A folyón át a császár

1

Vissza a folyóhoz.
Kanyarulata hatalmas, nyújtott ívet rajzolt a hegy tömbje és a szigeti síkság közé, folyékony sárga és zöld színeivel alámosta a partot, szelíd hullámok, lágy kutyanyelvcsapások fészkeit. A kékség hajlataiba – már messziről látszott – befészkelték magukat azok a népes madárrajok, melyek sohasem hagyták el ezt a földet. A föld, a vidék… hívhatták talán önmaga nevén, Donauknie, Duna kanyarának, vagy Land-nek, Uruszágnak, Canthyliának. Albert mindenesetre az utóbbit kultiválta volna, mert az volt ama mesés császárság, mely már fiatal korában betöltötte képzeletét. Cantyliában ő volt az úr. Mire kamaszodni kezdett, számos női alattvalóra is szert tett a palotájában, akik csúsztak-másztak trónusa körül, lesve minden kívánságát. Huszonéves korára a birodalom hanyatlani kezdett, de Albert még most is szívesen tekintett vissza császári múltjára. Csak hát tekintetét ezúttal elhomályosította a rengeteg felleg, emlékbodor, a híg levegő, és főleg az éber álom, amelynek karjaiba simult, míg a hajó rázkódott alatta.

Azt mondta vala egy bölcs, soha kétszer ugyanabba a folyóba, gondolta a fiú. Tálcán kínálták magukat a zavaros gondolatok. A víztömeg cseppenként változó, vándorol, folyó torka tenger éhe. Felhőszakadások, áradás, gyerek kimeri kislapáttal, vagy egyszerűen, mert folyik. De a tó nem folyik, mégis. Sose nyeld le. A víz az élet és a halál. De a francba, akkor is változatlan. Változik minden, túlságosan is, a folyó körül a minden. De ez a folyó ugyanaz, mint gyerekkoromban. Csak ez maradt, semmi más. Nem veheti el sem Platón, sem Hérodotosz. Ered, szemembe, orromba csurog, s eléri a tengert. A tengert, mely sosem mosta földem partjait.
Dízelmotor dübörgött. Kacsák jajgattak az égen, és Albert hátradőlt a kemény léceken. Üres volt az ég, közelgett a part, egy új, egy régi élet talán? A választ elrejtette a hőség, és tulajdon lelkének parttalan káosza.
Aztán letekintett a folyóra, és megpillantotta a tetemeket.
Valaha emberek lehetettek. Most már csupán sápadt, halrágta húscsomóknak látszottak, úgy lebegtek, bizarr csordaként, a hullámok taraján. Albert hosszasan figyelte őket, aztán a hajó dudált, és ő ebből ráébredt, hogy közel a part. Fölkelt, és nehéz léptekkel elindult a komp elejébe.


2

Néhány óra elteltével egy fatönkön üldögélt egy falucska határában. A környék egyetlen kiemelkedő pontja egy kormos templomtorony volt. Az épület, istennek szent hajléka, leégett valamelyik háborúban tán, vagy villámcsapás sújtotta, netán zárlatok. Mivel háború erre nagyon régen nem dúlt, Albert az utóbbiakra szavazott. A torony szénfekete teste úgy magasodott fölé, mint egy óriás üszkös ujja. A harangtér ablakain kimeredő ágyú látványával azonban nem tudott mit kezdeni.
Albert ott ücsörgött, ahol a földszintes utcák a pusztába vesztek. Ült a balzsamos alkonyban és közelgő naphasadásban, bámulta az alászálló tűzgolyót. Lábainál olykor egy tyúk tipegett tova, a szél könnyedén legyezte a csikófarkat. Tücskök integettek ki vonóikkal a hullámzó repcetengerből. A csirkék körberajzották a fiút.
- Kértek enni? – kérdezte tőlük Albert, és elővett a hátizsákjából egy szalámis szendvicset. A zsömle már kétnapos volt, s a belepakolt hozzávalók enyhén szaglottak. – Nektek adom. Nem maradt másom, csak ez. Visszaadom általatok a földnek.
A tyúkok, a kelták örökösei, kendermagosok és fehérek, annyit se mondtak hogy pipipi. Tipegtek tovább a fekete földön, pipacssugárban. A templomtorony harangja kondult egyet, és mintha odafönn valaki elkáromkodta volna magát. Albert nem figyelt oda, ült, lábai között a szendvicset lóbálta, arcán elömlött a vörös fény és a nedvesség.
- Ő csomagolta nekem. Még ő. Nem oly régen. El kellett tőle mennem.
Semmi válasz. A határ végtelen. A falu közel, de valahogy furcsa és félelmetes. S hamarosan leszáll az éj, amely rossz álmokkal jön. Tovább kell indulni. Nem gondolhat most a zuhanyzókkal, és arra, milyen jó is volt elterülni egy könyvvel az ágyban őmellette. El kell felednie a sétákat a folyónál. A folyó sincs többé, betemette elborult láthatár.
Elhajította a zsömlét. Port vert fel a földön, a tyúkok odébb rajzottak, s egyikük már közölte is pipipi. De a szendvicsbe egyikük sem kóstolt bele.
Albert felállt a tönkről, felvette a zsákját. Egy darabig csak állt, elmerült a falu bukolikus-pasztoriális
(militáris?)
aurájában, és nyugatra tekintett. Hosszú haját szellő borzolta, szemei kiragyogtak borostás arcából. Nem is remélte, hogy lerí róla egy császár méltósága. Emlékezett, és ez rossz volt. Nagyon rossz.


3

Egy elrobogó autó szórt fényt az ablakon a sötétbe, mialatt Albert hanyatt fekve hevert az ágyon, s a mellette szuszogó barátnője testéhez simult.
Szeme már a félhomályban is felismerte az ismerős tárgyak körvonalait: egy szekrény, egy televízió, egy pamlag. A kitárt ablakszárnyakon keresztül tücsökciripelés áradt és édes virágillat. Az ágy melletti komódon a rádió halk zenét és híreket ontott.
„A törvény ellen kifogást emelek, a törvényt nem írom alá.”
A rádió mellett egy nyitott, fáradtságtól félbehagyott könyv hevert.
Hanyatt feküdt, kis idő múlva az oldalára helyezkedett. A másik test utána fordult, és átölelte. Régi reflex. Albert lehunyta a szemét.
Zizzent a lepedő, halk ficergés. A tücskök zenéje olyan volt, mint minden nyáron. A távolból az ég dörrent meg, talán. Visszagyújtás. Újabb autók haladtak el, és pár jókedvű fiatal éneke hallatszott, akik a város felé sétáltak.
Péntek este volt, és egy élettel teli évszak.
Albert csak feküdt: hamarosan felkel, hogy elszívjon egy cigarettát. Nincs is annál jobb érzés, mint amikor kikászálódik az alvó nő mellől, végigsétál a rövid folyosón, meztelenül kilép a nyármelegbe, és rágyújt. Felnéz az égre, ahol csillagok keringenek, tüdejébe szívja a füstöt, és úgy érzi, a világ gestalt. Igen-igen.
A rádió már távolról szólt, ő maga zenélt. Dünnyögött belül, agyát a hangok foszlányai sikálták. Hanem, egy megfoghatatlan rémálom pereméről visszatáncolva, egy gondolattal, egy képpel visszatért az ébrenlétbe.
A képeslap.
A képeslap, amelyet délután a konyhapulton talált.
A szokásos időben ért haza értelmetlen tevékenységeiből, hogy gondtalanul behabzsolhassa a nője főztjét, mielőtt még felidegesítene annak érkezése. És az Ansichtskarte ott hevert, kiszúrva a szemét.
Virágos képeslap volt, sok szép virággal. Óriási csokrot ábrázolt: tobzódott a zöld, sárga és viola naplementék színeiben, vad és szelíd árnyalatokban. E színek aláfestését alkothatták egy női léleknek. S a csokor ágacskai közt mintha egy idegen bátorító mosolya villant volna.
A hátoldalon rövid aláírás: Puszillak drágám.
Albert csak pörgette a lapot az ujjai közt, majd visszaejtette a konyhapultra. A sárga villám csak lobbant egyet, majd ki is hunyt. Ó, az ő bizalma olyan teljes. A dolog még az étvágyát sem vette el.
A pörkölt finom volt, bár enyhén sótlan. El ne felejtse figyelmeztetni a csajt, hogy erre legközelebb jobban ügyeljen. Azért két pofára kosztolt tovább.
Végül nem kérdezett semmit, mikor a lány hazaért. Teljesen kiment a fejéből. Albert egy túlzabált, lomha aligátorrá vált, bárgyú tehéntekintettel. Szexről persze szó sem lehetett.
Mindig azt akarják ezek. Csakazértsem.
De most, a sötétben a sárga hullám visszatért, igaz, alaktalanul és valahogy furcsán: igazi félelem és szorongás nem érte el szívét. Visszafele lépdelt, végig az imbolygó, rövid folyosón, betaszította a nyikorgó ajtót, és az ágyra nézett. A látvány körvonalai álomszerű lassúsággal bontakoztak ki: a barátnőjét látta bájos alvókájában, s mellette egy elaszott múmiát, aki eleven, lángoló tekintettel meredt a mennyezetre. Aztán az egész inverzére fordult: a lány vált csontvázzá az ő fehér, sovány, de eleven teste mellett. Láncok kötötték össze őket, súlyos, nehéz béklyók voltak a csuklóikra, lábukra aggatva. Forgolódtak nyugtalanul, csörömpölve és mormogva, életre szóló, végtelen agóniában.
A hangok az álmon át.
Az álom, melytől szabadulnál.
A rádió halkan szól. A város aludni tér. Kitárt ablakok mögött meztelen testek. Visszagyújtások helyett hűlő motorok pattogása. Fekszik megint. Alszik? Sima hátát simogatja. Meg se rezzen. És suhan át a barlang száján -


4

Az álmokon túl elhal majd a szignál, gondolja Albert az álom legközepén, amikor a jól ismert tornyok feltündökölnek az alkony rőt fényében fürdő folyó túlpartján. Az álmokon túl már gyengül a jel. Gyengül a hívás.
De folytatja útját a sodródásban, a hajón, melynek teste szétzúzza a nyugodt víztükröt, hullámokat nemz s vad tajtékot, s már közeledik a folyó széléhez, ahol kacsák úszkálnak, ezer és millió. Régen nem volt belőlük ennyi, gondolja, de végtére is ez álom. Álom, bármennyire is tömörnek tűnnek a part fölé magasodó ódon házsorok, a templomok karcsú, baljóslatú tornyai, a sétányon andalgó karakteres arcú emberek. Így vagy úgy, hazatérek, gondolja a fiú, holott tudja, hogy nem, nincs hová hazatérnie.
De csak partra száll, és végiggyalogol a Tabán rövid utcácskáján, mely a főtérre visz, ahol gyönyörű szökőkút ontja vízét. A napsugár átbújik a hűs permet csipkefátyolán, s a vízcseppek árnyékot vetnek a Fehérek Templomának vakító falára. És megy tovább, el egy cipőbolt és az Erste Bank mellett, megkerülve egy sarkot, ahol egykor egy mobilüzlet állt. Tovább a Széchenyi utcán, át a kereszteződésen, felbukkan a régi szocialista áruház, majd az állomás épülete. Sínek, vakító sínek, fülledt nyári nap. És álmában emlékszik minden részletre, most tovább, el a temető mellett, a kanyargó úton, és már látja a város fölé magasodó hegy hatalmas tömbjét, a mészkőfejtés fehér foltját, amely úgy ragyog ott, akár egy Küklopsz egyetlen szeme. S belebámul ebbe a szembe, kínzó magányt érez, de a szem csak mered vissza rá. Nem ül abban semmi sem, sem részvét, sem néma vád.

A halálban végül elhal a szignál, földre roskad, de a halál még milyen messze? Körülnéz. A villanyoszlopokon plakátok. Először nem is érti, mi annyira furcsa rajtuk. Táncoló fiúk és lányok, SUTKA DIZSI, nomifene, mikor mi egyszer ott ültünk és előkerült a panaszkönyv. Aztán rájön. A dátum 2010.**. **. Nem lehet: hiszen 2008-at írunk, a világra valaha rászabadult legfényesebb évet. Mikor mindig kék az ég és van ki kezét fognom. S túláradó boldogság fogja el: van Ő neki! Együtt sétálnak a folyó partján, hallgatva a tások éhes fecsegését: együtt esznek a sarkon hamburgert, mennek el a boltba, szállnak a vonatra. Együtt főznek vacsorát, gyújtanak rá, bújnak ágyba…ott vannak ők egymásnak, míg a világ csak halad mellettük a maga eseményeivel: elmarad a Dakar futam, Tibetben embereket lőnek halomra, majd Olimpiát rendeznek. Összeomlik a tőzsde, új hazugságok váltanak régieket, és ők csak élnek, életben vannak e rövidre szabott pályán, mely mégis örökké fog tartani, mert úgy kell neki, úgy van megírva.

Térdeplő testén akkor taszít egyet valami, egy hatalmas, ágyában forgolódó meleg test: oldalra néz, látja a kócos hajat, a lehunyt szemhéjak fölött a fűszálvastagságú pillákat. Érzi az alvó test melegét, közel van hozzá, de egyre távolodik: bújna hozzá, de többé nem éri el. Kétségbeesetten fölnéz az égre – komor, álommélyi kétségbeesés! – s látja, a kékség helyén viharzó, bíbor fellegek, elkendőzik a hegy fehér szemét, és maga a hegy is átalakul. A látomás könnyedségével hasad ketté, és helyén felemelkedik egy szobor, hószínű, légies és ismerős. Karcsú ujjaiban egy mérleget tart, viharfelhőkbe burkolt szemei vakon, de mindent látón merednek a világra. Lábainál összetörve hemzseg a meggyötört tömeg.
- Justitia – suttogja Albert, és kinyújtja felé a karját. Meghökkenten látja, hogy súlyos láncok és bilincsek csüngnek le róla. Majd felüvölt, ahogyan meglátja, mi van a mérleg két serpenyőjében.
- Ami emelkedik, az lesüllyed – mondja kedves, de veszedelmes hangján az istennő. – Mindig is mondogattad. S most, hogy így tönkrementél, ideje elhinned, hogy ez az igazság.
- Nincs igazság! – üvölti Albert, és mint a csecsemő a cuclija után, a levegőbe kap remegő kezeivel. Csak hát az istennő messze van, kilométerekkel, álmokkal odébb, és toronymagasban himbálja a serpenyőit. Egyikben az ő meztelen, vacogó teste vergődik, a másikban barátnője és szeretője fonódnak össze gyönyörrel teli mámorban. Azután megváltozik a kép, magát látja egy másik nővel, és kedvesét kisírt szemmel, egyedül. És Albert sikolt, sikolt a fekete égbe, a szerteomló térbe és a veszendőségbe, mert már nem tudja, mi is az igazság: és Justitia nevet rajta, kacag öblös, izgató hangján. Aztán minden egy keskeny folyosóvá olvad, mely folyosón évek az ajtók és ablakok a hónapok. És Albert száguld, rohan az időben egyszerre előre és hátra, és látnia kell, hogy van igazság; létezik bizony, még ha aki osztja, nem is igazságos, és a szenvedők jaja szánandó.
S ami elmúlt, az elmúlt. Az el, végleg -


5

Mikor Albert magához tért, a lány már ébren volt. Mellbimbói peckesen ágaskodtak a trikója alatt. Szemei azonban hidegen csillogtak, akár a jégszilánkok.
- Vége - mondta egyszerűen.
Albert nem érzett semmit. Még nem. Ez már a harmadik alkalom. Először megijedt, aztán jöttek a trükkök. Meg kell várni, amíg a nő sírni kezd, majd szeretkezni vele. Hevesen. Azután csókolgatni gyengéd szerelemmel, míg még megjátszható. Működik, igen. És másodjára is. De ez már a harmadik két hónapon belül, és odakinn édes napfény, igazán nem tűnik lényegesnek az egész.
- Rendben, akkor elmegyek - mondta Albert. Kipattant az ágyból, csupasz, komikusan lengedező hímvesszővel. Öltözni kezdett. Nem nézett a lányra, azt ilyenkor nem szabad.
Fél óra alatt elkészült. Nagy táskája volt, és kevés holmija: több mint egy éve éltek együtt, de tudat alatt alighanem régóta számított erre a pillanatra. Persze majd visszatér. A lány rá fog ébredni, mennyire fontos a számára.

De azután, miután a dezodorát és egy előző napról maradt szendvicset is begyömöszölte a hátizsákjába, visszanézett. Remélte, a másik sír, ahogyan eddig is tette.
A lány az ágyon kuporgott, karjával bájosan átölelve a térdét. Albert szíve elszorult, annyira aranyos volt - de a lány szeme szárazon kéklett, szárazabban, mint egy kicsiny ér medre a júliusi hőségben. A fiú szomorúságot látott benne, de fájdalmat nem. Talán még sajnálatot? Igen, azt. Alighanem.
Sarkon fordult, és kimenetelt a lakásból. Odakinn megcsapta a hőség és a tébolyultan kéklő égbolt üressége. Becsapta a függőfolyosóra nyíló ajtót, de keze a kilincsre fagyott. Elbizonytalanodott, aztán egy hang szólal meg balra tőle.
- Megyünk, megyünk?
A szomszéd vénember volt az, a bojtosfülű, az inkontinens, a baseballsapkás klubrádiófan. Albert feléje fordult, és vicsorogva vetette oda:
- Megyünk Jani bá, megyünk!
És kopogott cipőtalpa a folyosócsempén, el a kíváncsi ajtók előtt. Vadul izzott a délután, s ő még nem gondolt végig semmit. A komp majd átviszi a folyón, mint álmaiban. Nem lesz alkonyi visszarévülés. Elbír ő ezzel. Bánthatja a lány. Jön majd ideje nagy könyörgésnek.
Szabad vagyok, gondolta Albert. Amint elhaladt a közért mellett, feje fölött szétnyílt a fák lombkoronája. Fejbe kólintotta egy lánghusáng, és felujjongott a lelke.
Aztán a fény édes zümmögése átváltott az űr magányos rádiózörejébe, és a napkorong elfeketült. Magába a roskadt a szív, csak a láb lépdelt tovább.


6

No de ez már a múlt. Nem történt régen, alig néhány órája, mikor a nap még a zenit fele hágott. Ahhoz képest most már alkonyatot írtak. Valahol elvesztegethetett jó néhány órát. Különös.
Albert ácsorgott a fatönk mellett, és felnézett a templomtoronyra. Az ágyúcső még mindig kimeredt a lőrésnyi ablakon. A mögöttes sötétben apró láng villant. Valaki rágyújtott. Aztán kaparós hangú röhögés hallatszott, a súlyos fegyver pedig mintha elmozdult volna. Felé.
Így pusztul el, ím, egy sziget közepén.
Dermedtségéből a csikorgó hang rázta fel, mellyel kitárult a templom súlyos tölgyfaajtaja. Egy eltorzult arcú férfi tolta ki rajta az ágyút. Izmai csak úgy dagadoztak az igénybevételtől, de közben szédülten vigyorgott. Albert már fordult is volna sarkon, hogy elpályázzon, amikor a férfi ráförmedt:
- Maradj csak egy kicsit nyugton, barátom, maradj csak egy kicsit.
Albert megállt, a fekete arcú férfit, és az ágyút nézte. Vén, rozsdás darab volt, látszott, hogy megjárta már a hadak útját.
- Berezina - mondta vigyorogva a férfi, és Albertre mutatott fekélyes ujjaival. - Mondd ez neked valamit, csirkehuszár?
Albert a fejét rázta, és igyekezett nem kimutatni félelmét.
- Kemény egy hadjárat volt - mondta a férfi, és Albert látta, hogy hajának korpás csomói közt férgek nyüzsögnek. - Moszkvában a legszebb úrihölgyekkel üzekedtünk, és Champagne-i pezsgőt vedeltünk a Kremlben. Aztán jött a tűz, és a császár döntött, visszavonulás… nem kérdőjelezhette meg senki a döntését. Végtére is ő volt a császár.
A férfi lehajtotta a fejét, s mintha gondolataiba merült volna. De mire felnézett Albertre, már vigyorgott ismét.
- Nem tudom leírni neked azt a telet. Láttál már olyat, hogy egy sereg kiéhezett katona megrohan egy falut, berohan a házakba, és lemészárol egész családokat - és mindezt csak azért, hogy megsüsse azokat a nyomorultakat a kemencében? A csecsemőket szerettük a legjobban… azok olyan porhanyosak voltak.
Albert elborzadva meredt a férfire. Az tovább mosolygott.
- Mire Vilnába értünk, már annyira ki voltunk éhezve, hogy a saját tetveinket is felzabáltuk volna. Megpróbáltuk őket kivakarni a húsunkból, de néha az sem sikerült, leszakadtak a lefagyott ujjaink. Úgyhogy azokat ettük meg.
- Hagyja abba - suttogta Albert.
A férfi szeretettel végigsimította az ágyút, majd meggyújtotta a kanócot.
- De most vége. A császárság kora lejárt. Most itt vagyok, veled, az út végén.
Albert figyelte, ahogyan a gyutacs lassan végig ég. Eszébe jutott, amikor egyszer azt mondta a lánynak, hogy ezer halált halna érte. A lány csak mosolygott. Aztán egy esős májusi napra emlékezett, mikor elsétáltak egy templom mellett, melyet magas kerítés vett körül. A kerítésen rózsák hajoltak át, és a lány megkérte, hogy szakítson neki egy szálat. Albert meg is próbálta, de a virág tüskéje beleszúrt. Erre káromkodni kezdett, és hagyta az egészet a csodába.
Le kellett volna tépnem azt a rózsát, került volna bármennyi vérbe. Akkor talán másképpen alakul minden.
Talán. Most azonban hamarosan leég a kanóc, s pokolra száll szétesett birodalma.
Albert szétcsapta a karjait, és hisztérikusan felüvöltött:
- Viva la emperor!


7

Alszol… ismerlek a kezdet óta. Nézlek, és ott vagyok a hajadban. Megpróbálnám kirázni belőle beleragadt, sűrű álmaimat. Pucér köldököd megtelik a hold fényével, tóvá változik, kicsiny, ezüstös tengerszemmé. Mit tehetnék érted, mit tehetnél értem. A válasz csupán az illatod, a puszta ittléted. Talpadhoz kúszok, csókolgatom. Maradj itt nekem örök valóságnak.
De az ágyú dörgése mindig szól a fák sustorgó zaján át. Hallom a hangot most is, itt, a hajnal csarnokában. El kellett mennem, tudom. A félszegek mindennél mohóbb vágya legyőzött. Új utakat kerestem, új városokat, új szerelmet. S ha körbefutom a semmit százszor, hát ennyi volt a lét. Másnak ennyi se jut. Tetemek tömegét láttam a folyónál, élve rohadó testeket, sikoltó borzadályt. Ó szerelmem, ó én láttam a Berezinát. Megmutatták nekem.
A folyón át a fák közé, írta egy vén vadász. Műve talán nem sikerült a legjobban, de kikérhetné ma már számon rajta? Ő tudta, hogyan kell meghalni. Én még nem szeretnék. Ám ha eljön az idő, úgy jöjjön el, ahogyan én akarom, hogy jöjjön.

Amit utoljára szeretnék látni, mielőtt kihuny a fény, a templomok tornyai odaát, az alkony aranyába burkolva. Az utolsó érzés legyen a vágy, amely elveszett, de amely néha feltündököl egyre komorabb éjszakáimban. Szeretném érezni érintésed a bőrömön, kezedet kezemben, s arcunkon a nap melegét. Egy mosolyt kívánok, egyetlen őszinte könnycseppet csupán. Tudom, nem sok esélyem van rá. Csak a férfi jön álmaimban, minden éjjel, aki az ágyúcsőre húz. Sikoltva ébredek, bűntudattól és fájdalomtól remegve, és ónos szemével bámul rám a hajnal.
A szerelem tünékeny, a folyó örök. A Berezina, a Don, a Rubicon - folyók, állandóságukkal, s holtakat ringató hullámaikkal. Az én folyóm a Duna. Szeretném, ha majd egyszer én is halottai közt lebeghetnék


8

Aki nem látta még egy csirke fejét egészen közelről, el sem tudja képzelni, mennyire röhejes tud lenni. Albert legalábbis elmosolyodott, mikor az állat a csőrével megböködte az arcát, mosolygott, minden kínja ellenére is.
- Pipipi – motyogta, és feltápászkodott.
Körülnézett, fogalma sem volt róla, hol van. A ruhája csupa mocsok volt. A táskája kifordítva hevert a földön, körülötte cigarettacsikkek és üres borosüvegek.
Berúgtam volna? – morfondírozott.
Hát persze! Hiszen kidobott a cafka.
Egy pillanatra elkomorodott, hiszen ez azért nem volt teljesen igaz, de aztán ismét a csirkére pillantott. Az a cigarettacsikkeket próbálta éppen felcsippenteni. Albert elvigyorodott.
-Buta, buta jószág. Tudtad, hogy az utolsó római császár csirkéket tartott? És a csirkék mentették meg a császárt.
A csirke nem válaszolt. Csipegetett tovább.
Albert sóhajtott, és nyugatra nézett, ahol a hegyek mögött már leszállt a nap, és összesűrűsödött a szürkület. A mellette magasodó templomot pillantásra sem méltatta. Vállára dobta a táskáját, és elindult a a poros földúton. Pár száz méter, és biztosan eléri a szigetet átszelő főutat.
Míg sétált, az járt a fejében, hogy egy császár megbocsáthatja-e magának a saját bűneit. Sokáig rágódott a kérdésen, és mire a hídhoz ért, mely alatt a folyó kisebbik ága hömpölygött, úgy döntött, hogy igen, meg.
De csak akkor, ha a későbbiekben tiszta lelkiismerettel fog vétkezni újra.
Nevetve ment tovább. Koronája volt a hold, és birodalma az éjszaka, mely vállára terítette sötét köpenyét.