Életre ítélve

1. 


Világéletében tevékeny emberként ismerték Gyula bácsit. Mikor hatvanévesen nyugdíjba ment, rögtön keresett magának való munkát, hogy a tétlenség meg ne ülje a lelkét, el ne macskásítsa izmait. Napi négy órában lakatosodott a maszek zokni-kötődében. Amolyan gépkarbantartó, vízcsap és WC javító, cső és körkötőgép szerelőként megmókolt mindent a kis üzemben. Délben hazament ebédelni. Ebéd után szundított fél órácskát, aztán vállára akasztva oldaltáskáját, maga mögött húzva bevásárló kocsiját, elindult hűséges feleségének bevásárolni. Miután meghozta a piacról, s a boltokból a hosszú listára felírt árukat, késő délután lett. Lepakolva kifújta magát és elkortyolgatva tejeskávéját, nekiesett a lakás takarításának. Előszörre felmosta a linóleummal borított előszobát és konyhát. Utána kisuvikszolta a WC-t és fürdőszobát. Mire végzett, elérkezett az este. Bekapta fél liter cukros tejbe aprított vacsoráját és gyorsan letusolt. Aztán oda ült a tv elé és megnézte az esti mesét, a TV Híradót és utána elvackolódva aludni tért gödrös díványán.
Másnap annyival változott a helyzet, hogy felesége kiporszívóztatta vele hol az egyik, hol a másik szobát, harmadnapra a bútorokat, majd hétvégi csemegének ott voltak az ablakok.
Szóval munkából nem volt híján. Örömmel végezte, legalább addig sem kellett még sokszor akkor is kereste, amikor a markában szorongatta... A boltba már rég a felesége által összeírt listával járt. Eleinte még kiböngészve, úgy ahogy nagy nehezen összevadászta a vásárolni valót, de később már csak a kezébe nyomva valamelyik eladónak, rábízta a válogatást. Aztán kezdett az út közepén csalinkázni, nem törődve a veszettül dudáló buszokkal, autó-mobilokkal. Amikor elérte a nyolcvanhatodik gondolkodnia. A felesége volt az ész a családban. Ő gondolkodott helyette is. A három gyerek már régen kirepült a családi fészekből, azokkal nem volt gond. Időnként a mama elküldte Gyula bácsit hol egyiket, hol másikat meglátogatni, hírt vinni és hozni. Ez volt az élete.
Nyolcvanévesen hagyta abba a négyórás másodállást. Még mindig ereje teljében volt. Fizikálisan semmi nem látszott rajta, hanem a memóriája az, kezdett akadozni. Először a kulcsait hagyta ott, ahova letette, s évét, már kezdett a lépcsőházban is el-eltévedni. Volt úgy, hogy háromnegyed órákat kóválygott, mire az ötödik emeleti lakásba odatalált. Felesége minderről tudomást sem véve, csak küldte, csak küldte, nem törődve, hogy a közeli élelmiszerboltból félnap alatt ért néha haza. Gondolta, legalább addig sincs itthon, nem aggat neki az örökös mosogatásban, mosásban, főzésben, merthogy neki meg az volt a mániája, hogy nagyothallása miatt a rádiót bömböltetve a konyhai vízcsapot állandóan folyatva a tejeszacskókat, kávésbögréket, két tányérjukat és a sűrűn odakozmált tejforraló lábast mosogatta naphosszat. Félig kicsavarodott térdű, visszeres lábaival egész nap topogott pótcselekvésként. Aztán csodálkozott a hatalmas fogyasztás eredményeként kiszámlázott óriási vízdíj láttán. Az öreget küldte reklamálni a vízművekhez, hogy rossz a vízóra...
Külön szobában aludtak mióta kirepültek a gyerekek. Az ürügy erre az volt, hogy mindketten horkoltak, s más volt a biológiai órájuk. Míg az öreg a tyúkokkal feküdt és kelt, az asszony éjfélig nézte a tv-t, vagy olvasott, s délelőtt tíznél előbb fel nem kelt volna az istennek sem. Lányai nyugdíjasok voltak már s egyik a városban, másik Pesten élt. Agglegény fiuk pedig velük egy lépcsőházban, saját lakásában élte a vidám mulatozós legényéletet, váltott szeretőkkel és rosszabbnál rosszabb lányokkal. A gyerekek néha megnézték félórára az öregeket. Ennyi elég is volt, mert az audienciára mindig a konyhában került sor. A mama hátat fordítva az asztalnál ülőknek, a vízcsap előtt lecövekelve, mint Ágnes asszony,mosta- mosta a tudómisén mit is. Mindegy csak folyjon a víz, zúgjon a recsegő rádió. Gyerekeik megszokták, hogy anyjuk lassan a süketség mély vermébe ásva magát, félig sem értve a kérdéseket, egészen más választ adva, vagy bambán mosolyogva bámulta véreit. Na, ezt elunva, a látogatások hamar véget értek.  Nem is lett volna itt baj, ha fel nem mondja az öregasszony térde a szolgálatot. Egyik napról a másikra a túlerőltetéstől, kikopva a térdízület, elvesztette lába alól a talajt. A WC-ben elterülve talált rá a bevásárlást intéző fia. Merthogy időközben a papától át kellett vállalni a napi bevásárlást az örökös eltévedések miatt.
Fia felnyalábolta, bevonszolta az ágyára, és kihívta a körzeti orvost. Az meg beutalta a sebészetre. Ott aztán előírták neki a térdprotézis műtétet. Így aztán a helyben lakó lánya vette át a papának való napi főzés gondját. A Papát viszont annyira felkavarta élete párjának hiánya, hogy mindenáron utána akart szökni, de már nem engedték ki a lakásból. Négy napig bírta, amikor annyira felindult, hogy gutaütést kapva az előszobaszőnyegen hemperegve, a szőnyegrojtokat rágva talált rá az ebédet hozó veje. Azonnal mentőt hívtak, és most már bevitték őt is a kórházba. Az egyik a harmadikon feküdt a sebészeten, a másik a másodikon a kettes belen... És elkezdődött a kórházba bejárások végtelen láncolata.
Nyár lévén a fia a ház előtti padon várta sógoráékat, amíg feltűntek a finom ebédpótlékokkal megrakodva. Aztán együtt indultak vizitálni. Így ment három hétig, amíg a mamának úgy, ahogy begyógyult a műtét helye és járókeret-képes lett. Azonnal haza is küldték, mondván, kell a hely másnak is. Az öreg viszont sehogy sem akart javulni. A sokkból kijőve kissé húzta a lábát, de máris szökni próbált. Erre berácsozták. Ettől úgy megvadult, hogy átugorva a rácson, a péniszén át hólyagjába felnyomott katéteren lógó húggyal teli zacskót maga után húzva, ordítva rohant végig a folyosón, a mamát keresve. Ekkor kötözték ki és belökték a hálós ágyba. Itt érte az újabb agyi infarktus, amitől lebénultak a lábai. Most már nem kellett szökéstől tartani.
Sötét gyűlölet lobogott szemeiben, amikor a nővérek etetni próbálták. Ettől kezdve elutasította az ételt és a vizet is. Hiába hozták be neki a gyerekei a legjobb falatokat, nem kért belőle. Dugdosták a nővérek, al- és főorvosok zsebébe a tízezreseket, ezreseket, hogy tegyenek vele valamit. Kérdezgették az öreget, miért nem eszik. Még csak szóra sem méltatta az őt, kérdezgetőket. A fia, igen - nem fejbólintásaiból kibarkochbázta, hogy nem akar már élni. Az orvosok, hogy megszolgálják a busás borravalót, elébe vágtak a halálba menő útjának, és infúzióra kötötték. Így táplálták, amíg ki nem tépkedte magából az infúziós csöveket. Erre kikötözték a kezeit...Vádló, gyűlölködő, sötét tekintettel illette az őt ápolókat és a rendületlenül látogató gyerekeit. A főorvos kitartó munkálkodásának hála, az öreget sikerült visszaráncigálni a halál szakadékának széléről, és az látván az odaadó mentési munkálatokat egyszerre abbahagyta az éhségsztrájkot, s megszólalt.
Lett nagy öröm a kórteremben, és ágya mellé ülve a főorvos saját kezűleg kezdte etetni. Tőle elfogadta. Később a veje vette át az etetést. És elérkezett a hivatalosan előírt hat, hét utolsó napja. Tovább nem lehetett benntartani a belgyógyászaton. Haza kell vinni, mivel van lakása, felesége, gyerekei, satöbbi, satöbbi. Viszont a kórháznak nincs ápolási osztálya, sem elfekvője, tehát el kell bocsátani.

2.


A péntek délutáni látogatáson az ügyeletes nővér jelezte a hozzátartozóknak, hogy a főorvos beszélni akar velük. Rosszat sejtve faggatni kezdték a nővért.– Nővérke, csak nem azt jelenti ez, hogy ki akarják adni? – kérdezte aggódó arccal a vő.– Lehetséges, merthogy lejárt a benntartózkodási engedélye a papának, hat hét után elkell bocsátanunk. Szerintem erről lesz szó, de fáradjanak be a főorvos úr szobájába! – tessékelte őket a folyosó végén lévő főorvosi szoba felé. Belépve, a főorvos kezében papírhalmazt tartva vészt jósló, sokat sejtető rókamosollyal üdvözölte a hozzátartozókat. Mindenkivel sorra kezet fogott, de hellyel nem kínálta őket. Ezzel is sejttetve, hogy hamar túl akar esni a dolgokon.
– Mint tudják, a papának előrehaladott Alzheimer-kórja, aggkori elbutulása, agylágyulása van. Itt vannak az összes leletei. Két pszichiáterrel is megnézettem. Higgyék el, nem rajtam múlt – billegett sarkain, s hatalmas köpenyzsebeit feléjük fordította. – Nem tudjuk tovább az osztályon tartani, a pszichiátriára nem veszik át, mert reménytelen, visszafordíthatatlan leépülése van. Kell a hely a még rehabilitálható fiataloknak. Higgyék el, én mindent megpróbáltam – summázta a nyomaték kedvéért a papírlapokat az ifjabb Gyula kezeibe nyomva, a hüvelykujjait zsebeibe akasztva, várakozóan tekintett rájuk. Gyula vette a lapot és a bélelt borítékot hálájuk jeléül az üresen tátongó feneketlen köpenyzsebbe gyömöszölte. A főorvos meghatódva rókamosollyal folytatta az elbocsátó szép üzenetet.
– Én megértem magukat, sőt egyetértek Önökkel, de értsenek meg engem is: nincs ápolási osztályunk, a kórház a csőd szélén áll... Szombaton, azaz holnap mentővel hazaküldöm a Gyula bácsit. – Maga szerint meggyógyult, főorvos úr? – kérdezte gyanakvón a sógor, mire a főorvos imígyen válaszolt.– A körülményekhez képest jól van: stabilizálódott az állapota...
– Én úgy tudom, hogy amíg inkontinenciája van, nem tudja ellátni magát, addig nem lehet kiadni – próbálkozott Gyula bácsi megrendült idegrendszerű, hirtelen haragú lánya, busa fejét hátracsapva, remegő orrcimpáin fújtatva, véve a levegőt, mint egy asztmás kanca. A főorvos imígyen védte ki a az oldalvágást.– Vannak gyermekei, lakása, felesége. Önöknek kell megoldani a házi ápolást...
Ettől a kivénhedt agglegény: Gyula is megrendülni látszott és egy óvatlan pillanatban újabb tízezrest gyömöszölt a főorvos másik üresen tátongó zsebébe. A főorvos megenyhülve így válaszolt a gesztusra.– Nézzék, a papának nincs több ideje pár napnál, esetleg három hete lehet. Addig valahogy megoldják, de rám számíthatnak: ha nem bírnak vele, a családorvossal karöltve infúzióra behozatom egy pár napra. Esetleg egy hétre.
– Drága főorvos úr – mondta hadarva a vő – legalább hétfőn adja ki, ha istent ismer: hétvégén senki sincs bent a gondozónők közül. Nem tudjuk megrendelni a házi ápolást, ki fogja tisztába tenni az öreget? Én biztosan elhányom magamat, nem bírom a szar szagot. A gyerekeitől meg csak nem lehet kívánni, hogy a saját apjukat húzzák-vonják! Lássák lepusztultan, nyomorultul.– Semmit sem tehetek – tárta szét karjait a főorvos és az íróasztal mögé hátrált. Az asztal fedezékéből vigasztalta őket, miközben Tenna pelenkát írt ki receptre.
– Nézzék, írtam ki pelenkát. Váltsák ki. A mama, vagy a fiatalasszony pelenkázza be a papát. Csak kibírják a hétvégét valahogy. Hétfőn meg küldöm a mozgónővért, s megkötik a szerződést a házi ápolásról... – mondta, s a kezükbe nyomta a receptet.Úgy oldalogtak ki szegény párák, mint akiket egy homokzsákkal alaposan fejbe kólintottak. A folyosón, a legérzékenyebb idegrendszerű közülük, a busafejű asszony olyan hasgörcsöt kapott, hogy vágtatva rohant a folyosóvégi WC felé, kínzó hasmenésén könnyíteni. A férfiak letaglózva oldalogtak kifelé a gyógyítás eme hírhedt szentélyéből.
– Na, sógor, most aztán nyakig benne vagyunk a szarban! Értem én, amit a doki mondott: a körülményekhez képest jól van.– Jó, jó, de tökéletes nem lesz soha – tódította ifjabb Gyula, alias, Gyuszi.– Ezt a pár napot, vagy hetet fél lábon is kibírjuk sógor – vigasztalta Pista sógor Gyulát – látod nem sok van neki hátra. Igaza van a főorvosnak, joga van neki az otthonában meghalnia!
– Hát, ha már élni nem érdemes neki, jobb is lenne szegény apámnak! – sóhajtotta rezignáltan Gyula. Aztán a közben megkönnyebbült Sárikával kiegészülve haza botorkáltak. Útközben egyre azon morfondíroztak, hogy miként tálalják a jó hírt a mamának.
3.

—  Na, hogy van az apátok? – kérdezte a mama aggódva, várva lesújtó, ám megváltó halálhírt. A választól kissé megtántorodott, s egyből kifacsarodott a jobb térde.– Jól van. Sőt, annyira jól van, hogy holnap hozzák haza! – közölte kajánul Gyula– no, ne! Szórakoztok velem? Vagy nem jól hallom? Mi van vele?– Mondom, hogy meggyógyult az öreg, jön haza!
– Mi..., hogy haza?... – hebegte a mama szélhűtött arccal. – Ide ne hozzátok! Mit csináljak én vele? Hisz én is nyomorult vagyok! Magam is ápolásra szorulok! – siránkozott.– Hova vigyük Anyu? – kérdezte kiguvadt szemekkel Saci, s máris nyitott a WC-be, újabb hasmarsán könnyíteni. Hiába, dolgozik az ideg! Gyula próbálta menteni a helyzetet, s elzárta vízcsapot. Erre a mama méltatlankodva abbahagyta a tejeszacskó-mosását s ráförmedt.– Hogy te milyen goromba vagy!
– De, mutter, hát az öreg a férjed! Kapjál már magadhoz! Hát hová vigyük! Még él a szerencsétlen! Nem áshatjuk el élve!– Bánom is én hova: vigyétek oda, ahova való! A bolondok közé!– Mutter! – ragadta meg a vízcsapot, kinyitó karját Gyula – Ennyire nem lehetsz hülye! Hogy süket vagy egye fene, de hogy ennyire gonosz legyél!
– Miért – nézett rá dühödten az anyja – hát nem odavaló? A múltkor is, amikor a létra tetejére felment, hogy megnézze, mér, folyik a plafonon a víz, ami persze csak a fantáziájában létezett, s én mondtam neki, hogy semmilyen víz nincs a plafonon, villámgyorsan lemászott és fojtogatni kezdett... Bolond a ti apátok, de nagyon is!– Gonosz vagy Anyám! – rázta meg Gyula, erre az öregasszony sipítozni kezdett.
– Részeg, mondtam, hogy részeg! Minek itassátok, ilyen durva legyen az én kisfiam...– Mutter, kapjál magadhoz! Hatvan éves vagyok... Se részeg, se süket, se őrült nem vagyok: holnap hozzák az öreget, így állj a dogokhoz!– Hát hiába adtátok a sok pénzt? Nem tartották benn még amíg?– Amíg el nem patkol, mí? Ezt szeretted volna a koszos pénzeddel elérni?  Ezeknek meg sem kottyan tíz-húszezer forint, Mutter!
– Mennyi kell? Szóljatok, s adok! Ötven, száz, félmillió? Kiveszem a takarékból, csak takarítsátok el az öreget innen! Ide ne hozzátok! – krákogta az öregasszony, s meggörnyedt háttal, behúzott nyakkal újra folyatni kezdte a vizet a tejeszacskókra. A gyerekek tanácstalanul topogtak.
– Anyuka – próbálta a vő a szeme közé nézve szájmozgással is megtámogatva ordítani– a papának van lakása, felesége: haza kell hozni!– Akkor én kivégzem magam! – fenyegetőzött az öregasszony. – Én nem szagolom, nem mosok utána... Kinőttem már a pelenkázásból, a szaros gatyák mosásából. Élni akarok végre, szabadon, egyedül, hiszen még csak nyolcvan éves vagyok.., jogom van az élethez.
– Miért, eddig nem éltél anyu? – meredt rá hűdötten Saci.– Most mért kérdezel ilyeneket? Mért bántotok engem? Folyton csak engem bántotok! – harsogta, s a hokedlira ülve elkezdte a WC papírokat lapokra szakítani, négyfelé tépkedni... hogy miért? Ki tudja azt. Hobbiból.– Mama, mi a Sárival főzünk, én megetetem, katéter van benne, nem hugyozik. Ha meg becsinál, valahogy tisztába rakjuk két napig. Hétfőn már jönnek a gondozónők... neked semmit se kell tenned, csak elviselni. Ennyit megtehetsz az uradért! Hatvan évig szolgált, mint egy hűséges kutya.
– Szolgált... Mást se tudott, csak szolgálni! Nem lehetett rá felnézni se! – Mert alacsonyabb volt nálad, persze, hogy nem tudtál rá felnézni!– Nem azért Pistikém, az nem számít, már beletörődtem, hogy egy óriás törpéhez mentem hozzá. De az én intelligenciámhoz képest nem ütötte meg a mértéket. Buta paraszt maradt mindig. Hiába lett iparos, az apja is paraszt volt, ő is az marad, míg él! Három gyereket szültem neki, rám csimpaszkodott, öngyilkossággal fenyegetett, ha nem megyek hozzá... Persze, hogy engedtem az erőszaknak. Én kivégzem magam, ha...
– Pedig reggel hozzák – hergelte Gyula. Mire a vénasszony sírva, üvöltötte.– Én befekszem a kádba, felvágom az ereimet, s nézem amint a szép piros vérem, elfolyik... majd reggel csak nézel fiam, ha lejössz!– Marat halála! – dünnyögte Gyula.– na, ti menjetek fel a Gyuszihoz, de ne sokat igyatok! Majd én megnyugtatom anyut, aztán utánatok megyek – mondta Sári, és kituszkolta a férfiakat.
4.


A hétvégét valahogy átkínlódta a család. A mama természetesen nem lett öngyilkos. Annál sokkal jobban szerette magát, minthogy ilyesmire vetemedjen. Inkább csak afféle érzelmi zsarolással akart nyomást gyakorolni környezetére. Hétfőn aztán beálltak a csatasorba a gondozónők. 160 Ft-os órabérért napi három alkalommal jelentkeztek, tisztába tették a papát, megetették, majd elmosogatták a tejes begrét és távoztak.A mamával tulajdonképpen csak este találkoztak. Ő délelőtt fél tízkor kelt. Tizenegyig mosta, sikálgatta a műfogsorát, elvégezte a kis és nagy dolgát, frizőrt készített magának és kiült a konyhába elkölteni királyi reggelijét, mely állt pulykasonkából, kakaóból, vajas-mézes kenyérből és tejeskávéból.
Tizenkettőkor bevonult a négy réteg függönnyel és lehúzott redőnnyel elsötétített szobájába. Elvackolta magát sezlonján és a Népszabadság kivesézésébe kezdett. Mikor meghallotta a zár csikorgását, ledobta a földre az újságot és leoltva az éjjeli lámpát, szemeit lehunyva pillanatok alatt álomba ájult. Nem akart a gondozónőkkel, az ebédet hozó vejével találkozni. Ezzel is mintegy kimutatta ellenszenvét, a rákényszeríttet helyzet miatt. Úgy érezte ők a felelősek, hogy az öreg még nem szűnt meg létezni, sőt felerősödve egyre hangosabban hívogatja őt.
— Mama! Mamikááám!... Csókolom a szívedet, adjál egy kis vizet! – sóhajtozta naponta százszor, de a becsukott két szobaajtón keresztül kérése süket fülekre talált.Mikor a gondozónők felhívták a figyelmet a kiszáradás veszélyére, Gyula fia kényszeredetten bár, de feláldozta szabadidejének egy részét naponta hatszor lenézett, és megitatta az öreget. Olykor összefutott a dolgukat végző gondozónőkkel, lassan megismerte mind a tizenhatot.  Ahogy végzett az itatással, beült a hintaszékbe és elnézte amint tisztába teszik csont sovány, ösztövértestű apját. Csak a hasa és a feje nőtt neki a belétukmált tápdús péppé darált ételektől.
A pár napból lassan hetek, hónapok lettek és fél év elteltével elérkezett a Mikulás napja majd az Advent hava. Az öreg sehogy sem akarta ezt a földi árnyékvilágot felcserélni a mennyország szivárványos Elíziumára. Ő csak feküdt rendíthetetlenül matracsírjában és várt. Hogy mire is? Természetesen arra, hogy hamarosan meggyógyul, és akkor újra szolgálhatja imádata tárgyát, a Mamát. Karácsony hetébe fordulván az idő, bejelentkezett a pesti lány is a kisebbik lányával vakációra. Meg persze, hogy megnézzék a papát. Ők a távolból hetente egyszeri telefonnal részükről letudták a dolgokat, s részvétükről biztosítva az otthoniakat sopánkodással, vegyes kárörömmel figyelték az idegeiket lassan felőrlő rokonok vergődését. És az apa csak nem akart a másvilágra átszenderülni. Dacolt az orvosi előrejelzésekkel, mindennel. Ő csak várt. Várta a pestieket, várta a lábát, hogy újra a régi legyen. A hintaszékbe lerogyó Gyulát állandó kérdéseivel ostromolta.

– Nézd meg a lábamat! – Gyula felállt, hozzálépett, megfogta egyik béna lábfejét és az öregre tekintett. Az türelmetlenül követelte:– A másikat is! – Azt is megnyomkodta.– Feljebb is! – biztatta az öreg – Mitől félsz, nézzed tovább!– Ez is megvan – sóhajtotta Gyula térdeit megtapogatva.– Megvan, akkor jól van. Ülj le!–Gyula, alighogy elhelyezkedett és az állandóan bekapcsolt rádió „Nap-közben” című műsorára figyelve hintázgatott, máris kapta a következő kérdéseket.
– Mikor tudok lefeküdni?
– Mért, most mit csinálsz?
– Hát, állok...
– Állsz? – meredt rá a fia. – Akkor gyere ide hozzám! – bíztatta.
– Ugyan – tért ki ravaszul a kérés elől az öreg –, most nem, majd később.
– Nem is tudnál, mert nincs lábad – tódította Gyula.
– Na, ezt nem kellett volna. – Az öreg újra munkára szólította. – Megnézted a lábam?
– Meg – sóhajtotta Gyula, és várakozóan az öregre tekintett, mit talál ki még: Jött is az újabb esztelenség.
– Nézd meg azokat, ott! – mutatott az ágyvégébe beszorított ágyneműtartóra kibiggyesztett malackára, pandamacira, plüsskutyára és unokájának, Dóci-nak a fényképére. Gyulának mindet meg kellett fognia egyenként, felemelni, majd visszatenni a helyükre. Aztán a felállított papírtörlő hengert kellett elfektetni, majd újra felállítani. Ezután leülhetett, de pár perc múlva jött az újabb parancs.
– Gyuszikám, gyere csak ide! Nézd meg azt a fehéret, ott! – biccentett nagy busa fejével a szennyes-tartóra terített pelenkázó nylon lepedőre. – Jól van az?–Gyula megemelte a fedlapot, elsimította, beszorította a nylont, s várakozóan az öregre nézett.
– Jól van?
– Jól. Leülhetsz.–Pár perc múlva megszólalt. – Adj egy kis vizet! – Gyula megitatta, és megkérdezte tőle.
– Most rend van öreg?– Á, dehogyis van... ott azt a nagy sárgát – a szekrényre tekintett – azt kapcsold be... /csukja be a mama által állandóan nyitogatott szekrényajtókat/.
Ugyanis az öreglánynak az állandó szellőztetés volt a rögeszméje. Szerinte az öregből áradó bűz mindenbe beleivódik, s az összes létező ajtót ki kellett nyitogatni. Az öreg ettől természetesen dührohamot kapva, ordítva követelte az eredeti állapot visszaállítását. A mama megfenyegette, s öklét rázva kifordult térdeivel kibicegett szeretett konyhájába.
Gyula, becsukván a szekrényajtókat, visszaülve a hintaszékbe, az öregre meredt.
– Van még valami munka, apám?– Ajaj, de mennyi! Igazán segíthetnél, nagyon elfáradtam. Egész életemben csak dolgoztam, hogy én mennyit dolgoztam! Átdolgoztam az életemet. Már négyévesen libákat őriztem egy pendelyben. Aztán a kecskéket, malacokat, majd a teheneket. Túrtuk a földet mi gyerekek, meg anyánk. Apám meg kupeckodni járt a vásárokba. Sokat dolgoztam. Te, én még nyolcvanévesen is dolgoztam. Szolgáltam, csak szolgáltam...
– Kit?– Kit, hát mindenkit, elsősorban anyátokat.– Meg is hálálja, még egy pohár vizet sem ad, mert úgy remeg a keze állítólag, hogy mindig a nyakadba önti a szád helyett... Nyűg vagy neki papa, nem veszed észre?– Ugyan, ne beszélj már. A mama szeret engem! Ne bántsd a mamát!– Jó, nem bántom! Dolgozzunk tovább!
– Azokat a nagy vasakat hozzad ide! Gyere már, mozdulj meg! De nehezetekre esik minden!– na, itt vannak a vasak! – állt meg ifjabbik Gyula az ágy mellett, s várakozóan apjára tekintett, miközben karjaiban vasat tartó mozdulattal, szoborrá merevedve nézett az öreggel és a munkával farkasszemet.
– Jól van. Tedd le! Ne oda! Amoda.
És így folytatódott a játék naponta ötször, hatszor tíz-húsz percekre itatással egybekötött lazítással. Ez volt a kettejük show-ja. Mindketten tudták, hogy ez játék, de el nem árulták volna az istenért sem, hogy csak mímelik a munkát. Igazi show volt ez a javából. Aztán néha kibővült a plafonról folyó Tisza-gátak közé szorításával, majd a szennyes-tartóba zárt kis kecskékkel. A „fehér”, azaz a pelenkázó lepedő állandó felhajtogatását, a fedél-nyitogatást Gyula a következőkkel szabotálta el. Kitalálta, hogy kis kecskék vannak a szennyes-tartóban, sőt ha ez sem hatott, akkor a kecskéket az öreglánnyal helyettesítette be, valahogy így.– na, nézzed már, meg mi van a fehér alatt! – mondta az öreg. Gyula a szennyes-tartóhoz lépve, kissé megemelte a fedelet, amitől a behajtogatott nyílon-lepedő összegubancolódott. Az öreg erre így reagált.– De hülye gyerek vagy te fiam! Összeborzoltad a kedélyemet! Na, simítsd csak ki, rendesen!
– Nem lehet apám.
– Miért?
– Mert akkor kijönnek a kecskék.
– Hát, amiket bezártál reggel. Ott van benn mind a tizenkettő.
– Benn vannak?
– Benn, mind egy szálig.
– Akkor hagyjuk őket, ne háborgassuk!–Ezzel napirendre is tértek a dolog felett. Gyula még egyszer megitatta az öreget, s menni készült. Az öreg azonban megakasztotta szavaival.
– Ne menj még! Hova sietsz? Ülj le a helyedre! Olvassál!
– Mennem kell fater, dolgom van.
– Menni, menni! Mindig csak menni! Majd ha egyszer én is! Ha együtt lemegyünk a parkba sétálni, ki a Duna partra, a kertbe... Metszeni a fákat... Majd... Egyszer...
– Na, megyek fater, majd jövök!
– Ne menj sehová! Adjál egy vödör vizet! – mondta esdőn, minél tovább húzva az időt. Gyula megitatta, s indulni készült. Az öreg egy csavart fordulattal újfent megállította a távozásban.– Azt nézd meg még ott, mi van az alatt a fehér alatt!– Nem lehet fater!– Miért?– Mert benn van a Muter! Tudod, ha kiengedjük, csurgatja a vizet, meg nyitogat! Hagyjuk inkább!
– Jó, hagyjuk! De siess vissza!
Így teltek a napok. Délben megjelent a sógor a pépesre passzírozott, tápdús ebéddel. Amikor a kulcs csikordult a zárban, a papa már torkaszakadtából ordítani, kiabálni kezdett.
– Pista, te vagy? Hozzad az ennivalót!
Amint levetkőzött, már hozta is a még meleg ételt, s elkezdte etetni az apósát. Úgy etette, mint anya a gyermekét. Időnként a nyakába gyömöszölt kockás partedlival megtörölgette a száját. Ebéd után szemenként beadta a gyógyszereit. Kétnaponta megborotválta, hetente lenyírta a körmeit, háromhetente kinyírta a füleiből, orrából a szőrt. Havonta megnyírta gyér, szalmasárga, őszes hajzatát, s megstuccolta bozontos szemöldökét.A felesége, Saci hetente felmosott, kiporszívózott és ezzel ki is merült a házimunka. A mama passzív szemlélőként vette tudomásul, hogy a papa lerobbanásával nem állt meg az élet. A gyerekei átvették tőle a stafétabotot.
Őket küldözte kifacsartabbnál kifacsartabb ötletekkel a város legtávolabbi zugaiba bevásárolni a készletet. Mindenből legalább 10 darabot, ami akciós volt. Többször megpróbálta ifjabb Gyula elsinkelni a boltok akcióra buzdító szórólapjait, de az öreglány elemi haragra gerjedve követelte őket. Az a jó szokása még fiatalasszony korából megmaradt, hogy fizetéskor (nyugdíjkor) egy hónapra bevásárolt. Igenám, csakhogy a felhalmozott készlet nem volt arányban a fogyasztással, s egyre szaporodott. Mindent feldátumozott. A szekrények mélyén több évi felhalmozott lekvár, konzerv, cukor, só, liszt kilószám, WC-papír hegyek, szalvéta, százas csomagolású papír-zsebkendő garmadája volt található.
Napi fő foglalkozása volt a tejeszacskómosáson kívül a papír-zsebkendők négyfelé bontása, s a WC-papírok tépkedése. Mint kiderült, ez az állandó vizeletcsöpögésének nyomait eltüntetendő kellett neki. A szemétvödör estére mindig megtelt az egyenként becsomagolt banánhéjjakkal, almacsutkákkal, csirkecsontokkal és rendszeresen kiborogatott, agyonra száradt ebédmaradványokkal. Nyűg volt neki az élet, s ezt ezerszer hangoztatta is. Depresszív magatartása, negatív kisugárzása az őrületbe kergette rabszolgaként kiszolgáló személyzetét (családtagjait). Már a tv-t sem kapcsolta be, mert nem hallotta, mit motyognak benne... ez volt szavajárása. Ha valami olyat mondtak neki, amit nem akart tudomásul venni, rájuk meredt, s kibökte:
– Mit motyogtok? – s elkezdett egész másról beszélni. Aztán legyintett egyet, s a papírok tépkedésébe fogott. Később már az újságot sem olvasta. Csak a könyvklubban rendszeresen megvásárolt lányregényeket, s a régimódi szerelmes történeteket bújta. Így élte ki azt, amit nyolcvan éven át megtagadott magától: könyvekből élte át a szeretet, szerelem családélményét. Mikor a gyerekei szóvá tették, hogy spórolásból le kellene mondani a Népszabadságot, így fakadt ki.
– Mért, nekem már semmit sem lehet! Mért ne járassam ezt az egy újságot?
– De, hiszen nem is olvasod , Muter! – vágta oda Gyula fia.
– Na, és? Kell és punk-tum! Ne vegyétek el tőlem a Népszabadságot!
– De mért ragaszkodsz hozzá Mama? – kérdezgette a veje. S a válasz banálisra sikeredett.
– Egyik újságnak sincs annyi lapja, mint ennek! Ez a legjobb újság.
– De nem olvasod!
– Ez a legjobb a szemetesvödörbe! Ezért nem mondom le!
Ettől a család kész volt. Úgy tekintgettek egymásra, mint a hüdöttek. Aztán felszabadultan, hatalmas röhögésben törtek ki. Az öregasszony sértődötten meredt rájuk.
– Mi olyan mulatságos ebben?
– Semmi Muter. Ha neked nem jó a helyi Mocsár, amit naponta hozok, akkor járasd csak a Népszabadságot, de azt tudd meg, hogy az Országjárónak még több lapja van, s ingyen van. Ha akarod, összeszedem neked az összes lakóét, amit egyenest a szemetes dobozba löknek... hát ennyit az újságokról Mutter!
– Ragaszkodom a Népszabadságomhoz! – zárta le az öregasszony a vitát, s mint a méhkirálynő bevonult szentélyébe, faképnél hagyva elképedt véreit, hangyaszorgalommal dolgozó méhecskéit. Fütyült az urára, az egész világra. Maga teremtette álomvilágban élt. S az urából csak a szag, az őt zaklató gondozónők maradtak. Sokszor fakadt ki a kádba dobott szaros lepedők láttán.
– Mikor pateroljátok már el ezt a szarzsákot?
– De Muter, ez az ő lakása is. Joga van itt vegetálni! – szúrt bele ilyenkor szavainak fullánkjával agglegény fia. Az öreglány rámeredt. Intett egyet a kezeivel, mintegy elhessegetve elsőszülött magzatját.
– Muter a gondozónők elviszik, s kimosva, kivasalva potom pénzért visszahozzák a tisztát.
– Nem kell, nem fizetek még ezért is! – ágált a racionális megoldás ellen.
Csak később értették meg, hogy ha elviszik a szennyest, akkor megszűnik a mosás öröme a számára. Mert délutáni foglalkozása volt, hogy a harmincegynehány műanyag lavórba lögybölje, külön-külön a törölközőket, ingeket, zoknikat, szaros gatyákat és a többi és a többi. Nem, ettől az örömtől nem lehetett őt megfosztani. Bár állni már alig tudott, egy hokedlin ülve görnyedt a mosnivaló fölött, s mártíromsággal vegyes szemrehányással nézett a gondozónőkre, gyermekeire. Az egész csak eszköz volt a kezében az érzelmi zsaroláshoz. Igen, lassan eldeformáló, meszesedő agyában folyton csak az munkált, hogy igazolja valamiként elpazarolt, önmegvalósításra képtelen életét. Mert őt sem elégítette ki a negyvenévi bérelszámolói munka, a három gyerek nevelése. Ő nagyra vágyott. Irodalmi vágyait szerette volna kiteljesíteni, ami férjhezmenetelével megszakadt. Ezzel akarta a sorsot szembeköpni, s környezetére zúdítani kielégületlen, beteljesületlen vágyait.
Úgy érezte, hogy a sors adósa maradt neki a nagybetűs ÉLET-tel. Inkubátorban élt. Tíz éve nem hagyta el a lakását, csak a kórházi tartózkodás idejére. Oda pedig vitték. Az ura volt neki a szeme, a füle, a keze, a lába: összekötőkapocs a külvilággal. És most ez megszűnt, de hamar áttestálta e nem kis feladatot gyerekeire, vejére. Ők lettek modern rabszolgái, lábai és kezei. Információra már nem volt szüksége. Megmaradt fiatalkori álmainál.A kor realitásával nem tudott és nem is akart sem szembenézni, sem megbékélni, mert akkor először önmagával kellett volna kibékülnie. A múltat, az elszalasztott lehetőségeket, kihagyott, s beteljesületlen szerelmeket, nem tudta mással, csak Don Quiote módján lányregények olvasmány-élménye által kiélni.
Ilyenformán szeretett élete párja, aki őt még félbolondon is imádta, csak egy akadály, egy göröngy volt az útjában, amit félre kellett rúgni, eltakarítani a semmibe vivő útjából. Hogy nem a mennyországba igyekezett, az, biztos. Szokta is neki mondani, ha egy kicsit illuminált állapotba került, a fiacskája, hogy:
– Muter, te olyan gonosz, önző lény vagy, hogy a tűzön se égsz el, pedig elhamvasztunk , az már biztos.– mondogatta neki. Az öreglány ilyenkor rámeredt elsőszülöttjére –Az öreglány ilyenkor rámeredt elsőszülöttjére, és így replikázott:– te se! Te elvetélt tehetség! Elpazaroltad az életedet.
– Te is anyám!
– De én legalább három gyereket szültem a hazának, és te? Még egy kölket se nemzettél,he!– Muter, én legalább nem tettem szerencsétlenné egy kölket se! Minek szültél bennünket, ki kérte? Én nem.
– Hagyjuk ezt fiam, ne igyál többet! – mondta, és nagykegyesen megbocsátó mozdulattal, hátat fordítva tejeszacskóinak öblögetéséhez fogott. Így teltek a napok, míg elérkezett a téli szünet első napja. Zsófi a legkisebb lány telefonon jelentkezett be másnapra.– Gyulám, reggel megyek, le a Dócival Főzzél valami jót nekünk! Aztán majd megnézzük a papáékat, kissé felvidítjuk őket. Rájuk fér már a vidámság. Bearanyozzuk az utolsó napjaikat.
– Jó, gyertek! – mondta Gyula, és ennyiben maradtak.
5.
Másnap reggelre beütött a mennykő. Az öregúr nyakig összefosta magát, de úgy, hogy még a feje alatt lévő kis- és nagypárna is csupa lucsok lett. Az történt, hogy mivel egy hete nem volt széklete, az orvos ricinust rendelt neki. Este a gondozónő be is adott egy evőkanállal a tömény hashajtóból. Na, ez okozta a galibát. Amikor reggel Gyula lement, hogy megitassa az öreget, az iszonyú bűztől hanyatt-homlok menekülésbe fogott, s meg sem állt a sógorig. Felverte őket, s rohantak vissza az öreget lesikálni. Mire odaértek, már a kétségbeesetten sipítozó gondozónőbe botlottak.
– Mit tettek az öreggel? Csupa szar... Ezt nem tudom egyedül helyrehozni! Segítsenek! – mondta és a két férfi felváltva tartotta a csupa szar, öreget, míg a két asszony a szennyes ágyneműt cibálta le.– A párnákat ki lehet dobni – közölte rezzenéstelen arccal a gondozónő. – Van másik? – kérdezte gyanakvón.– Nincs, ha csak a mamától nem kérünk. – mondta félénken Sári. Be is óvakodott a mamához, de vérvörös arccal, leforrázva jött ki onnan.
– Azt mondta, hozzál le te! Ő nem ad, minek fosattátok meg az öreget?– A vén állat! Hát, ha nem hashajtózzuk meg, akkor bélcsavarodást kapott volna. – jegyezte meg Gyula maliciózusan.– na, eridj sógor, hozzál le két párnát, majd veszünk helyette! Addig megengedjük a vizet a kádba és lecsutakoljuk az öreget. – mondta Pista.
– Rá is fér, mert féléve csak le volt törölgetve, már retkes a kosztól. Szaglik – húzta el az orrát Sárika A gondozónő erre replikázott.– Az nincs benne a feladatkörömbe, hogy a kádba cipeljem az öreget. Egyedül nem bírom.
– Miért nem szóltak, majd csak becipeltük volna a sógorral – mondta Gyula, és az öreg hóna alá nyúlt, míg a sógor a térdeit kapta meg. A katéter pedig lógott belőle, mint egy elvágatlan köldökzsinór. Elindultak vele, de a szobaajtó a fürdőszoba ajtóra nyílt, és a csont-merev öreggel sehogy se bírtak elfordulni. Ebben a nagy küszködésbe robbantak bele a pestiek.
– Hű, mi ez a bűz! Atyaisten mit csináltok az én apukámmal? Jó, hogy le nem töritek a lábait!– Nyugi, csak meg akarjuk fürdetni! – állította le Gyula, de a hugi levegő után kapkodva sápítozott tovább.
– Ez állati! Így húzni-vonni szegényt. Legalább levennétek a fürdőszoba ajtót, nagyokosok! – mondta, és mire észbe kaptak, már le is emelte az ajtót.Ettől kiszabadult az öreg, és bele tudták nyomni a kádba. Kezdődhetett a csutakolás.
Gyula és a sógor felmenekült Gyula agglegénylakásába, leöblíteni az izgalmakat. Mire illumináltan hónuk alatt a párnákkal visszatértek, már csak a kádból való kiemelés volt hátra. A jól végzett munka eredményeként a papa kiglancolva fekhetett vissza matracsírjába. Gondozónő el, a család pedig felverve a mamát délelőtti kómaszerű mély álmából, körbeülte vele az öreget.
– Papa, itt vannak a pestiek – vigyorgott Gyula, mire az öreg így reagált.
– Le vannak szarva...
– Na, de apukám – lépett oda Zsófi sértetten és simogatni kezdte csapzott, bozontos üstökét. – Hát itt a Dócika is, a kedves kis unokád...– Az is le van szarva... Hol a Pista?– Itt vagyok papám! – serénykedett a sógor – mit kérsz?– Sose eszünk már?
– Még nincs dél papa.
– Dehogy nincs. Ha itt van Pista, akkor enni kell!– Te meg mit állsz itt, mint a fasz, – nézett Gyula fiára – Dolgozzunk! Engedd ki a kecskéket...!– Mind a harminckettőt? – kérdezte Gyula. Zsófi értetlenül nézett rá.– Mindet – bólintott a papa és a szennyes-tartó felé intett fejével. Gyula felemelte a fedelet, s félúton megállt vele. Az öregre sandított.– Csukd le gyorsan, még kiszöknek! – mondta az öreg.
– Adj egy bili vizet! – mondta, mire Gyula megitatta. Zsófi a látottaktól félájultan egy fél banánnal akart kedveskedni az öregnek, de az ráköpte az első falatot.
– De rossz! Mi ez? – kérdezte
– Hát banán papa, tele van vitaminnal.
– Nem ismerem.– na látod húgom, ne is erőltesd! Életében nem evett banánt, míg a mama mázsaszám zabálja. Az öregtől ezt is sajnálja, pedig kétszerannyi az öreg nyugdíja, mint az övé.– Hát akkor mit adtok neki? Pudingot, kalácsot, mézet?– hova gondolsz? 1,5%-os tejet száraz-kenyérrel beleaprítva... a mama csak ezt engedi.– Igaz ez mama? – fordult az anyjukhoz Zsófi.
– Mit, mit motyogsz? – kérdezte zavartan a vénség.– Nem lehetne egy kis kalácsot, tejfölt, pudingot adni neki? – ordította teljes hangerővel Zsófi szemben állva vele, hogy a szájáról leolvassa, amit mond.
– Most mit ordítasz itt velem, nem vagyok én süket!– Mit is mondtál, hogy mi van a szekrénnyel? Ki kell nyitni az ajtókat, mert beeszi magát a büdösség! Na, értem én, nem vagyok még hülye!
– Mama nem lehetne jobb kosztot adni az öregnek? – kérdezte a sógor. Ő értett legjobban anyósa nyelvén. A mama arca megmerevedett és így replikázott.
– Nem jó ennek semmi! Egész életében egy begre tej volt a reggelije meg a vacsorája, kenyérhéjjal beleaprítva. Most minek variálnátok?
– De anyukám! Most más a helyzet. A papa beteg... Kímélő kaja kellene neki.
– Add vissza a fogsoromat! – kiáltotta a döbbent csendben a papa.
– Tényleg! Hol az öreg foga? Hova dugtad mama?– Jó helyre.  Nem fogom mosogatni naponta! Undorító! Ne rágjon! Nyelje azt a zötymőt, mint kacsa a nokedlit, amit a veje beletukmál. Nem is hiszem, hogy nem attól sok zsíros cubáktól fosta össze magát, amit beletömtél. A múlthéten este kihányta az ebédet, most meg összefosta magát. Utálom már az egészet. Legjobb lenne megdögleni! Vigyétek el innen! Oda a bolondok közé, ott a helye! – mondta a magáét és nem zavarta, hogy élet párja minden szavát érti, s a kegyetlen mondatok tőrként járják át öreg szívét. Az öreg csak nézett és nagy barna szemeiből könnypatak csordult ki. Na, ezt már nem bírták a férfiak és felmentek Gyulához rátölteni. A nőket pedig magukra hagyták, akklimatizálódjanak a szar szagú ózondús levegőben.
6.
Mivel a mama szentélyébe – sötét bútorokkal telezsúfolt barlangjába – senki, még kedvenc lánya és unokája sem léphetet be, így Zsófiék a papa betegszobájában vertek tanyát. Igemám, csakhogy már az első éjszaka rosszul telt el. A papa az éjszaka nagy részét Pista, Gyuszi, Bözsi, Béla, anyám és az apám kiáltozásával zavarta meg. Hiába gyógyszerezték be altatókkal, nyugtatóval, a hatás fordítva sült el. Egyre éberebb lett tőle. Zsófiék hatalmasra dagadt, álmatlanságtól duzzadt szemhéjakkal ébredtek, tíz-húsz percenkénti szakaszokra darabolt éjszakai virrasztással egybekötött rémálmukból. A papa fantáziálgatása, s Gyula, de főleg a Béla utáni óbégatása csak nem szűnt. Zsófi forradalmi újítással élt: elővette a szekrény mélyéről az ő kisgyerekkori emlékként megőrzött cumiját. A cumit mézbe mártotta és betette az öreg szájába. És lőn csoda: az öreg a meglepetéstől ráharapott a cumira és ettől kezdve csend lett.
Gyula gonoszkodva nyitotta rájuk reggel az ajtót, számítva a panaszáradatra, de semmi. Zsófi ült az asztalnál kapucínere mellett és olvasta a Népszabadságot. A kislány kinn reggelizett a konyhában. Első meglepetéséből felocsúdva a papára tekintett és megszokott indián csataüvöltése félúton fennakadt, amint meglátta a matracsírjában békésen cumizó apját.
– Jó reggelt Gyul.a bá...csi! – mekegte és hangja göcögő röhögésbe csapott át.– Hát evvel meg mit tettél hugi?– Befogtam a száját tesó... hát egész éjjel be nem állt a lepénylesője! Kibírhatatlan volt.
– Hát Zsófikám, le a kalappal előtted! – álmélkodott Gyula. – neked kellett lejönni Pestről ide, hogy belefojtsad a szót az öregbe! A szomszédok már félig megőrültek apjuk óbégatásaitól. Zseniális! Be kéne adni újításnak! – röhögött a két gyerek egymásra nézve, hangosan, viháncolva, úgy, mint ötven évvel ezelőtt...
Na, ennek a nagy jókedvnek hamar megjött a böjtje. Karácsony másnapján a mama újabb agyi történés szenvedő alanyaként megszédült és elvágódott a fürdőkádban. Szerencse, hogy a lánya kéznél volt, különben belefulladt volna a fürdővízbe. Nagy nehezen kicibálta a vízből, s a közben a kislánya által riasztott Gyulával megpróbálták lábra állítani. De a lábai többé nem engedelmeskedtek. Úgy lógtak, mint a rongybábú mankói.
Kihívatták a körzeti orvost, az meg csak a fejét csóválta.
– Ez bizony agyi történésként hat, beutalom a belgyógyászatra – mondta és zsebre vágva a hálapénzt a gyors és határozott intézkedésért, kihívta a mentőt. Mama kórházba be, a karácsonyfa díszítésnek fuccs.
Így telt el a téli szünet. A mamát három hét után hazabocsátották a szokásos szöveggel
– Állapotához képest jól van. Az agyi történésből kifolyólag most az ép lába bénult le. – mondta a főorvos szenvtelen hangon. – Ki kell a jól bevált házi ápolást őrá is kiterjeszteni.– Értjük főorvos úr, addig a pár hétig ugye – jegyezte meg Gyula, miközben a bélelt borítékot a főorvos zsebébe süllyesztette. A főorvos elpirulva vette a lapot, s megkérdezte:
– Hogy van a papa?– Köszöni jól. Már féléve jó van drága főorvos úr, bár Ön pár hetet jósolt neki a legfőbb bíró úgy látszik életre ítélte! – sóhajtotta a sógor.
– Hát igen, mindannyian isten kezében vagyunk – tárta szét tehetetlenül karjait a főorvos és elbocsátotta a lógó orrú családot.
7.


Most már a mama is ágyba fekvővé változott. Ez volt aztán az igazi. Élvezte, hogy a lánya reggeltől estig kiszolgálja. Etette, mint a galambot, biliztette, megfésülte, ágyba vitte neki a kávét, az ételt. Ő meg csak adta az utasításokat, készítette a listákat a bevásárolni valókról. Szabadidejében pedig falta a lányregényeket. Egy szép napon így szólt a lány– Anyám, lejárt a szolgálatom. Rád is kiterjesztjük a házi ápolást!Az öregasszony csak sápítozott, hogy – őhozzá ne érjenek ezek... a némberek.– Miért anyu, a papát már fél éve ápolgatják, sikamikálják. És elég jól csinálják.– Nekem nem kellenek! Ide ne járkáljanak állandóan ki és be! – sipítozta eszelősen, miközben arca eltorzult és egészen szederjessé vált a vértolulástól. Attól lehetett tartani, hogy menten megüti a guta. A lánya csak nem tágított és az időközben megérkező felmentő sereggel: Gyulával és férje-urával közösen puhították tovább az öregasszonyt. Hiába ecsetelték neki a helyzet súlyosságát, hajthatatlan maradt.
– Emlékezzél anyám, amíg a papát be nem szorítottuk a nagy rekamiéra, hányszor mászott vagy esett le az öreg a sezlonról? Legutóbb is, amikor a feje a sezlon kerete alá szorult, ő meg üvöltött, mint a fába szorult féreg, a Béla szomszéddal alig bírtuk kiszabadítani a sezlon romjai alól. Erre igazán nincsen szükség, hogy te is összevizeld a szőnyegeket, csússzál, másszál, mint a múltkor is, amikor a vizeleteddel teli vödör rád borult, beszorult a fejed a hugyos rocskába.
– Ide ne járjanak azok! Az én testemen ne matassanak!
– Jó, akkor mi lenne, ha ideköltöztetnénk valakit, aki állandóan kiszolgál, tisztába tesz, vigyáz rátok.– Kivégzem magam! Folyik majd a szép piros vérem... – lihegte eszelősen a vénasszony, de nem tudta eltéríteni szándékától a családját. Kötötték az ebet a karóhoz.– Anyám, a ti bioritmusotok annyira eltérő a papával, hogy amikor a reggeli tisztába tevés, biliztetés, etetés ideje van, te még alszol. A gondozónők elmennek, s mikor te felébredsz, tízkor, nincs, aki ráültessen a szoba WC-re... Összecsinálod magad anyám! – tódította Sári.
– Vagy az lesz anya, hogy becsomagoltatunk, mint egy csecsemőt, azt, amikor délben jönnek, akkor tisztába tesznek... Lesikálnak.– És addig, mit tegyek addig?– Addig fekszel szépen csendben és hallgatsz, mint aki beszart...– De kieszi a pisi a szép fehér bőrömet...– Na látod, ezért kell ide valaki.
– Bánom is én. – Adta meg magát az öregasszony. Ha már a gyerekeimre se számíthatok, pedig ti öröklitek ezt a lakást, a bútorokat, a takarékbetétünket. Hálátlanok vagytok. De hát jól van ez így. Pedig mennyit kínlódtam én veletek kisbaba korotokban, meg míg felnőttetek.
– Mutter, felejtsd el ezeket. Most más a helyzet. Én tudok valakit, akit te is elfogadnál. Van ezek között a gondozónők között az a kis findzsaszemű mongol nő. Mindig olyan jól elbeszélgettetek.– Csak nem a  Fenyácskára gondolsz fiam– Arra.– Hát talán Ő. Megpróbálhatnánk. Az, becsületes nincs úgy kirafinálva, mint a magyarok. Beszéljétek meg vele...!
Így is tettek. A mongol nő ráállt az ajánlatra, hiszen két éve vált el magyar férjétől, aki tíz éve hozta őt el magával feleségnek a mongol pusztákról. Fejőnői állását felcserélte a szociális gondozó szakmára. Most, miután egyedül nevelte nyolcéves kisfiát, a gyermeken kívül felgyülemlő fölösleges szeretetenergiáját az ápoltakra árasztotta ki. Mindig mosolygott és bájos akcentusokkal tűzdelt beszédével mindenkit levett a lábáról. A mamát átköltöztették a papa szobájába, a fejőnő pedig beköltözött a kisfiával a mama szobájába. A mama legnagyobb bánatára egy szobába kényszerülve kénytelen volt negyvenévi önállóságát feladva, egy levegőt szívni megvetett férjével. A papa megörült, hogy a mellette lévő ágyon imádott felesége fekszik és békés cumizgatással boldogan, legeltette szemeit asszonyán. A papa horkolása már nem zavarta a mamát, mivel jótékony süketségbe burkolózott. Annál inkább zavarta az öreget az ő nappali horkolása. Mivel ő az éjszaka nagy részét papírtépkedéssel és olvasással ütötte el, így átaludva a nap nagy részét eszeveszett horkolásával az őrületbe kergette agyalágyult férjét. Így aztán a mongol fejőnő beszerzett egy horkolás elleni cumit, s a mama is megkapta a saját cumiját. Megszűnt a horkolás.
A naponta benéző Gyulát idilli kép fogadta. A két öreg békés cumizgatással feküdt egymás mellett, mint két óriás csecsemő. A kisfiú vette át a boltba járás gondját. Kisebb napi tej-kenyér vásárlásakor őt szalasztotta anyukája. Telt múlt az idő és eltelt ez az év is. A mongol asszonyka annyit főzött a bőséges kosztpénzből, hogy Gyulának is jutott a finom mongolos ízekkel megtunkolt magyaros kajákból. Mivel lehet egy férfiembert megfogni: a hasával. Így is történt. Gyula lassan összemelegedett az asszonykával és feladva hatvan éves féltve őrzött agglegényéletét elhatározta, hogy összeköti a sorsát a harmincéves tűzrőlpattant mongol menyecskével. Így egyszerre felesége is lesz, meg fia is. Mégsem halhat ki a család férfiága! Egyre többet időzött lenn az apai lakban, hintaszékében üldögélve és békésen kortyolgatva sörét, elnézte az egymás mellett matracsírban fekvő felmenőit. Tekintete a szájukban lévő cumikra tévedt, és úgy érezte, mintha egyszerre nem is egy, hanem három gyereket ajándékozott volna neki a sors.
– Istenem, de szép is az élet! – kurjantotta vidáman és lapát tenyerét az asszonykadomborodó hasán nyugtatva, hozzátette. – Fenyácska, nemsokára eggyel többen leszünk! Jön a III. Gyula! Hogy én mit hagytam ki eddig!
– Mit hagytál ki apuska?
– Hát az idillt, Fenyácska! Elnézem ezt a két öreget, akik boldog tudatlanságba ájulva vegetálnak. Semmire sincs gondjuk. Most mi gondozzuk őket, aztán, majd ha én is elaggok, akkor kapok majd egy cumit az ajkaim közé, és gumipelenkába csomagolva huncut mosollyal nézem majd amint sört kortyolgató fiatal szeretőd ölében, a hintaszékben ülve pajkosan rám nevetsz.
– Én pedig kihunyó tudatom utolsó szikrájának fellobbanásával cinkosan rád kacsintok és boldogan fingok ki ebből a pocsék világból. Miközben az Elíziumi boldog mezők felé haladok, kárörömmel gondolok rátok, akik itt maradok ebben a földi pokolban életre ítélve...