Munkában

Kopottas fehér falak vesznek körbe. A terem közepén unottan nyújtózkodik egy óra. Ólom mutatói csiga-mód kullognak a hatalmas fehér számlapon. Már régóta figyelem kérlelően, de ügyet sem vet rám.
Én pedig jegyzettömbömre firkálgatok, miközben valami zsibbasztó moraj kering az asztalok között.
A fejemet támasztom és várom, hogy leteljen a munkaidő, amikor hirtelen mellém oson és langyos fuvallatával végigsimítja a kezemet egy narancssárgás, rózsaszínes fénycsóva. Döbbenten kapom fel a fejemet, mire furcsa, zöldes csíkok szövik át testtelen valóját.

Egy rég eltemetett gyermeki bizalom kerít hatalmába, és hátára ülök, megkapaszkodom benne. Az ablaktáblák kitárulnak, s színes szalagként sodródunk ki az utcára. Aztán a házak fölé libbenünk. Arcomon érzem a tavaszi nap melegét, és mint ügyes légtornászok, villámgyorsan a folyó fölé függeszkedünk.
Aztán átsuhanunk a parkon. A rügyező fák pajkosan dobálják virágaikat a fűszőnyegre, s én majd’ beleszédülök az illatukba.
Képtelen szabadítóm pedig nem veszteget egy percet sem és a felhők felé veszi újra az irányt. Egyre magasabbra szökken, láthatatlan lábaival nagyokat rúg a levegőben. Egyszerre zuhanórepülésbe vált, aztán köröket ír le nagy ívben.
Újra a város fölé vitorlázunk, és a kémények színes vattacukrokat pöffentenek amerre járunk. Lassan lejjebb ereszkedünk és a Városligeti rétre érünk. Ott lelassul minden, s csak pár centivel a föld felett lebegünk. S hívogat a rét zöldje, hogy elnyúljak benne és a kék égre meredjek, ahol szelíd bárányfelhők fogócskáznak és mintákká kerekednek élénk kék játszóterükön.

De ahogy a lábam érinti a földet, a kép elszáll, engem pedig vákuum szív vissza az íróasztalom mögé. Szemem kinyílik, és én akkor értem meg: fantáziám utazásai a talajon mindig véget érnek.