Egy vérszívó vallomása

Elmesélek most egy rövid kis történetet, csekélyke életem egy nagyon fontos állomását.
Tudom, az illendőség azt diktálná, hogy bemutatkozzam, de jómagam olyannyira jelentéktelen porszeme vagyok a hatalmas világegyetemnek, hogy még saját nevem sincsen. Fajom, a Theobaldia annulata elnevezést kapta. Amennyiben bárki is megpróbálna felismerni egy hatalmas rovar felhőben, megteheti ezt foltos szárnyaimról és fehér gyűrűs lábfejízeimről. Megjegyzem, határozottan jó szemek kellenének hozzá, mivel úgy 5-6 milliméternyi lehetek.
"Anyám" úgy két héttel ezelőtt rakhatta petéit egy, a hatalmas Duna árterében lévő, pocsolyára. Tesvéreimmel (többszázan), napokig "tutajként" úszkáltunk a víz felszínén, majd lárvaként parányi légzőcsöveken függve növekedtünk a víz felszíne alatt. Még egy hét, és többszöri "átöltözés" után, végre megláttam a napvilágot. Most! Alig pár pillanattal ezelőtt történt, hogy "megszülettem".

Nőstény vagyok. Feladatom van! Találnom kell egy melegvérűt, akit megcsapolhatok!
Telve tettvággyal indulok neki a világnak. Különös vadászat ez. Csupán alig cseppnyi vérre van szükségem, hogy szaporodhassak...
Remekül működnek a szárnyacskáim! Woooow! Csodálatos érzés sodródni ezen az enyhe fuvallaton!
Valami nagy és meleg közelébe érkeztem, ideje lekapcsolódni a szellőről. Egyre közelebbről érzem, ahogyan valami hatalmas dolog (úgy hiszem, ez az, amiben az emberek laknak, és háznak nevezik) ontja magából a téglákban elraktározott fénytelen napsugarakat. Mi, szúnyogok hőségimádók vagyunk, menedéket kell keresnem éjszakára, és ez a ház épp kapóra jött.

Kár, hogy nem hagytak nyitva egyetlen bejáratot sem. Hát így kell várni a kedves vendéget, kérem szépen?! Az egyik ablakon át haloványka fény csábít, de valami izgalmasan fondorlatos rácsozat borítja, elenyésző kis likacsokkal. Még én sem férek át rajtuk. Azért nem adom fel! Próbálkozom. Újra és újra. Végigpásztázom a "rosta" minden egyes centiméterét. És nem hiába! Mily csodálatos eszköz lehet annak a cicának a karma, aki pár órával ezelőtt vacsoráját követelve kaparászott itt, az ablakban. Ő az én megmentőm. Utat nyitott számomra a vágyott melegség, és egyetlen áldozatom felé. Bebújok hát. Óvatosan, vigyázva, nehogy törékeny szárnyacskáim megsérüljenek. Alaposan össze kell hát húznom magam, szerencse, hogy még a vacsorám előtt vagyok.

És már érzem ŐT! Hívogató illatát izzadt, nedves bőrének. A szén-dioxid ízét, mi minden lélegzetvételnél elhagyja ajkait.
Nem égnek villanyok, semmi vakító-kábító fény. Csupán egy monitor világít megkönnyítve dolgomat, mert leendő prédám épp vele szemben ül, s szorgoskodik. Azt hiszem, férfi. De nem látok jól, ezért nem tudom megmondani Önöknek, kedves olvasóim, hogy Harrison Ford érett férfiasságát, Bruce Willis csintalan vigyorát, vagy Kevin Costner sármját tükrözik-e arcvonásai.
Minden esetre, gyönyörű! Kutyabarna szemei mereven bámulnak. Vékony keretes, keskeny szemüvegén halovány kékség tükröződik, és egyetlen tincs kunkorodik enyhén őszülő gesztenye hajából, magas homlokába.
Elbizonytalanodtam. Ez az íz, illat, ez a melegség! Ha lenne szívem, és érezhetném, ez volna a szerelem?
A virágcsokorból, az asztal közepén sokáig bámulom őt. Ábrándozom. Mi lenne, ha én is akkora lehetnék? Nem kéne a macska-rágta lyukon bemásznom, egyszerűen csak bencsöngetnék. Ajtót nyitna kedvesen, együtt megvacsoráznánk, halk zenére táncot lejtenénk, szorosan magamhoz ölelhetném, elvarázsolnám szépségemmel, feleségül kérne, idővel gyermekeink születnének...

Hoppá! Gyermekek! Nekem kötelezettségem van! Ébresztő kisasszony! Munkára!
Az ember markánsan íves orrát néztem ki magamnak. Ideális leszállópálya lenne. Most elfoglaltnak látszik. Eljött az én időm.
Rebbentem pötty szárnyaim, és már ott is vagyok. A landolás simán ment. Sebesen készítem a szívókámat, de épp az utolsó pillanatban, mielőtt megdöfhetném, földrengésként mozdul a hatalmas test, és egy nyitott tenyér vágódik áldozatom arcába. Elmenekültem.
Szerencsém, hogy leendő vacsorám nem fordít nagy gondot az üldözésemre. Pár suhintás csupán az állott levegőbe, és evvel túl is vagyunk a megtorló hadműveleten.
Újra próbálkozom.. Levetett zakója a szomszéd szék támláján pihen, kigombolt ingének gallérja pedig hátul kissé eláll a nyakától. Ott tökéletes lesz!
Egy újabb laza röpte, és célba találok. Sosem csináltam még, és lám, tökéletesen működik. Mint egy óramű!

Miután atomnyi szivattyúim a vágyott nedvet felszippantották, eleresztem őt, hisz nem maradt más dolgom, mint egy csendes zugban átvészelni az éjszakát, majd reggel kisurranni otthonából, hogy visszatérve pocsolyámba én is újabb kis vészívók hadával ajándékozhassam majd meg a világot.