Éber álom 4

Ez biztos valami vicc. Ez nem lehet igaz. Még hogy meghaljon! Hogyisne! Biztos valami tévedés történt!
- Te jó ég! – rökönyödik meg a takarítónő, kénytelen leülni – Hogy történt?
- A vőlegényével tartottak haza. Mindketten meghaltak valami felelőtlen őrült hibájából.
„Vőlegény? Akkor biztos, hogy nem ő volt az, hiszen neki nem is volt vőlegénye. Vagy? Mi van, ha nem mondta el?” – ami azt illeti nem is tartozott volna nekem azzal, hogy elmondja egy látszólag kómában fekvő betegnek, aki nem hogy nem beszélt még hozzá, de még csak rá sem nézhetett.
Hol az igazság? Meghal az egyetlen ember, aki törődött velem. Hogy is gondolhattam, hogy nincs senkije sem, csak én, hisz kije vagyok én? Sajnos már senkije sem…

A nővér arra lesz figyelmes, hogy az EKG-monitorom, ami az életjeleimet figyeli, el kezd sípolni egy eszméletlenül kellemetlen, magas hangon. Egy pillanatra a légzése – akár csak az enyém – megáll, de aztán – az enyémmel ellentétben – újraindul, és már rohan is az orvosért. Megérkezik a szaki, nyomában egy csapat másik fehér köpenyes. Nekilátnak az újraélesztésemnek, defibrillátort is hoznak, kiütnek vele, kétszer is, de nem sikerül semmi sem. Nem folytatják. Az orvos kimelegedve liheg a szívmasszázs miatt, értetlen szemmel néz rám, majd az órájára, és bemondja a halál pontos időpontját.
- 10:32. Exitus letalis.
Érdekes módon fura könnyedséget érzek, megpróbálok felülni, és meglepetésemre sikerül. Az orvos nem vesz észre, persze, hisz a testem nem mozog. Visszanézek magamra. Csak egy test. Négy évig ebben a testben voltam rab. Négy éve nem láttam a saját arcomat.
Megpróbálkozok a felállással, sikerül. Az orvos és a személyzet értetlen arccal nézik a testem. Az orvoson látszik, hogy van már némi praxisa, de ilyet nem hogy nem látott, még hallani sem hallott olyasmiről, hogy egy kómás beteg minden előjel meghal, és nem lehet megmenteni. Az a nővér, aki orvosért szaladt, most remegő térdekkel ül a széken. Kénytelen vagyok mosolyogni rajtuk, az ijedségükön, az értetlenségükön.

Lépek egyet, ez is összejön. El sem hiszem, hogy négy év után újra járok! Ez is egy olyan dolog, amit csak akkor értékelünk, amikor már nincs. Kimegyek a folyosóra, mint ha valami hívna, útközben még odanézek a testemre. Nem hiányzik. Ami azt illeti, boldog vagyok, hogy így alakult. Megszabadultam minden földi nyűgtől. Jó ez így.
A folyosón nincs semmi érdemleges, mégis, mint ha valaki hívnak de szavak nélkül. Meglátom Őt. Ott áll egy lengőajtó előtt, az ajtó mögött fény. Mosolyog és rám vár. Odamegyek hozzá, de nem szólok semmit sem. Négy évig nem bírtam hozzá szólni, most pedig nem akarok. Megfogom a kezét, ő pedig húz maga után, a lengőajtón túlra. Hát, ennyit erről a világról.