Mese másként

Valamennyien ott ültek az asztal körül. A gyertyák lángja sárgás fényeket és tünékeny árnyékokat táncoltatott az arcokon.
– Láttátok őt? – kérdezte mély hangján az Ötödik.
– Igen – felelte ábrándosan az Első. – Fájdalmasan szép.
– Szerintem inkább reménykeltően szép – mondta mosolyogva a Hatodik.
– Térjetek már magatokhoz! Milyen reményről beszéltek egyáltalán? – hördült fel a Harmadik.
– Na, most ha úgy vesszük… – kezdte orrát dörzsölgetve a Negyedik, társa azonban belefojtotta a szót.
– Ha úgy vesszük, egyikőtök sem mer belépni abba a szobába! Csak gyáván leskelődtök az ajtófélfa mögül, aztán pedig sóhajtoztok, és álmodoztok – hangoskodott tovább a Harmadik.
– Nincs igazad – szólt közbe az Ötödik. – Először fel kell mérnünk a lehetőségeket, utána pedig cselekedhetünk. Egyáltalán nem reménytelen a dolog.
A Második lehunyt szemmel, egyetértően bólintott. Még a Hetedik arcán is egy halvány mosolyféleség suhant át.
– Mire alapozod ezt? – kérdezte a Negyedik.
– A legvalószínűbb elmélet szerint egy szkizmáról van szó, ami azonban… – válaszolt volna az Ötödik, azonban a Harmadik ismét közbevágott.
– Nem érdekel ez a nagyokos süketelés! Azt mondd meg, melyikünk mehetne be az ajtón! – ujját a többiekre szegezve folytatta – Ő egy született balfék. Neki megalszik a tej a szájában. Ő egy takonypolc, aki mindenbe beleüti az orrát. Te folyton csak okoskodsz, és mindent túlbonyolítasz. Ő mindig mindenen röhög. Tőle pedig még egyetlen értelmes mondatot nem hallottam. Jó, elismerem, én sem vagyok egy matyó hímzés.
– Ha egy kicsit csendben maradnál, el tudnánk magyarázni, miről van szó – szólalt meg halkan az Első.
– Hogy ő csendben maradjon? Az teljesen lehetetlen – vigyorgott a Hatodik.
– Tehát a következő a helyzet – ragadta magához a szót az Ötödik. – Ha összetörünk egy poharat, és nem seperjük össze a szilánkokat, akkor azok az idő múlásával egyre távolabb kerülnek egymástól. Ha a szilánkoknak lenne öntudatuk, lassacskán elfelejtenék, hogy valaha összetartoztak, és mi is úgy tekintünk a padlón heverő cserepekre, mint haszontalan hulladékra, és nem az egykori poharat látjuk benne. Rengeteg példát lehetne mondani a mítoszokból és az életből, hogy részekre szedtek valamit, ami egész volt, és egy idő után mindenki ezt tekintette természetes állapotnak.
– Ezek szerint lehetséges, hogy mi is így jártunk? – kapta fel a fejét döbbenten a Második.
– Pontosan – bólintott az Ötödik. – A Hét valaha Egy volt.
– És mit lehet most tenni? – kérdezte csendesen a Harmadik. Láthatóan annyira megdöbbent, hogy még kiabálni is elfelejtett.
– Van egy módszer, amivel egyesíthetjük, ami eltört, de sietnünk kell vele. Az Ellenség és a Vetélytárs már elindult felénk. Mindegyikünknek fennhangon ki kell mondania, mit ad majd az új egészhez, és akkor újra egyek leszünk.
– Én adom az ártatlanságot és a békét! – mondta ünnepélyesen az Első.
– Én az álmok szépségét – folytatta a Második.
– Én vívom meg a harcokat – tette hozzá a Harmadik.
– Én adom az élénk, kíváncsi szellemet – mondta a Negyedik.
– Én hozom a tudást és a bölcsességet – köhécselt az Ötödik.
– Én a vidámságot – mosolygott a Hatodik.

Minden tekintet a Hetedikre szegődött, aki némán ült a helyén. Várakozással teli csend ülte meg a szobát, mindenki az utolsó, sorsdöntő felajánlásra várt. Egyre csak teltek a pillanatok, és a csend mind kínosabb lett. A Hatoknak rá kellett döbbenniük, hogy fogalmuk sincs, milyen válaszra számíthatnak. Még az Ötödiknek is meg kellett erőltetnie az emlékezetét, hogy felidézhesse, mikor szólalt meg utoljára a Hetedik. Végül mégiscsak megérkezett a várva-várt válasz. A Hetedik megköszörülte a torkát, és rekedt hangon megszólalt.
– Én adom a titkokat és a kiszámíthatatlanságot. És lehet, hogy én adom még azt is, amit éppen egyikőtök sem tud – tette hozzá keserű cinikus mosollyal.

Még pislákoltak az asztalon a gyertyák, amikor a sokat emlegetett ajtón belépett egy délceg alak. A szobában az ágyon egy lány feküdt. Haja, mint az ében, bőre, mint a hó, és tükrök regéltek szépségéről.