Irma - 1

1.

Irmát csak úgy ismertük a házban, hogy „a macskás”. Irma öreglány volt, egyedül élt állatseregletével együtt, magányosan megbújva kilencemeleti panelcellájában. Élete egyhangú, szürke, semmitmondó, mint afféle pókhálóba burkolódzó vénlányé. Tulajdonképpen negyvennyolcéves koráig nem történt vele semmi. Akkor aztán csuda dolog esett vele: Irma meghalt. De hogyan?

Halála éppolyan semmitmondó, csöndes, egyszerű kimúlás lett volna, mint a többi hozzá hasonló páriáké, ha nem történik meg vele „az a dolog ” Hogy volt-e neki családja, rokonai? Ki tudhatja. Senki nem látogatta, soha nem beszélt rokonokról. Vajon elsiratta-e valaki a macskáin és papagájain kívül? Ezt csak a Jóisten tudhatja ott fenn a mennyországban, de ő nem beszél: hallgat, mint a sír. A macskák viszont nem tudnak beszélni, csak sírni, keservesen sírni!

Irma alacsony, tömzsi, húsos orrú, lóarcú, basedowosan dülledt szemű jóságos teremtés volt. Nem ártott az a légynek sem. Azt viszont egyáltalán nem lehetett rá fogni, hogy kellemes jelenség. Az ilyenekre mondják azt, hogy „az oroszlán ríva enné meg!”Beszélgetés közben hatalmas kidülledt lószemeit szuggesztíven az ember meghökkent tekintetébe fúrta, miközben kidolgozott, eres kezeivel állandóan gesztikulált. Vastag, lefittyenő lila ajkai között állandóan ott remegett egy félig szívott, kesernyés, bűzös füstöt eregető Kossuth cigaretta.

Szögletes, előreugró álla, táskás, pergamenszínű, ráncos szemaljából kidüllesztett szemei egy jámbor, öreg kancára emlékeztették az embert. Irma nem barátkozott senkivel sem a házbéliek közül. Valóságos embergyűlölőnek látszott. Szerinte ez a velejéig romlott, átkozott világ csupa rossz emberekkel van kitömve. Ennek okából nem érdemes senkit a bizalmába fogadni, mert visszaélnek vele! Elege volt már az emberekből, túl sokat bántották, alázták meg életében.

Az állatokat és a gyerekeket viszont elviselte. Életének értelmét állatseregletének jólétéről és komfortérzetéről való gondoskodása jelentette. Irma ott lakott közvetlenül felettem a kilencediken. Őfelette már csak a jóisten lakozott ott fenn a kék levegőégben. Természetesen ennek a kilencediken lakásnak is megvolt a maga előnye, a sorház hat lépcsőházát egy üvegezett tetőátjáró kötötte össze egymással acélból, ha elromlik valamelyik lépcsőházban a lift, akkor a tetőn át a másik lépcsőház liftjén hazabotorkáljon az ember panelcellájába. És akkor még nem is beszéltem a gyöngykaviccsal felszórt lapos tetőről!

Ez a tető számtalan kecsegtető lehetőséget kínált az embernek. Hátha még kulcsa is volt a tetőajtóhoz! Na, ennek a tetőajtónak a során kerültem én közelebbi kapcsolatba Irmával .A macskák iránti rajongásunk még közelebb hozott bennünket egymáshoz. Sokat megtudtam róla, talán többet, is mint amennyit illet, volna, de elég keveset ahhoz, hogy visszarántsam a szakadék széléről, ahonnan fejest ugrani készült a semmibe. Ki gondolta volna, hogy ilyen hamar elmegy közülünk. Nem figyeltünk rá eléggé. Magára hagytuk önmagával szemben és ez végzetesnek bizonyult. Megölte őt a magányba oltott félelem. Irmára tegnap figyeltek fel a gyerekek. Ők nyaggattak, hogy mi lehet az Irmával, mivel napok óta nem mutatkozik, s bentről keserves macskanyávogás hallatszik ki.
Felrohantam, befeszítettem az ajtót. Beléptem, az orrfacsaró bűztől megtántorodtam. Az elém táruló látványtól hátrahőköltem. Irma meghalt. Tátott szájjal, leesett állal ült a fotelban. Jóságos lószemeit kivájták a papagájok, arcának lágy részeit lerágták a macskák.

2.

Bellával, Irma fekete macskájával egy langymeleg áprilisi estén ismerkedtem meg Délutános műszak után, jöttem haza a gyárból és legnagyobb bosszúságomra elromlott a liftünk. Mit tehettem a másik lépcsőház liftjével felmentem a tetőre, és azon át, igyekeztem mielőbb panelkuckómba érni. Amint így bandukolok a tetőátjárón át, zölden foszforeszkáló macskaszemek kereszttüzébe kerültem. A szempárhoz tartozó hatalmas fekete macska lábait maga alá húzva kuporgott egy felfordított üres ládán a szellőzőmotor mellet. Sárgászöld szemei stoplámpaként villogtak felém,s megállásra késztettek.

Mivel imádom a macskákat azonnal kontaktusba léptem vele. Ajkaimat csábos mosolyra húzva bíztatóan szemei közé néztem, hagy lássa, én jó szándékkal közeledem feléje. A macska nem mozdult. Hatalmas, bagolyszemei csodálkozva villogtak felém.
– Mit akarsz tőlem?–kérdezte tekintete.
– Csak meg akarlak simogatni!–küldték felé válaszukat szemeim.
– Gyere ide, hozzám!–suttogtam, halkan és fél térdre ereszkedve lehajolva hozzá fejem egy vonalba került tekintetével. Ez elengedhetetlenül szükséges ahhoz, ha az ember meg akar fogni egy macskát. Tudniillik a macska a legbizalmatlanabb állat a világon. Éppen ezért a legelső teendő megnyerni a bizalmát. Miután az első lépés sikerült, akkor lekuporodva, mintegy törpítve magamat, az ő méreteihez közelítve eloszlatom a bizalmatlanságát. Látod én is olyan kicsi, vagyok, mint te!–szuggerálom neki. Először a szavaimmal simogatom meg: beszélek hozzá.

– Gyere, kiscicám, gyere!–biztatom.
Erre a macska pupillái kitágulnak, fejével felém böködik. Nyakát felém, nyújtja, majd visszahúzza. Ezt a műveletet háromszor, négyszer megismétli, miközben szemeit hirtelen be-behunyva, majd gyorsan kinyitva rám csodálkozik. Aztán mintegy elunva ezt a kacérkodást elfordítja a fejét felőlem. Tekintete azt sugallja: nem érdekelsz! Unalmas vagy nekem!
Hirtelen hátra fordítja a fejét, s tekintetét a nyitott tetőajtón át az ajtónyílás felé szegezi, onnan várva valamiféle megerősítést a velem való ismerkedés folytatásához. Tekintetemmel követem a macska fejmozgását és természetesen észreveszem a nyitott tetőajtót.

– Ejha, nyitva a tetőajtó, valakinek kulcsa van! De, jó is lenne elkérni tőle–villan át agyamon–holnap délelőtt, feljöhetnék napozni!–morfondíroztam magamban, szemeimet az esti szürkületbe meresztve próbáltam fellelni a macska és a kulcs gazdáját. Azzal rögtön tisztában voltam, hogy a macska mintegy jóváhagyását hagyva,a gazdáját kereste tekintetével. Rögtön látszott rajta, hogy házi macska, tartozik valakihez. Miután nem látta gazdáját zavartan pislogott felém. Nem tudta eldönteni mitévő legyen velem. Kíváncsisága erősebbnek bizonyult óvatosságánál, s bizalmatlanságát legyőzve kövér pofáját mintegy mosolyra húzva piros nyelvecskéjével megnyalta ajkait. És gyors, izgatott mozdulatokkal felemelt farkával dobolni kezdett a ládán.

– Cicus–suttogtam feléje, mint egy szerelmes trubadúr. Ennek a csábos udvarlásnak már a mi macskánk sem tudott ellenállni: fekete farka teljes hosszában felemelkedett, gazdája négykézlábra állt. Újabb bátorító mosolyt küldtem feléje és jobb kezemet hívogatóan felé nyújtottam. A macska erre leugrott a ládáról, ellejtett előttem, és egy-két méterről visszatekintgetve kíváncsian figyelgette, hogy nem történt-e állapotomban valami változás. Ilyenkor nem szabad rögtön a macska után rohanni, mert ezzel elriasztjuk a félénk, gyanakvó állatot. Közömbösséget kell magunkra erőltetni, hagy lássa az a vacak macska, hogy tulajdonképpen nem is érdekli az embert az ő személye, csak ingerkedik vele. Fel kell kelteni a kíváncsiságát, hiúságát! Hagy, dohogjon magában:–mi van, nem tetszem neked, hogy nem rohansz utánam, nem akarsz megfogni? Ilyenkor sértett hiúságában megáll, rámered az emberre, majd visszaballag megszemlélni az őt, inzultáló egyént. Nos, ez az alkalmas pillanat, amikor meg kell szólítani őkelmét!

– Cicc!

A macska csak erre vár: halk dorombolással ugrabugrálva körbetáncolja az embert. Majd várakozó tekintettel megáll előtte. Én is ekképpen tettem, a macska valóban megállt előttem,rámbámult .Hogy megerősítsem baráti szándékomat újra megszólítottam:– Cicc! – A macska zászlóként meglóbálva farkát, két első lábát és szügyét megfeszítve elrugaszkodott a ládáról. Fejét előrebökte és újra ellejtett előttem. Most azonban már úgy, hogy farka súrolta kinyújtott tenyerem élét. Így vett érintési próbát rajtam. Miután meggyőződött arról, hogy semmi olyasmi nem történt, ami veszélyt jelentene rá, a kört szűkebbre zárva fejével megbökte térdemet miközben horpaszával lábszáramhoz dörgölődzött Hirtelen felugrott a ládára. Szembenézve velem most már ő várta közeledésemet. Ekkor szememet le sem véve róla egy lépéssel közelebbre mentem hozzája. Tenyerem élét feléje nyújtottam, hogy éppen csak megérinthessem csillogó, fekete szőrzetét Most én vettem érintési próbát rajta.

A macska elfogadta közeledésemet, s továbbmenve az ismerkedésben fejecskéjével megbökte tenyerem élét. Utána felegyenesedve oldalát nekidörgölte tenyerem élének. Hirtelen felugrott a láda tetejére, majd leugorva róla farkával újra súrolva tenyeremet átbújt kinyújtott tenyerem alatt. Hirtelen mozdulattal végigsimítottam rajta. A macska kibújva simogató tenyerem alól fél méterre tőlem megállt, és újra visszaballagott hozzám. Fejével újfent megbökte térdemet, lépett egyet, s buksiját tenyerem alá hajtva, mintegy biztatott, hogy helyezzem rá tenyeremet. Ezáltal elismerte felsőségemet. Tenyeremet fejére helyeztem, kicsit nyugtattam rajta, majd biztatón, s megnyugtatón végigsimítottam hátát. A dorombolás hallhatóan felerősödött…

– Cicuskám!

–Duruzsoltam neki, mint egy gyöngyvirágos vőlegény. A macska elfogadva udvarlásomat hirtelen felugrott térdemre, fejével arcomat súrolva, bizsergetően végignyalta recés nyelvecskéjével. Hosszú passzokkal újfent végig simítottam hátát. A macska hangos dorombolással ismerte el domináns jellegemet s alám rendelte magát. Két markommal átfogva csapdába ejtetve őkelmét elindulva vele a nyitott ajtón át a tetőre, hogy megkeressük gazdáját. A macska egy darabig úgy ült két tenyeremben, mint kismadár a puha fészekben, majd könnyed mozdulattal felugrott vállaimra és farkával füleimet csiklandozva egyensúlyozásba kezdett. Boldogan ballagtam vállamon kedves terhemmel ki a tetőre.

– Házi macska–dünnyögtem magamban miközben a macska gazdáját kerestem tekintetemmel. Hamarosan ráleltem a kémény melletti kockakövön üldögélve. Csapzott, rövidrenyirt szöghaja, lóarca, dülledt szemei rögvest elárulták:Irma! Számat már-már köszönésfélére nyitottam, de ő megelőzött. A macskához fordulva így replikázott:–Bella, te szégyentelen kikezdtél a szomszédúrral?–az elszégyellve magát mintegy bocsánatkérően miákolt egyet,s vállaimról leugorva Irma lábaihoz dörgölőzött.
Kiengesztelésért esengett mintegy rajtakapott hűtlen szerető. Így kérte Irma hozzájárulását a macska velem való ismerkedéséhez.

– Jól van, elég a hízelgésből te szégyentelen!–veregette meg az állat horpaszát tömpe ujjaival Irma. Aztán rám sandítva megszólalt.–látom, maga is szereti a macskát? – a magáé a cicus?–kérdeztem hirtelen hozzáfordulva. Mielőtt válaszolt volna, féltékenyen arcához szorította a macskát, s megszólalt.–természetesen az enyém.–na, adj egy puszit, te szégyentelen!–a macska szófogadóan recés, piros nyelvecskéjével hersegve végignyalta a pergamensárga, petyhüdt arcbőrt, mely kéjesen hersegett a recés nyelvecske simogatása alatt…
– Szép macska–jegyzetem meg nyájasan. Erre Irma ijedten szorította magához őkelmét, de úgy, hogy gacsos ujjaival tenyerébe zárta a macska füleit, szemeit. Rögtön láttam rajta, hogy nem jól szóltam.

– Jaj, ne dicsérje!–hörkent fel–még elbízza magát amilyen hiú!

– Látszik rajta, hogy gondosan van ápolva–hízelkedtem neki, és közelebb léptem. Irma meghökkent szavaimon, s hatalmas lószemeit kidüllesztve kissé elhajolt mellőlem. Amikor a benne lévő bizalmatlanság kezdett felengedni mélyet szívott a lila ajkai közt megremegő cigarettájából, mely izgatottan felparázslott. Újabb lépést tettem feléjük, s végigsimítottam a macskán. Közben mintegy véletlenül Irma kidolgozott, smirgliszerű, eres kezeit is megérintettem. Igy vettem rajta is érintési próbát . A vastag ajkak kényszeredett mosolyra húzódtak.

Elnyertem Irma bizalmát is.. Eljött az alkalom, hogy megpendítsem a kulcstémát.
–Látom, Irmuskának kulcsa van a tetőhöz.
–Nekem van, de pszt! Nem szabad róla tudnia senkinek! Magánszemélyeknek nem engedélyezi a Szövetkezet, hátha valamelyikünk öngyilkossági szándékkal beleszédül a mélybe! Nekem is csak úgy lett, hogy a Szemere úr, a liftes törzsvendég nálunk, az Egyujjasban! Tiszteletből kaptam tőle. Finom úriember az már biztos. Vannak még tisztességes emberek is ebben a cudar világban.
.
– Huszonöt éve vagyok csapos az Egyujjasban Emlékszem a szomszédúrra még régebbről, megfordult nálunk jó néhányszor hajdanán. Hát igen, az egyik vendég jön, a másik megy… Tudja maga mi az. Huszonöt évet lehúzni a kocsmában? Ki vagyok, most már nagyon kivagyok! Az ideg, az rakoncátlankodik bennem. Úgy járkál bennem az ideg le, s föl, mint a páternoszter. Nehezen viselem el már az örökös macerát, a hajtást.
— Hát pihenjen egy kicsit!
— Ezt mondta a Tóth főorvos úr is, amikor kiirt betegállományba. Eh, tud is az ember
Pihenni ebben a macerás világban! Nem hagy az ideg. Gyün megy bennem! Hun a fejemben van, hun meg a lábamban… Nem akarok embereket látni! Elegem van mindenkiből! Kivan kezem-lábam, a beleim. Roncs vagyok, merő egy idegroncs… Mondom, úgy mászkál az ideg bennem, hogy egyszer itt van máskor meg amott!

— Szed valami gyógyszert Irmuska?
— Hogy szedek-e? Egy össze marékkal háromszor mindennap. Kezdem azt hinni, hogy a sok mellékhatástól krepálok be. Összevissza szedetnek velem minden isten agarát! Győzzem kivátani a patikában! Andaxin, Noxiron, Legatin, Seduxen, Algopirin, Salazopirin, Bilagit stb,stb.
Csupa reuma vagyok az állandó hideg vízbe való nyúlkálástól. A vérnyomásom is úgy ugrál, mint fing a gatyában: egyszer lenn máskor fenn! Az emberek miatt van ez is: tele vagyok ideggel!
— Pihennie kellene Irmuskának!
— Pihenni? Majd a sírban!
— Lazítani! Erre biztat bennünket a Hofi is!
— Hát a szép kisasszony hogy van?–fordított a szón Irma, feleségem állapotára célozva.
— Köszöni, jól vannak, hamarosan baba lesz nálunk.

—Na, nem is tartom fel, siessen haza a családjához!
— Ugyan nem tart fel, én is szeretem a macskákat, meg a jóízű beszélgetéseket is. — Mondtam és végigsimogatva a macskán búcsúzkodni, kezdtem.
— Szia, Bella, siess te is haza, megfürdet a mama! Szépnek kell ám lenni, hogy tetsszél a kandúroknak!
— Gyerünk mi is!–kapta hóna alá a macskát Irma, és elindultunk együtt lefelé a tetőről. A kilencedikre érve Irma kinyitotta lakásajtaját és érzékeny búcsút vettünk egymástól.
–Jóéjszakát! Hersegte és becsukta maguk mögött az ajtót.

3.

Másnap aztán Irma segítségével kijutottam a tetőre. A langymeleg áprilisi nap, jólesően melengette kifehéredett bőrömet. Hasra vágva magamat, kispárnámat fejem alá gyűrve élveztem a tavaszi nap első sugarait. Egy idő után elunva a hasalást, hátamra fordultam és szemeimet résnyire kinyitogatva szempilláim résein át, incselkedtem a pajkos napsugarakkal, a kék levegőégen úszó bárányfelhőkkel. Elgyönyörködtem, a pillanatok alatt képződő újabbnál újabb alakot öltő képződményekben. Imigyen játszadoztam a nappal, felhőkkel, és a pajkos szellővel, amikor figyelő tekintet éreztem bőrömön.

Óvatosan, hogy zajt ne üssek, hátamra hengeredtem és csodálkozó tekintetem egy újabb macskaszempárral találkozott. A szemek gazdája, egy hatalmas tigrismacska kuporgott a tetőpárkányon. Tekintetünk találkozott, majd a macska unottan hátat fordított és folytatta ő is a napozást.
– Szép, kövér macska jegyeztem, meg magamban, és napirendre tértem a macska felett. Felültem, elővettem könyvemet, s hátamat a kéménynek támasztva olvasni kezdtem. Kis idő múlva újabb rám szegeződő tekintet éreztem bőrömön. Figyelnek. Hirtelen jobbra néztem-semmi. Aztán balra és ekkor tekintetem két figyelő szempárral találkozott. A párkányon most már két macska ült: Tigúr és Bella. Ültek és figyeltek.

– Fene a jó dolgotokat, mit kóstolgattok ti engemet?–dohogtam magamban.
– Játszani akarunk! –küldték felém válaszukat a macskaszemek.
– Cicc!–suttogtam feléjük, nehogy hangommal elriasszam őket. Bella az ismerős hang hallatára felemelkedett és farkát győzelmi zászlóként meglengette felém. Tigúr nem mozdult, még várt. Továbbra is sztoikus nyugalommal figyelte ezt a liezont közöttünk. Nem akart beavatkozni kettőnk dolgába.–Bella!–turbékoltam a macskalánynak, mint egy szerelmes vadgerlice.A macska vette az adást és könnyed léptekkel végigszaladva a párkányon hirtelen megállt velem szemben, és kíváncsian tekintgetett felém.
– Mit akarsz tőlem?-kérdezte tekintete.

– Gyere, kiscicám!– Hívogattam, és guggolásba helyezkedtem. A macska erre leugorva a párkányról óvatosan egyensúlyozva átlépett a mellvédre és onnan tekintgetett le az iszonytató mélységbe. Hozzáléptem, s lenéztem én is. A nyitott ablakban megláttam Irmát. Vasalással foglalatoskodott. Az ablakpárkányon kalitkában két óriáspapagáj rikácsolt, miközben vadul köpködték ki a lehántott kendermagokat. Most már megértettem a macskák viselkedését.
– Engedélyt kértél a mamától, kis huncut?–veregettem meg a kézhátamhoz dörgölődző macska horpaszát, amit az, heves dorombolással reagált le, majd felugrott vállaimra. Ekkor nézett fel Irma.
– Bella, te szégyentelen, már megint udvaroltatsz magadnak! – recsegte felénk Irma agyoncigarettázott reszelős hangján.

– Csókolom, Irmuska!
– Jó napot szomszédúr! Látom, már fenn van. Szerencséje, hogy nyitva felejtettem az ajtót. Délelőtt el voltam az orvosnál. Sokat kelletett várni! Jaj, mindig ez a várakozás! Nem szeretek hiába várakozni, pocsékolni a drága időt. – Mit mondanak a doktorok, Irmuska?–kíváncsiskodtam.–Semmi bajom, mehetek vissza dolgozni. Lejárt a betegszabadság!
– Hálistennek, ennek csak örülni lehet.–adtam alá a szót.–a vérnyomással hogy állunk?
–Száznyolcvan per százhúsz. Újfajta gyógyszert írt ki: Dopegitet. Azt mondta ez olyan erős, mint egy lórúgás. Pihenjen Irmuska, pihenjen… mondogatta, csak azt nem tette hozzá, hogy s mint lehetne pihenni ebben a mai rohanó világban. Összekapom magamat és megyek fel mindjárt én is magukhoz. Vigyek fel vizet?–Azt megköszönném–mondtam és vállaimon az egyensúlyozgató Bellával Tigúrhoz léptem . A macska bizalmatlanul elfutott előlem. Bella leugorva vállaimról, uzsgyi, utána!

— Nem baj, nem érdekeltek!– dohogtam magamban, majd lementem nyolcemeleti
Panelcellámba két üveg jéghideg sörrel helyreállítani felbillent vízháztartásomat.. Elkel ebben a nagy melegben. Félórácskát időztem lenn a hűs lakásban, és mire felértem Irma már ott volt. A két kémény közé kihúzott antenna kábelre teregette a frissen mosott ruháit száradni.
— Hagy száradjanak a napon! Itt jár a levegő, nemúgy mint abban forró, büdös, sötét Panelkatlanban. Látom, megismerkedtek Tigurral is. Hogy tetszik?
— Tetszik, csak még kissé bizalmatlan, szóba sem állt velem, hiába hívogattam. – Gondoltam, hogy elsőre nem áll meg magának. Senkinek sem áll meg. Egyszer még kölyökkorában nagyon megverték. A gyerekek dróthurkot vetettek a nyakába, felakasztották ide lenn a madárcseresznyefa ágára. Eleven nyúzták volna meg, ha közbe nem lépek.

–Tehát így került magához?
–Igen, a fiatalúr két éve van nálunk. Bellát meg tavaly hoztam, hogy legyen neki párja! Ne bitangoljon el! Majd, ha egyszer megáll magának, akkor nézze meg a hasát, ott a vágás helye. Már éppen ki akarták belezni, amikor lerohanva kiszabadítottam a kis haramiák kezei közül. Nézze, nem hibáztatom én őket sem. Ezt látják, hallják a médiákon keresztül. Megtorolni, elvenni, elragadni a másét, védeni, ami az enyém. Legázolni, eltaposni, aki az utunkban van… így megy ez manapság. Szóval levittem a Dobos doktorúrhoz. Az szépen összevarrta a hasát. Kikupálódott nálam. Gondoltam, úgyis egyedül vagyok ketten is, elférünk, elég nagy a lakás. Amikor meghoztam Bellát, kicsit féltem, elfogadják-e egymást, de hamar összebarátkoztak. Az is nagy dilemma volt, amikor egy jó ismerősömtől ajándékba kaptam a családi örökségét miután meghalt a nagyanyja.

–Mi volt ez a nagy örökség?- állítottam meg a kiapadhatatlanul hömpölygő szóáradatot. Irma mély lélegzetet véve hatásszünetet tartott. Előkotorta zsebéből cigarettáját és rágyújtott, majd így folytatta.
— Hát a két szájkelep: a két óriás Ara papagáj. Természetes hogy magamhoz vettem Őket.–és beszélnek valamit?
–Hova gondol szomszéd, Méghogy beszélni! Összefüggéstelenül vartyognak, de értelmes mondat nem hagyja el a csőrüket! Nézze az ujjunk sem egyforma, mégsem vagdossuk le őket… Pedig higgye el, sok bajom van velük! Piszkolnak, szemetelnek, szétszórják a maghéjakat… Minden másnap kitakarítok utánunk. Tisztán tartom őket: sterilen. Megmosom én még a kendermagot is nekik! Meg mindent. Vigyázok rájuk. Tetszik tudni –hajolt egészen közel hozzám, borízű hangját suttogóra fogva mintha hadititkot árulna el.– a tyúkhúrt, azt, egészen apróra összevágom nekik: így meg így!–mutatta kinyújtott balkarját vágódeszkaként használva, jobb tenyere élét meg késként mozgatva rajta.–így, meg így, egészen apróra összevágom a büdöseknek! Rosszak az emberek, nagyon rosszak! Nekem csak elhiheti. A boltokban, irodákban, kocsmákban mindenütt, nekem elhiheti! Akármerre néz az ember mindenhol beléjük, ütközik! Piszkálnak, bántanak, cukkolnak, az ideg meg csak úgy mászkál bennem.

– Ne figyeljen rájuk, engedje el a füle mellett a botor beszédet!- próbáltam csillapítani, de ő megállíthatatlanul folytatta. Úgy ömlött belőle a szó, mint csapból a víz.
– Futkározik bennem. A vérnyomásom, meg mint a keljfeljancsi: egyszer fenn máskor lenn! Mondtam is a Tóth főorvos úrnak, a körzetiünknek, hogy, de nem érdekes… tudja hát a főorvosúr csúdapofa. Ez egy aranyember. Látná csak, hogy viccelődik velem! Állandóan azzal van elfoglalva, hogy milyen ruganyosak a melleim. Dicsérget, hogy olyan a testem, mint egy nősténypárducnak… Képzelje a múltkor is mi történt? De, nem, ezt mégsem illik elmondani!–kapta hirtelen szája elé kezét, mintegy gátat vetve a kibuggyanó, lelke mélyéből felböffenő szavaknak. Majd látva biztató, kíváncsi tekintetemet rendületlenül folytatta.

– Szóval, levetkőztetett, hallgatózott avval a micsudával, sztetoszkóppal, vagy horoszkóppal, majd hirtelen kétmarokra fogta melleimet, megszorította őket tisztességesen, de úgy hogy szóhoz sem tudtam jutni a meglepetéstől. Egyszercsak szájon csókolt!
– És, aztán… mi lett aztán?– meredtem rá nem tudván eldönteni, hogy bosszankodjak, vagy nevessek, ekkora marhaság hallatán. Irma rendületlenül folytatta.– Aztán elengedett, hátralépett és nagyon komolyan ezeket mondta: „Irmuska, ne, tessék rám haragudni, de ilyen ruganyos, szép, szabályos melleket még húszéveseknél is elvétve találni mostanában!” Nem kell ám semmi rosszra gondolni, aranyos ez a mi körzetisünk, a Tóth főorvos úr! Bármikor kiír, csak szólnom kell neki.

Kigúvadt szemekkel meredtem Irmára, s bambán megjegyeztem – hát vannak még rendes orvosok! Bezzeg az én körzetisem az nem írna ki az istennek sem, még ha földön húzom a beleimet, akkor sem! Mindenkiben szimulánst vél felfedezni. Negédes mosollyal, cinkosan rám kacsint s megkérdezi”na, hogy vagyunk, jól vagyunk?”
–Aki beteg, haljon meg!–vágott közbe Irma. Ekkor jött el a pillanat, hogy a napozás kérdésére térjek. Így fordultam Irmához.
–Irmuska, hogy lehetne elintézni, ha én, néha fel szeretnék menni a tetőre, kijuthassak oda?
–Semmi akadálya, csak kettőt koppint az ajtómon, máris adom a tetőkulcsot. Látja milyen figyelmetlen, vagyok, csak fújom ezt a bűzrudat és meg sem kínálom!

–Köszönöm, nem dohányzom.–nem dohányzik, ó milyen rendes ember! –jegyezte meg csodálkozva, majd így folytatta.–Éppen, hogy az ilyen rendes embereket nem becsülik semmire!–áradozott miközben gacsos ujjaival karomba kapaszkodott, mint fuldokló a vízen úszó száraz faágba. Hatalmasra kikerekedett lószemeit ijesztően merengette rám.
– Pihenjen Irmuska, ne foglalkozzon senkivel!
– Könnyű azt mondani, hogy pihenjek, de hát mikor? Nem hagynak, jönnek, mennek, mint az Urbán lelke. Kunyerálnak, fenyegetőznek, macerálnak. Nézze, ha látom valamelyiken, hogy be van állítva, mint az albán szamár,s megtagadom tőle az italt, elkezd hízelegni. Addig, addig, míg megsajnálom… Nekem is van szívem! Kérdem én magát ellen tudna-e állni, amikor így fuvoláznak a fülébe:”Irmuska, szépségem, bülbülszagú rózsaszálam, csillagvirágom, adj még egy pohárkával, persze, hogy megesik a szívem rajtuk. Vagy itt van ez a veres hentes, a Czobor Jóska. Ez úgy tud búgni, mint egy vadgerlice. Csücsörit felém, és úgy lihegi:”csókolom a kisztihandodat, adj még egy kicsinykét!”Hát mondja meg őszintén, lehet itt igazságot tenni? Mi vagyok én, táblabíró? Úgy vagyok én ezzel, hogy amíg a bülbült ki tudja ejteni, addig nincs baj, adok neki még egy pohárkával. De amikor már elakad a nyelve, akkor rászólok: na, Jóska indíts haza!

– És elmegy?

– De, el ám! Próbálna meg reklamálni! Úgy vagyok én ezekkel, mint bolond anya a hülyegyerekeivel. Nem rosszabbak ezek, csak elesettebbek, szerencsétlenebbek. Az anyadisznó is a csökött malackáját dédelgeti… Nem igaz szomszéd?
– Nem lehet az, hogy csupa megrögzött alkoholistával van Irmuska körülvéve? Volt már, hogy megkérdezte őket, miért isznak?
– Nézze, lehet, hogy lelki bánatukban, vagy az asszony miatt, vagy, mert nem sikerült az egész élete, kirúgták a munkahelyéről. Ok az mindig van az ivásra. Azt hiszi, hogy a zugivók tisztességesebbek, mert ők otthon, stikában vedelnek. Nem bűn az, ami ki nem derül, ami nem látszik, szólt a régi mondás. Van benne valami uram. De, ha csak ez lenne a legnagyobb baj a világon, hogy isznak az emberek! Csak ne ittasulnának le a sárgaföldig, ne bántanák egymást! Van úgy, hogy odaszólok nekik: hagyjátok abba gyerekek!

–És, abbahagyják?–Azonnal befejezik, mert ha nem kipenderítem őket!
– Nem is ellenkeznek, csak úgy, egyszerűen hagyják magukat kidobni? Nem fenyegetőznek?
–Ezek, ugyan már, szeretnek engemet. Tisztelnek, meg nem bántanának egy szóval sem! Tudják, hogy holnap is nap van, és az Irma elé kell állni, a szemem elé kell kerülniük. És, ha én valamelyikre úgy istenigazából ránézek, az, legszívesebben a föld alá bújna szégyenében! Na, szóval, azért érzem, hogy szeretnek is. Az a baj, az a huszonöt év: nem bírom már a strapát. Nem bírnak a lábaim, a könyökem is csupa egy ízület. Fél lábszárig a hideg vízben tocsogni naphosszat, nem semmi!A nagy lárma, füst még hagyján, de ez a pancsokolás a hideg csapvízben, ez kikészít! Sokszor alig várom, hogy hazaérjek. Úgy zuhanok az ágyba, mint egy hasábfa, akit elvágtak. Ezért kellett a tetőkulcs is. Ilyenkor mikor éjszaka hazajövök, kijövök ide a tetőre, a jó levegőre. Elszívok egy-két Kossuthot, kiengedem a macskákat és gyönyörködök bennük Ó, hogy tudnak ezek ragaszkodni, hízelkedve hozzám dörgölőzni? És hálásak minden szóért, simogatásért, jó falatért. Ha másért nem is, de azért érdemes még élnem: gondoskodni róluk.

– Sokan nem szeretik a macskákat a házban– jegyeztem meg halkan. Irma, mint akit vipera csípett meg, felhorkant
.–Mér, most mondja meg nekem mért? Hát ártok én azzal valakinek, hogy dédelgetem őket? Szeretet adok, és szeretet kapok tőlük. Baj ez? Hát már idáig süllyedtünk: ez is szemet szúr valakiknek? Nem tudom, mi lenne velem, ha ők nem lennének? Hétvégén megfürdetem őket…
– A macskákat nem szabad fürdetni Irmuska.–vetem közbe, pillanatra megállítva a heves szóáradatot, de Irmát nem lehetett leállítani: nyomult, mint a gőzhenger.–Ne féltse őket, samponnal, illatos samponnal fürdetem meg őket! Csak úgy illatoznak.–Nem kapnak tüdőgyulladást?–Hova gondol, hát megszárítom őket hajszárítóval! Szeretem őket: ezek az én gyerekeim.
– Bizony szép dolog ez Irmuska. Olyan jó látni ebben a bolond, tülekedő hiúság vására világban, hogy valahol van egy kis boldogságsziget egy panelcella mélyén. Jólesik látni, hogy míg mások üldözik, irtják az állatokat, van, aki meg felkarolja őket!

– Istenem, hogy szeretik ezek a tyúkhúrt!-vette vissza a szót Irma.–a tyúkhúrt?– kérdeztem vissza bambán. Irma, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenni rendületlenül folytatta.
— Igen, a tyúkhúrt. Azt nagyon szeretik, így apróra vágva, így, meg így…– ez nekem új— okvetetlenkedtem újfent — a macska szereti a tyúkhúrt! — Irma azonnal kiigazított.
– Ki beszél itt a macskákról, természetesen a papagájoknak vagdalom a tyúkhúrt!
–És a macskáknak mit ad?
–Ó megesznek azok mindent, amit hazahordok a kocsmából. Hétvégeken viszont nyers májat, csirke lábat, fejet, nyakat… ami jön. Amilyen bolond egy jó szívem van, megveszem én nekik a drága nyesedék húst is. Tudja, van ott a hentesüzletben egy aranyos kis hentesfiú! Úgy néz, ki mint a Móka Miki a TV-ből. Na,az, aki a Bábuval integet. Hát ez nagyon aranyos egy hentesfiu. Félreteszi nekem a sovány nyesedék húsokat. Főleg, nyers marhahúst. Azt nagyon szeretik. Jaj, de minek is beszélek itt össze-vissza, csak untatom magát!
–Nem untat Irmuska, én is szeretem ám az állatokat.

– Mindjárt láttam én magán, hogy maga jó ember– mondta majd hatásszünetként zsebéből egy szál cigit kotort elő és rágyújtott.– Minden ember az arcán viseli a jellemvonásait. Tudja olyan az ember arca, mint egy személyi igazolvány. Mindent elmond a viselőjéről. A kocsmában is úgy vagyok ezzel: bejön egy új hús. Ránézek, s máris látom hányadán állunk. Édes istenem, hogy milyen alakok járnak oda! Különösen fizetésnapokon vannak nagy cirkuszok. Mindig van valami balhé, verekedés. Gorombák az emberek, főleg, ha isznak.

– Úgy látom én, hogy ez a kocsmavilág az élet iskolája Irmuska számára. Vagy nem jól látom?
– De, nagyon is jól tetszik látni! Például elmesélem, mennyire gonoszak az emberek. Ott van ez a két törpe, meg a Csöpi az óriás. Hát fizetésnapokon ingyencirkusz van. Berúgatják, aztán felteszik az asztalra, gajdolnak nekik és táncoltatják őket. A Lófej, a kazánkovács rézkarikákat húz az ujjukra és összeesketi őket! A Csöpi meg külön szám! A végén megfogja grabancuknál, jó két méter magasra felemeli, aztán belepottyantja őket egy üres kondérba! Na, de száz szónak is egy a vége: nem untatom magát, megyek főzni. A kulcsot majd adja be, ha végzett–mondta búcsúzóul és leballagott panelkuckójába.