Még én sem, pedig én igazán pszichopata vagyok. Könyörgöm, csak ne kelljen a holnapra gondolnom, mert a holnap fáj, ismeretlen, félek tőle, és rossz, eleve rossz, mert én úgy akarok felnőni, hogy az életemben megmaradjon a folytonosság, a konzisztencia, mert különben összetörök, és a szilárd vázam kártyavárként omlik össze. Magamba szakadok…

Te úristen, milyen szörnyűséges rágondolnom, mi veszik el az életemből, visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul. Ehhez képest semminek érzem azt, amit nyerhetek, pedig tudom, a lelkem mélyén tudom, hogy könnyed nosztalgiával fogok erre az életemre emlékezni. Tán egy másik lánnyal a karomon, egy másik tudattal fejemben, egy másik lélekkel a szívemben könnyebb lesz, könnyebb kell, hogy legyen, mert ha nem győzöm le az emlékeimet, ők győznek le engem. Mi mindent veszítek…

Nem akarom a gyökereimet kitépni, nem akarok hátrahagyni mindent és elhagyni mindazt, ami én voltam, sőt, még vagyok is. Éles, hihetetlen mélységű fájdalom járja át a lényemet, mikor ahhoz a kevéshez fohászkodom, ami az időmből megmaradt. Közben azon gondolkodom, hogy van-e értelme úgy felnőni, hogy el kell felejtenem a gyerekkoromat. Egyik napról a másikra nőjek föl. Van még szűk két hetem, és aztán vége. Eltűnnek a mosolyok az arcokról, a nevetés a jól ismert hangokkal, a kora hajnali álmoskás reggeli készülődés, eltűnik minden és mindenki, csak az új jön, ami lehet, hogy jobb lesz, de nem én leszek. Nem akarom…

Hátrahagyok mindent. Nincs választás, nincs kiút, nincs romantikus ellenállás, csak néma megadás. Lassú gyászlépésekkel menetelek a vágóhíd felé, és a négy láb jó, a két láb rossz, csak sajnos nekem is négy lábam van, és a két láb a nyerő. Állatfarm…

A csudába is, hiányozni fog! Hiányozni fog szeptember elseje, az iskola, minden. Nem, nem azért mert jó volt. Világosan látom, hogy az itteni életem, környezetem rossz volt. Többre vagyok hivatott, és ezt csak ott tudom elérni, ahol új emberek, új világ vár. De akkor mégis, miért rezeg a léc, miért táncolok egy pengeélen az őrült fájdalom és a hurráoptimizmus között? A régi világ. Hiányozni fognak a parkok, az emberek, a termek, a szél a dombok fölött, a kertünk, a házunk, a pályaudvarok, minden, még a rossz is, mert ezek nem mind jók, sőt; de hiányozni fognak. Rájöttem, hogy mégsem, nem ők fognak hiányozni, hanem én, saját magam. Minden dolog eggyé vált velem a környezetemben, és azonosak lettünk. Minden dolgot csak azért fáj elveszíteni, mert én magam vagyok bennük. Egybeolvadtak a lelkemmel, és most öngyilkosságra készülök. Tudatos öngyilkosságra. A lelkemből elpusztul egy darab, egy túl nagy darab, és helyén marad a fekete semmi. Mindenben egy tükör van körülöttem, és én pőrén állok csontcsupasz világban, ahol elfújja az éveket a szél. Éveket… évek… már leírni sem tudom. A hónapokat már elfelejtettem, hogy mit jelentenek, a hetekre még talán emlékszem. Jelenleg napokban élek, de lassan ezek is elolvadnak. Tegnap még igazán hittem bennük, de ma reggel jöttem rá, hogy már belőlük is vészesen kevés van, és lassan órákban kell számolnom az életet. Ami még megmaradt…

És Te, kedves, Neked mit tudok mondani? Egyetlen reményem voltál, az egyetlen ember, akiben át tudtam volna menteni az egész életemet. A Te szemedben ott ragyogtak a kamasz éveim napsütéses pillanatai, a Te arcodban ott voltak a barátaim, barátnőim arcai, az emlékezetedben mindaz a tér és idő, amit kivágni készülök magamból. Miért, óh, mondd, miért kellett az égieknek úgy rendelni, hogy pont egy ponttal maradj le mellőlem… A szívem elszorul, ha arra az estére gondolok, mikor ezt megtudtuk. Felhívtál, és sírtál, messze voltál tőlem. Aztán lelkileg is elkezdtél távolodni, majd a mélypont után bekötöztük a sebeket… vagy mégsem. Hiszen talán még magamban sem kötöztem be a sebeket. A felszínen visszatértünk a rendes kerékvágásba, de hogy belül mi van, azt nem tudom. Azóta az este óta minden nap meghalok egy kicsit. Minden nap leszakad belőlem egy darab, minden nap szorítja torkomat a fájdalom, görcsbe rándul a gyomrom. Nekem csak egy társ kellett volna, komolyan…
Most itt ülök, és az emlékeim gonosz szomszédokként minden ablakból leskelődnek utánam, haramiákként letaglóznak, ha látjuk egymást. Magányra vágyom, függetlenségre, de az emlékek nem eresztenek. Kínoznak, és ezt élvezik is. A boldog percek kétszeres árat követelnek, és én is lassan percekben számolom az időt…