Novellák - 68.oldal

- Na és... miért vagy itt? - tudakolta.
- Én csak... ide jöttem gondolkodni.
- Charlie miatt, igaz? Figyelj Walesz - mondta becsukván a könyvet - , nem a te hibád. Én is tudom milyen ez. David lelőtte, és ennyi. Vége. Nem tehetünk már semmit.
- Bassza meg! Én csak... annyira nem értem. Odaértünk, és beszéltünk a tettessel. Az meg egyszerűen...

Az árvaházban gyűlöltem mindent, és mindenkit. Utáltam a penészes szagú ágyneműtől kezdve a pálinka szagú nevelőkön át a mocskos, víztől irtózó gyerekekig. Semmi nem volt ott, csak kosz és bűz. De mi volt a társaim gyűlölete ahhoz a pusztító haraghoz képest, amikor nem engem vittek el, hanem valamelyik mocskos kis senkit...

- Mi baj? - kérdezte, miközben a nagy tölgyfát bámultuk az ablakból.
- Fogalmam nincs. Nem tudom - mondtam. Csönd honolt, miközben egymást bámultuk.
- És mi fáj a legjobban?- tette fel a kérdést a nagy csöndben.
- Hogy itt kellett hagynom ezt az iskolát egy szarabbért. Elvesztettem egy hadsereg tanárt, akik sokat jelentettek az életemben. Elvesztettem az iskolával együtt a barátaimat is. Mindenkit. És nem tudom őket visszahozni, SOHA...

Ugyan, mit idegeskedsz? Csak buliznak. A férjed is odakint bulizik, te pedig, ahelyett, hogy te is kint buliznál és jól éreznéd magad, itt bent süppedsz a kanapén és rettegsz. Mitől félsz, Jess?
Tényleg, mitől fél?
Aggódom érte, rendben? Ennyi az egész. Aggódom a férjemért, mert idegen helyen, idegen emberekkel bulizik.
Kit etetsz, szivi? Te rettegsz.
Nem igaz. Csak aggódom. Na jó, félek egy kicsit. Sosem szerettem a petárdákat.
Nem a petárdák, azokkal semmi...

A nő szíve nagyot dobbant. „Hát eljött…”- gondolta magában. A férfi lassan, nagyon lassan közeledett... Majd integetni kezdett. A nő megijedt. Rájött: hiba volt találkára hívnia a férfit. A nőt megrohanták az emlékek. A frissen vágott fű illata, a csillagok kivételes ragyogása, a szél dala, a férfi vörösbor-ízű csókja, és minden, ami az első randevújukon történt. A meglepő kézkérés, és a –nő szerint- magától értetődő kikosarazás...

Azok a bizonyos pillangók a gyomromban eszeveszett száguldásba kezdtek, már attól féltem, a plafonon fogok kikötni a repkedésük miatt. Szerencsémre azonban a helyemen maradtam, amíg csodafickó kerített valahonnan egy elsősegélyládát és bekötözte a kezemet. Még mindig nem szóltam semmit, de láthatóan ez őt nem zavarta, mert finoman mosolyogva a pult felé fordult és rendelt valamit...

- Hogy kerülsz ide? – ámult a férfi.
- Fontos ez? Tiéd vagyok, az a lényeg.
- Köszi, de ahhoz még nem ittam eleget.
- Ennyire csúnya lennék? – szontyolodott el a lány huncut szemekkel.
- Jaj, dehogy! Ne érts félre, pocsék napom volt, és a szerelmem is elhagyott. Semmihez nincs kedvem.
- Idáig senki nem utasított vissza…
- Nagyon sajnálom...

Gyorsnak kell lennem: a másik test fölé hajolok, ami még nem is sejti, hogy hamarosan milyen traumákat kell átélnie. Aprólékos mozdulatokkal fölnyitom a nyakat, leválasztok egy kevés izomrostot, majd a fejet, melyből még mindig nem hunyt ki az élet szikrája, a nyakhoz közel helyezem, és amilyen gyorsan csak lehet, megoldom a vérellátását. Ehhez föl kell nyitnom a szedált állapotú test nyaki artériáját, és egy csővel átvezetnem… Igen! – kiáltok fel, mikor minden probléma nélkül sikerült....

- Persze tudom, ez maguknak csak giccses emlékek, a régi idők hazugsága, propaganda – nekünk viszont akkor ez volt az élet értelme. Volt már Erdélyben fiatalember?
- Igen, utoljára ’89-ben, a forradalom idején. Arad, Temesvár.
- És akkor tényleg úgy ünnepeltek az emberek, ahogy a TV-ben mutatták?
- TV-t nem tudtam nézni azokban a napokban, de igen. Mindenki boldog és felszabadult volt.
- Akkor azt hiszem, valami hasonlót, ha nem is akkorát élhetett át, mint mi azokban...

A ház, melybe megérkeztünk káprázatos volt. Egyenesen a drága tölgyfa burkolatú dolgozószobába vezetett, tele drága tárgyakkal és szebbnél-szebb bútorokkal. Elképzeltem, hogy én vagyok ennek a háznak az ura, hogy én vagyok a gazdag úriember. Akkor született az ördögi terv. Még mindig nem értem, hogy juthatott ilyesmi egyáltalán az eszembe. A férfi az ablak felé fordult, és ekkor minden bátorságomat összeszedve, de főleg az irigységtől vezérelve egy arany gyertyatartóval leütöttem a velem...