Véget ért a turné...

Állunk a színpadon. Csend van. De nem azért, mert senki nincs a nézőtéren. Telt ház van ma este. Pontosítanék. Ma este is, de ma este utoljára. Ezzel a koncerttel véget ért a turné. Mondhatnám, hogy végre, de nem teszem. Egy évig úton voltunk, minden héten három koncertet adtunk, és megállás nélkül hajhásztuk az élvezeteket. Persze, csak ésszel. Soha nem jutott volna eszébe egyik bandatagnak sem, hogy drogokhoz nyúljon. Maximum, a fű. De én még azt sem. Voltak elveim. Persze, az italozás így is ment, töménytelen mennyiségben. Néha jó volt, néha viszont elviselhetetlen. Nők is voltak. De még milyen nők! Gyönyörűek. Szőke, barna, vörös, és mindegyik az úgynevezett "BGE"-kategória. Ez egy szleng volt a zenekarban. Annyit jelent, hogy Best Girl Ever. Mindegyik minket akart. Volt egy lány, a neve legyen csak Mandy...Mindent megpróbált megtenni azért, hogy egyszer - ahogy ő mondta mindig - szétkeféljem. Bárhol, bármikor. Csak a szívem megállított. Tudta, hogy nem szabad. Tudta, hogy otthon vár egy csodálatos lány. Hiába a több ezer kilométer, és a hordónyi whisky, nem bírtam megtenni. Túlságosan is szerettem. A többiek persze falták őket. Egyesével, kettesével, néha hármasával vitték be őket a hotelszobájukba, hogy ott bármit megtehessenek velük. Én pedig...Beültem a szobába, és csak néztem a tévét. Vagy gitároztam. De a legjobban mégis azt élveztem, mikor illuminált állapotban bementem egy éppen szeretkező zenekartaghoz, és rájuk öntöttem 5 liter hidegvizet. Szerintem vicces volt. Szerintük nem. Bosszúból mindig rám állítottak egy transzvesztitát. Nem tudom, hogy a legeldugottabb helyeken hogyan tudtak találni ilyen embereket, de mindig megvolt a kapcsolatuk ehhez. Igen, értették a dolgukat a srácok, ha valakit meg kell szívatni...
És most itt állunk, a színpadon. A közönség előttünk. Teltház. Turnézárás. Mégis néma csend. Senki nem szól, egy hangot sem. Csak a tűz ég körülöttünk. Ilyen rémült még soha nem voltam. És nem is leszek, soha. A koncertterem felrobbant egy szivárgó gázvezeték miatt. A fejünk fölött robbant fel, és mindent elsöpört. Az egész terem romokban. Ezért van csend. Ezért nem tombol senki. Ezért nem szólal meg a gitár, és ezért van turnézárás. És, hogy miért állunk mégis a színpadon? Miért látjuk a közönséget? Már szellemek vagyunk. Hiába várnak otthon, hiába várnak még 12 koncertre minket, már nem megyünk. Soha, sehova. Itt maradunk örökké, itt, ahol azokkal az emberekkel vagyunk, akik mindig is a második családunk voltak, és azokkal, akik ezt a családot, ezt a zenekart szerették. Mégis, a legjobban most az igazi családunkkal lennénk, és azokkal, akik nem csak a zenénket szerették. Akik minket szerettek. Nem azért, amit láttak, hanem amit éreztettünk velük. Hiába az élvezetek, hiába a szabadság, hiába a hírnév. Minden csak felszín, az igazi dolgokat csak kevesen tudták. Mégis, itt maradtunk, egyedül. 30 évesen bevégeztük. Bárcsak még egyszer láthatnám. Gyönyörű szemét, csodás arcát. Bárcsak...
- Ébresztő! Kezdődik a gitáróra! - hallom hirtelen édesanyám hangját.
- Hol vagyok? Mi történt? - kérdezem rémülten.
- Itthon vagy. Az ágyban. Mint minden reggel. Kisfiam, hol máshol lennél 14 évesen, szombat reggel? - kérdezte anyám, megnyugtató, lágy hangon. - Talán rosszat álmodtál? Olyan ijedtnek tűnsz.
- Semmi baj! Tényleg. - Mosolyodtam el, és arra gondoltam, hogy szerencsére csak egy álom volt, semmi több. - De gitárra nem megyek. Nem szeretném látni ezt a hangszert soha többé!
Odarohantam az ablakhoz, és a negyedikről kidobtam a gitárom, ami földetérve úgy robbant szét, mint a terem az álmomban. Soha többé nem vettem a kezembe a hangszert...