Novellák - 65.oldal

Egyik nap különös dolgot észlelt. Mintha figyelnék; de nem volt ott senki. A napok teltek-múltak, és úgy megszokta a furcsa érzést, ezt a jelenlétet, hogy néha már azon kapta magát, hogy magában beszélt. Szülei, társai azt hitték, megtébolyult, de Ő nem foglalkozott velük...

1. találkozás

A fiatalember kinyitotta az ajtót és belépett a lakásába. Egy öregember ült a díványon. Felállt és udvariasan bemutatkozott:
- Jó estét kívánok, X. Y. vagyok.
- Minő érdekes véletlen! Én is X.Y. vagyok.
- Nem véletlen. Én maga vagyok, csak kicsit öregebben. Egész pontosan: olyan öreg vagyok, hogy csak pár percem van hátra az életből.
- Tessék? Lehetne egy kicsit bővebben?
- Természetesen, de sietnem kell, mert mindjárt lejár az...

Felvillannak emlékek az első találkozásunkról. Ott álltam a peronon, a szél beletépett a hajamba, az üde márciusi napsütés melegített, mégis dideregtem. Kora reggel volt, még harmattól csillogtak a fűszálak, és én azt hittem, ez itt Tündérország. Beért a vonatod a vágányra, és én rettegni kezdtem. Rettegtem, hogy ami elkezdődik, egy napon véget is ér, és én tudtam, ha elhagysz, meghalok...

Kinyitom a szemem. Ott állsz a lámpa alatt. Esernyőd tetejét megvilágítja a homályos sárgás fény, és az apró vízcseppek szikráznak rajta. Téged pedig óvó sötétjébe burkol az orkános anyag.
Előbújok a sötét zugból. Ahogy a járdára lépek, a nyakamba hullanak a hideg kis cseppek. Nedves lesz az arcom, a hajam, de a következő lépéssel már itt állok az ernyőd alatt – előtted...

be, amikor ő egy laza mozdulattal felrúgta azt a másik kapcsolatot. Egy hétfő reggel közölte, hogy hétvégén visszaköltözött a szülői házba, mert nem bírta már esténként megjátszani magát, hogy mindig fáradt és sosincs kedve hosszadalmasan újra életet csiholni a megszokottá vált, jóval kisebb eszközbe.
- Csukogasd az ajtónyílásba! – ajánlotta párjának a veszekedés hevében, bugyiletépés közben...

- Milyen? Milyen érzés fiúval lenni?
- Más. Egészen más érzés, mint lánnyal. Úgy beizgulsz a tudattól, hogy sokkal hamarabb eldurransz. A farkad jobban megtelik vérrel, olyan kemény leszel, mint még soha! Egyszerűen minden porcikád beizzik! A férfiak fantasztikusan tudnak szopni. Tudják, mi a jó. Legalábbis engem férfi szopott le, eddig a legjobban...

Félrelöktem a borítékot.
Amikor azt hallom: „ne gondolj a lila elefántra!”, főleg ha olyan valaki szájából hangzik el a figyelmeztetés, aki fontos számomra, akire odafigyelek, akkor egyszerűen nem tudok másra gondolni, csakis az elefántra, amelyik még lila is. Ki látott már lila elefántot?
NE OLVASD EL!
Újra a kezembe vettem, megforgattam. Micsoda hülyeség...

- Tudod, hogy jó híre van a csajnak? – Eszembe jutott, mi mindent hallottam mostanában. – Mindent úgy állít be, hogy ő csinálta meg, vagy nélküle nem sikerülhetett volna.
- De mindenki tudja, hogy nem igaz, csak egyszerűbb ráhagyni! Ha meg valamit elront, egyből szalad a főnökhöz, hogy ’a lányok tévedtek’, mármint a beosztottjai, s majd ő persze rendbe teszi, ami tulajdonképpen az ő sara volt. Ekkora taktikust! Nem is taktika, mocskosság! Az sem igaz, amit kérdez...

Szédítő mélységben, sebesen kanyarog a hegyek közé beékelt folyó. Inkább csak emlékeimben érzem, s mintha távolból hallatszana a csobogása, de szemeim már nem képesek kiemelni az egyformán sötétszürke környezetből. A völgyben mindig hamarabb száll le az este.
A rozsdás korláthoz lapulok, bár ez duplán felesleges óvatosság. Úgysem jön most semmi, s tudom jól, hogy mindenképpen vége. Aminek van kezdete, annak befejezése is…

Lecsukom a szemem, a következő pillanatban már egy kórházban vagyok. A nővér azt mondja nem súlyos az állapotom, elém helyezi a beteglapot, miszerint ki kéne töltenem ezeket. Helyeselek, bólogatok. Elolvasom a lapot, furcsállom, ami oda van írva. Ez lenne a nevem? Ízlelgetem, kimondom magamba többször...