Grand Canyon

Ne szólj, mert nincs szó.
A mélység magába szív. Hagyd. Repülj, ha gondolatban is, szállj le oda az árnyas szurdokba a messzi kékes ezüstfonálra. Mire odaérsz, óriássá nő, mindent magába nyelő tengerré. Hajók szelik át hömpölygő vizét. S a sziklás part megszédít égbeszökő pengeéles vonalával ott, ahol hirtelen sötét árnyba szakad az ég.
Ne szólj, hagyd hogy magával ragadjon az ár. A súly, mi szivedre, lelkedre tornyosul, úgyis némaságra int, pedig kiáltanál: "Itt vagyok!" De hangod úgyis elvész a végtelenben. Még a sziklák sem válaszolnak.

Ha megmerültél hűs vizében, emelkedj, gyere, ülj mellém itt a sziklák peremén. Számold a hasadó rétegek tömkelegét. Mind egy-egy régmúlt kor hírnöke. Hol évmilliók távlatában fennsík asztala volt, ma felszabdalt, irdatlan mélységekbe hasadt völgyek rejlenek, s elnyelik, szemet megtévesztő cérnavékony erecskévé szorították a valahai tengeráradatot.

Alkony.
Lassan eltűnik a folyó, csak halványan sejlik fel még a korom hasadékban a kis ezüstszál, de az se sokáig. Bíborlepel ül egyre csak a tájra, míg lassan győz a végtelen, gyémánttűkkel lyuggatott sötétség.
És ott, a túloldalon, csak a tudatod sejtteti, ott a távoli oázis Las Vegas, de elválaszt a messzeség, a fények még csak várnak reád, itt még érzed a sziklák forró leheletét, s elnyel a sötétség, de csak azért, hogy még egyszer csendben végignézhesd a filmet.
A filmet, mit magadba zártál.
A filmet, ami csak a tiéd.
Amit soha senki el nem vehet tőled.
Ami csak veled ér véget.
De addig még éltet a remény, hogy visszavár, hogy folytathatod, hogy megmutatja titkai újabb szeletét.