Novellák - 65.oldal

Félrelöktem a borítékot.
Amikor azt hallom: „ne gondolj a lila elefántra!”, főleg ha olyan valaki szájából hangzik el a figyelmeztetés, aki fontos számomra, akire odafigyelek, akkor egyszerűen nem tudok másra gondolni, csakis az elefántra, amelyik még lila is. Ki látott már lila elefántot?
NE OLVASD EL!
Újra a kezembe vettem, megforgattam. Micsoda hülyeség...

- Tudod, hogy jó híre van a csajnak? – Eszembe jutott, mi mindent hallottam mostanában. – Mindent úgy állít be, hogy ő csinálta meg, vagy nélküle nem sikerülhetett volna.
- De mindenki tudja, hogy nem igaz, csak egyszerűbb ráhagyni! Ha meg valamit elront, egyből szalad a főnökhöz, hogy ’a lányok tévedtek’, mármint a beosztottjai, s majd ő persze rendbe teszi, ami tulajdonképpen az ő sara volt. Ekkora taktikust! Nem is taktika, mocskosság! Az sem igaz, amit kérdez...

Szédítő mélységben, sebesen kanyarog a hegyek közé beékelt folyó. Inkább csak emlékeimben érzem, s mintha távolból hallatszana a csobogása, de szemeim már nem képesek kiemelni az egyformán sötétszürke környezetből. A völgyben mindig hamarabb száll le az este.
A rozsdás korláthoz lapulok, bár ez duplán felesleges óvatosság. Úgysem jön most semmi, s tudom jól, hogy mindenképpen vége. Aminek van kezdete, annak befejezése is…

Lecsukom a szemem, a következő pillanatban már egy kórházban vagyok. A nővér azt mondja nem súlyos az állapotom, elém helyezi a beteglapot, miszerint ki kéne töltenem ezeket. Helyeselek, bólogatok. Elolvasom a lapot, furcsállom, ami oda van írva. Ez lenne a nevem? Ízlelgetem, kimondom magamba többször...

Tűz csapott ki a tünde hajó mellső, hatalmas lövegtörnyából... három szeparatista hajó változott olvadó fém és tépett tagok szánalmas halmazává... egy halálsikolyra sem futotta nekik.
Munkába léptek az elf gyilkológép 12 méteres kaliberű katyusái, majd az oldalra szerelt 3méteres gatlingok is. Úgy tépték össze a harcoló felek kocsikerék, lándzsahegy, szivar alakú hajóit, mint ahogy egy orosz maffia behajtó bandája ver szét egy nem fizető porcelánkereskedőt...

Hiába kiabáltam vele. Csak annyit értem el, hogy még szorosabban fogta a kezem, miközben húzott maga után. Olyan gyorsan ment, hogy szinte repültem mögötte. Végig a nappalin, fel a lépcsőn, aztán egy folyosó következett. Berántott egy ajtón, majd egy ágyra lökött. Az ajtó résnyire nyitva maradt, elgondolkoztam a szökésen...

Végre megint találkozott vele. Szíve úgy zakatolt, mint egy tehervonat, melynek túl nagy a rakománya ahhoz, hogy még egy métert megtegyen és a rakodómunkások nem dolgoznak többé. Nem érdekli őket, ha a masina megáll és örökre ottmarad a sínen, hogy aztán a korrózió menyasszonyává váljon és szerelmes frigyük gyümölcseként megszülessen az örök enyészet, amely az anyai méhből rágja magát a napvilágra...

Miközben Európa, egy elszabadult gőzmozdony sebességével rohant a végzetébe a Sátán gondoskodott a nagy színjáték másik szereplőjének, Oroszországnak a háborúba való beugratásáról is. Közép Európában a Habsburg birodalom Boszniában hadgyakorlatozott...

– Agyonazisten Józsi bácsi!
– Neked is fiam. Hát téged mi szél fújt ide, hogy ennyire megriasztottad ezt a nagy böszme állatot? Csak nem az ördög küldött tán ide, ahol, bizony mondom neked, még a madár se jár?
– Segíteni szeretnék magukon. Elszegődnék ide magukhoz amolyan mindenesnek.
– Hát, nem mondom, elkelne a segítség, de fizetni azt nem tudunk. Koszt, kvártély az lenne...

Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi, csak kissé húzósabbra sikeredett. Mint már tudjuk, a Dimenzió kapu a Mucsi tanyán, Józsi bácsi tyúkóljában van elhelyezve. Innen járnak fel a Föld alatti járatokon a népességet segíteni akaró jó és rossz szándékú emberkék. Most is erről lesz szó...