Tervek és eredmények

Jegyzet:
Apponyi tér = Ferenciek tere
Elevátor = gigantikus gabonaátrakó a Boráros tértől északra, a Duna és a Közraktár utca között.
Ferenc József híd = Szabadság híd
Horthy Miklós híd = Petőfi híd

Egy varjú száll az Elevátor tetejére. Gőgösen tekint körbe. Enyhe őszi idő van. A Gellért-hegy fái már sárgulnak, de még bőven vannak zöld foltok is. A koraesti csúcsforgalomban morajlik a város. A Dunán épp egy gabonaszállító hajó készül kikötni az Elevátor kirakó dokkjánál. Kikötőmunkások futkároznak, igyekeznek a rakodógépek beindításánál, a hajó parthoz erősítésénél. Óvatosan beigazítják a körbefutó láncra erősített serlegekből álló kirakodó szerkezetet a hajó gyomrába. A gőz enyhe, majd egyre erősödő szuszogásával elindul a kitermelés. Most balra tekint a szárnyas. A Horthy Miklós híd keskeny, de mégis zömök szerkezetén sok lovaskocsi, néhány morgó automobil, többkocsis villamosszerelvény, és százszámra sietős gyalogosok haladnak át. Távolabb a lágymányosi lápvidék terjeszkedik, még távolabb ezernyi gyárkémény a Duna mindkét partján. A Nagytétényből jövő HÉV-vonat éles csikorgására elkapja jobbra a fejét. A szerelvény épp a Gellért téren fordul be a belső végállomására. Özönlenek le az emberek a több kocsis vonatról. A motorkocsi végénél lévő peronról a fából épített kocsifal egyik oszlopán megkapaszkodva épp ekkor száll le egy kalapos, szövetkabátos fiatalember. Vigyorogva, ráérősen. Nem zavarja, hogy körülötte mindenki rohan, ő nem hajlandó. Még rengeteg ideje van. Egyáltalán, tömérdek ideje van. Munkája után bejött a nagyvárosba szórakozni, csak úgy szabadon. A budafoki pincészetben mára elég volt a munkából, ma is több ezer palackot forgatott át, hogy a seprő rendesen le tudjon ülepedni. Egyébként nem szokott bejönni a fővárosba, megvolna ő egy életen át abban a kisvárosban, ahova született, de nem elég nagyváros ahhoz, hogy elmehessen szórakozni is rendesen. Ott csak moziba lehet menni, vagy kiülni egy pince előterébe egy jó fröccsre. De most a fővárosban van, a megannyi lehetőségek helyén. A bőség zavarában nem is tudja igazán, hol kezdje. Mondjuk a város szívében, az Apponyi téren. Vagy nem is. Inkább egy körúti kávéházban indítson? Később még lehetne valami táncos helyet is nézni. Mintha segíteni akarna a választásban, a térre beáll a Bosnyák térre menő 19-es. Az Apponyi tér felé pont jó lesz. Felszáll.
- Jó napot! - üdvözli a kalauz.
- Üdvözlöm! - reagál rá, és kérdés nélkül is hozzáteszi: - Apponyi térig kérem a jegyem.

A jegyváltás után nyugodtan leül a faléces ülésre. Időközben felszisszent a fék, és felmorgott alatta a villanymotor, már a Ferenc-József hídra felhajtó vágányok kereszteződésein csattognak át. A hegy sziklaormairól eszébe jutnak régi történetek, mikor még sűrűn járt fel Budapestre, mikor még ide járt egy évig gimnáziumba. Utána végre felvették a premontreiek budafoki gimnáziumába, úgy már nem kellett minden nap fél órát utazni oda, fél órát vissza.
Rögtön jött az ötlet, mivel még csak késődélután van, így felsétál a Gellért-hegyre. Amint a Rudas fürdő mögé bekanyarodott a villamos, ő már a peronon volt, hogy leszállhasson az Erzsébet híd budai hídfőjén. Amint elhúzott a villamos, rögtön hiányzott neki valami. Erről már hallott, de azóta nem járt erre. A tabáni városrész helyén pusztaság volt már csak. Eltűnt az a kanyargós utcás, sikátoros, apró házas, enyhén lepukkant negyed a világváros közepéről. Nagyobbnak tűnt, amikor még állt, most már fellát a Nap-hegyig, pedig mikor még erre járt gimnáziumba, akkor még ezt nem tehette meg az út szélein magasodó házak miatt, amik a tabáni városrész központjában álltak. Ettől kicsit elromlott az addig kifogástalanul jó kedve, de nem baj, lesz még ennél rosszabb is. A vízesés, mint mindig, most is gőzölög, a benne zuhogó friss termálvíztől. Milyen jó, hogy ilyen is van. Forró vízesés. Ez megadja a tér hangulatát. Ilyent sehol máshol nem látni. Annyira nem is lenne érdekes, ha Szent Gellért szobra alól csak egy egyszerű, hidegvizes forrás serkent volna. De ez a gőzfelhő most kicist felüdíti. Kaptat felfelé a Gellért lépcsőn, egyre magasabbról szemlélheti az Erzsébet híd csipkézett, tornyos kapuzatát, a csúcsos, többemeletes, hasonlóan díszes vámházakat. A roppant vasszerkezetnek meg sem kottyan a rajta átdübörgő forgalomban a soktonnás, sokkocsis, a Rákóczi útról a Moszkva tér felé haladó 44-es villamos, és az a több, telepakolt csőrös teherautó, ha csak a nehezebbeket figyeljük. A láncok bírják. Nem hiába, hiszen ez is mutatja, milyen tehetséges ember a magyar, a világ legnagyobb nyílású lánchídját sikerült megalkotni, és ezt a címet jó harminc éve tartani. Ez sosem fog összedőlni. Még ha robbantanak is a közepén, az akkor sem fog kettészakani. Az emelkedős sétányon szembejön egy mozgó cukorkaárus.
- Hát, egyszer élünk - gondolja -, nézzük mit lehet itt kapni két pengőért. Karamell az pont jó.
- Jó napot! Kérek egy adag karamellát! -szólítja meg az árust, aki némi elhadart visszaköszönés mellett a nyakába kötött farekeszből már veszi is ki egy kis rézkanállal a néhány szem édességet, és pakolja bele egy apró papírzacskóba.
- Rakjak még? - kérdi.
- Nem, köszönöm, ennyi elég lesz.
- Egy pengő ötven.

Pénzt ad, kisebbet visszaad, majd tovább. Amint sikerül a zsebébe beletuszkolni a visszakapott ötvenest, egyből bedob a szájába egy karamellt. Szakadatlanul kaptat felfelé a hegyre, a következő elágazásnál eszébe jut, hogy itt tértek le mindig haverjaival a felfelé menő sétányról, mert ez a mellékút egészen különleges helyeken megy végig, a sziklafal szinte kellős közepén kanyarogva. Ide ritkán térnek be az emberek, szinte csak az jár erre, aki eltévedt. Kiül a sziklaoromra, és nézi a város nyüzsgését. Kisvárosa ilyenre nem képes, bár ott is keresztülrobog minden Pécs irányába haladó utazó, de sajnos megállás nélkül. Amíg ott gondolkodik és szemlélődik, lassan bealkonyodik. Nosza, indulni kell, pedig még sokáig elbámészkodna itt, de ezen az ösvényen nincs világítás, és jó lenne olyan pontra érni, ahol már van. Továbbindul az ösvényen. Fel egy hosszú lépcsősoron. Egyre távolabb van tőle a város, pedig még mindig alatta terül el. Már egész kicsi a sok hatalmas háztető és templomtorony, ami adja az olyan egységes városképet. Sehol egy modern épület. Mindenfelé csak negyven-ötven éves épületek. Már látszik az a végtelen puszta, ami Budapest és a Rákos-patak menti kisvárosok között van. Már egy fordulás, és célegyenes, már feltűnik a Citadella déli vége.
- Ide még miért nem raktak semmilyen szobrot? Milyen szép lenne, ha lenne itt a csúcson egy, a város fölé magasodó óriásszobor képe, nem csak ez a zömök erőd.

Letekint a városra. Innen adja ki az igazi távlati képét. A Nap már teljesen lement a horizont alá, már csak Budaörs fölött van egy enyhe vörös folt az égen. Amíg itt nézelődött és körbejárta a Fellegvárat, addigra már teljesen besötétedett. Reménykedett, hogy esetleg kiszúr egy régi ismerőst a hegycsúcson lévő tömegben, de senkit nem talált. Elindult a Tabán, illetve a helye irányában. Le a hegyről, át a Hegyalja úton, ki a pusztaságra, ahol ilyen egyenesen még eddig sosem tudott menni. Egészen hihetetlen, hogy lebontottak egy egész városrészt csak úgy, egy évvel a döntés után. A lapok kürtölik mindenfelé, hogy új, modern épülettömb fog ide épülni. Na, még csak az hiányzik. Elrontani a városképet holmi népi stílusú óriásépületekkel. Inkább terjesztenék ki ide is a parkot, ami a Gellért-hegyen olyan jó szolgálatot tesz. Most merre menjen vajon? Már leért a valahai Hadnagy utca aljához, ahol már csak a Rác fürdő áll csak. Legalább ezt meghagyták. Most is működik, gőzpára szökik ki a kéményén.
- Hó! Nézzünk körbe a Várban! Hátha látok valami ismerőst, vagy valami jó helyet, ahol kikapcsolódhatnék. - gondolja magában, bár utánafordulnak a szembejövő gyalogosok, tehát valószínűleg ez hangosabbra sikerülhetett, mint a gondolat.
A Buzogány-torony alatt lépcsőz felfelé, nézi a gyalogosokat. Már amennyire láthatja őket a sötétben, a légszeszlámpák azért jó szolgálatot tesznek.
-Kicserélhetnék már ezeket is villamos lámpákra, azok fényesebbek - gondolja magában.
Próbálgatja kitalálni, mi lehet a szembejövő emberek foglalkozása. Nyugdíjas, diák, szakmunkás, kőműves, kubikos, kádár, tanár, szűcs, kalapos, cipész, tisztviselő, honvéd� Hamarosan inkább a szembejövő párokat figyeli félig-meddig irigykedve. Kicsit rossz szájíze lesz, hogy ő itt egyedül sétálgat. De ki tudja, még az is lehet, hogy késő este már ő is így fog sétálgatni.
-Hű, ha az csak úgy könnyedén menne. - gondolja. - Mert nekem ez nem megy úgy, mint másoknak. Na, ne törődjünk vele. Csak jönne már egy ismerős így szembe. Ha lehet, a másik nem képviselője. Bár egy fiatalúrral is jól elszórakoznék. Kocsmázás, kártya, finom borok, élces történetek, később esetleg egymás vállába kapaszkodva néhány dal elnótálása.

Lassan felér a Savoyai szobrához. A palota díszőrsége a szokásos három lépés után bokacsattantás, fordulás, három lépés vissza módszerrel figyel. Amott két alabárdos testőr áll mozdulatlanul, díszmagyarban, tollas sisakkal. Az őrség miatt csak a sikló felső állomása mellett áll meg, amiben éppen ekkor mozdulnak meg a hatalmas kerekek, a sikló két kocsija elindul egymással ellentétes irányba. Szinte alóla megy ki az egyik, kevés ablakkal rendelkező, szűkös jármű. A sikló gőzgépeinek épületére esik a szeme, ami mögött a Lánchíd élénk forgalmát is megtekinthette. A szűkös hidat a szekerek, automobilok, autobuszok szinte teljesen megtöltik. A járműveken lévő kis petróleumos vagy delejes lámpa szinte fényárba öltözteti az amúgy is kivilágított hidat. Hátrafordul, és elindul a Vár északi részei felé. Elmegy a Honvéd Főparancsnokág négyemeletes, kupolás épülete mellett.
- Nincs akkora háború, hogy ezt az épületet lerombolja - gondolja magában - ez a zömök épületet nem lehetne könnyen szétrobbantani.

Hirtelen jött ötlettől vezérelve elindult a Vízi kapun át a Lánchíd felé. A gázlámpák gyenge fényei alatt már szívesebben tartózkodik. Láthatatlan akar lenni. Egy nagy repülő dühöngő motorjával elhúz a feje felett. Talán Budaörsre tart, hogy leszálljon. Honnan jöhet? Milyen emberek ülhetnek rajta? Finnek, oroszok, románok, vagy magyarok?
Közben leér a Lánchídhoz. A nulla kilométerkő Mária-szobránál megállva elgondolkodik. Vajon miért tartanak sokan olyan határozottan úti céljaik felé? Honnan tudják, hogy az a helyes cél? Miért gondolják, hogy van egy kezdet, amihez képest mindent lehet viszonyítani, mint itt a Clark Ádám téren, a kezdő kilométerkőhöz az ország összes távolságjelzőjét?

A hangulata miatt úgy dönt, hogy inkább felszáll a villamosra, hogy még elérje az utolsó HÉV-et, hogy hazamenjen. Szeret utazni, de ez az utazás most szenvedés. A körülötte lévő sok ember, akiknek a társaságuk vagy az alkohol miatt jó kedvük van, kifejezetten ingerli. A gondolatai a saját sorsáról, életéről, jövőjéről, magával sodorja. Amikor leszáll a HÉV-ről, és hazafelé sétál a kivilágítatlan utcán, a fekete estében, akkor eljut végre valamire, mintegy megtalálva az eredetileg jónak induló estéjének mérgét is. Hiszen ha az ember el akarja érni a céljait, akkor nem lehet a folyóval sodródni, mert az mindig lefelé folyik, és sohasem felfelé.