Novellák - 54.oldal

Felruházva azokkal a tulajdonságokkal, amiket én adtam neki. Nem ismerem, soha nem beszéltem még vele, hangja csak egyszer ütötte meg a fülem. Nem tudni, milyen a természete, mit szeret, mit gyűlöl, mitől undorodik, mire vágyik, mi bírja őt nevetésre vagy éppen lehangoltságra. Mégis, a maga teljes homályában, van benne valami magával ragadó. Valami gyenge. Valami erőteljes. És egyetlen pillantásából kiolvashatom a világ minden apró titkát. Ez az én Anyeginem.

~Pályázatra kiírt novella.~

Armina nagyon szeretett a vasútállomáson sétálgatni, szabadidejében mindig itt volt. Titokban mindig azt várta, hogy a következő szerelvény hoz majd neki valakit, aki az ő kezét fogja majd meg kiszálláskor. Ez a reménye mindig szertefoszlott, miután az utolsó vonat is elment...

Ez egy olyan történet,amelyben egy újonnan kezdett élet véget ér..

— Bocsáss meg nekem, Jézus! Többé soha; ölni nem fogok... soha! – suttogta, és szívét melegség járta át. Petike mellette térdelve, szorosan hozzásimulva a feszületre meredt. Egy pillanatra felemelkedett a lelkük, s kilépve testükből fenn lebegtek a kék levegőégben. Lassan belevesztek a fénybe, a boldogságba. Lelküket derű és nyugalom szállta meg.

Olgit rettenetes kinézete ellenére imádta a környezete. Aki ismerte, megszokta, s elsiklott csúfsága felett. Esze úgy vágott, mint a borotva, fiatalokat megszégyenítve, lexikonként hívta elő ismereteit. Lakása a régi időket idézve, hatalmas, nehéz, sötét bútorokkal, több mázsás karszékekkel, porcelánokkal teletömött almáriummal, a falak régi olajfestményekkel voltak tele aggatva. A konyhában állandó cigaretta- és kutyaszag terjengett az áporodott, ételszagú levegőben. Nem mondhatnám azt,...

El akartam rohannia világ elől, el messzire. Ahol senki sem láthat. Ahol nincs gyűlölködés. Nincs semmi más, csak én. Amikor kiléptem a házból nem tudtam hová tartok, igazából még most sem voltam teljesen biztos. Csak rohantam a semmibe.

Feldolgozás Amy134 azonos című novellája alapján.

Döbbenten bámultam a csukott ajtót. Fordultam a konyha felé és letettem a kezemet foglaló szennyest. Hallottam az erőtlen kopogtatást.
- Kérlek! Édes! Ne csináld! - hangzott a fojtott kérlelés. - Tudod, hogy imádlak... Engedj be, beszéljük meg. Ez nem méltó hozzánk. Hallod?
Reménykedve néztem az ajtó felé. Egy láthatatlan erő mozdította a lábaimat és emelte a kezem a kilincs felé, amikor hirtelen az utamat állta valaki.

,,Írj novellát, melynek címe: Szilveszter." Ezt a feladatot kaptam magyarórán. Mindig azt tanultam, hogy sose azt írjam, ami másnak is eszébe juthat, ezért ehhez tartom magam. Megírtam a novellát, és a magyar tanárnőm elolvasta. Azt mondta, hogy:
,,Üres. Ez nem szappanopera. Ilyet többet ne írj! Nem jó! Tudod mi a baj vele? Kihánysz egyszerre mindent!"
Nos, ez sértette az egómat, mert szerintem nem rossz kis történet, ezért úgy döntöttem, nagyközönség elé tárom a...

Nem ez a kedvenc munkám, viszont ez az egyetlen befejezett, így hát örülök, ha időt szakítotok rá, hogy elolvassátok^^
Remélem, tetszik :D