Múzsa

Egy kocsmában kellett várnom rá. Nem nagyon értem, hogy lehet ilyen helyen megbeszélni találkát, de ők tudják. Nem, nem a saját szívszerelmemre vártam, azelőtt még csak be se tettem a lábam olyan kocsmákba; nem volt olyan hangos szórakozóhely, mint azok a diszkók fényekkel és tüdőben dübörgő zenével, de vastag volt a cigi füst, és a sok részeg fiatalt nem nagyon érdekelte, hogy mások is hallják késő esti filozofálásukat. Hányingerem volt.
Bár a húgomtól nem vártam mást. Ő olyan lány, akibe könnyen beleszeretnek az amolyan költő karakterek. Szalmaszőke haj, tengerkék szemek, aranyos mosoly, pisze orrocska. Na és persze hosszú, vékony lábak feszes popsival, amit mindig közszemlére tesz vékony, szűk ruhadarabokkal. De én nem vagyok az anyja, hogy megpróbáljam leszoktatni erről a szokásáról, ha neki jól esik, csak tessék.
Csak két év van közöttünk, mindketten átmentünk a szüleink válásán, anyánk alkoholizmusán, apánk erőszakoskodásain; de ő mégsem tudott felnőni. Én már hat évesen sem voltam gyerek, mindig komoly, csöndes és komor lány voltam, míg ő egyfolytában mosolyog, nevet, igazán boldog. Múzsának való teremtés.
Nem mondhatnám, hogy irigy voltam rá. Ha az lettem volna, nem hagytam volna, hogy a lakásomon éljen, és az én pénzemből éljen. Ő nem dolgozott, úgy érezte, nekem nem okoz azzal nagy nehézségeket, ha élősködhet rajtam. Egy évig ment a nagy költekezés, aztán leállítottam, és már csak annyit vesz el, amennyi tényleg kell. Amúgy is sok ajándékot és piameghívást kap a lovagjaitól, nekem meg nem túl csillagászati a fizetésem.
Gyerekkorunkban is mindig én védtem meg őt a szüleinktől, kézen fogtam és kihúztam az ordibálás közepéből, elvittem sétálni, vagy amit az idősebb testvérnek tennie kell. Tizenéves korunkban már többször volt ő távol az otthonunktól, mint én. Ő bulizott, fiúzott, szórakozott, élt; míg én otthon voltam, olvastam, kiszűrtem anyám részeg hangjait az elmémből és arról ábrándoztam, hogy majd jön valaki, aki elvisz abból a mocsokból. Nem jött senki.
Igaz, én nem is voltam olyan angyali jelenés. Ő edzés nélkül tökéletes volt, én meg edzéssel sem tudtam elérni a perfekt alakot, az arcom átlagos, a bőröm messze van a makulátlanságtól. A hajam nem olyan üdén szőke, mint az övé, a szemeimet pedig nem anyánktól örököltem, mint ő; sötétbarnák, olyanok, amikben semmi élet nincs. Apánké ilyen. Míg ő tonnaszámra kapta a verseket fiúktól a gyönyörű tekintetéről, amiről a tenger, a tiszta égbolt, hegyi tavacskák jutottak eszükbe, nekem még csak a szemembe se nézett senki.
Nem voltam olyan nagyon féltékeny, és ez még nekem is furcsa volt. Bár jól esett volna egy-két elismerő szó, ha egy fiú nálam is bepróbálkozna, tudtam jól, engem ennyivel nem lehetett volna elkápráztatni. Míg a húgom elalélt egy bókáradattól, a naplementei csókoktól, attól, ha egy fiú verseket ír neki, én nem tettem volna semmit. Ha egy fiú verset írt volna nekem, megköszöntem volna, egy-két napig örültem volna neki, de nem engedtem volna közel magamhoz. Nem kellenek sablonos versek, nem akarom, hogy imádd a szememet. Csak ostobákat tud leláncolni egy tekintet.
Ő minden héten másba volt szerelmes, én soha senkibe. Soha nem voltam még szerelmes egész életemben. Még csak nem is tetszett komolyabban senki. Nem vagyok az a kezdeményező típus, engem meg sosem szólítottak le mások. Hiába; talán a belső, ami lebilincsel, de a külső, ami megfog. Az én külsőm nem fogott meg senkit.
Helyesbítek: volt néhány hebegő-habogó fiú, akik szerettek volna beszélgetni velem. Azért nem vagyok csúnya, sok férfi megnéz magának, és néhány be is próbálkozott. De mind ostoba, unalmas volt, akikkel maximum az élet hú de komoly, költői titkairól tudtam volna elbeszélgetni hajnalig. Senki sem próbálkozott kitartóan, a hidegségem mindenkit elüldözött. Paff neki.
Bezzeg a húgom megelégedett a hajnalig tartó beszélgetésekkel. Imádott lelkizni, filozofálgatni, mint azok az enyhén becsípett fiatalok a kocsma sötét sarkaiban. Nekem ez a korszakom olyan tizenöt-tizenhat éves koromban múlt el, és igaz még ma is elgondolkodok néha dolgokon, nem venne le senki a lábamról azzal, hogy képes ilyeneken gondolkodni. Ma már ez is a sablonhoz tartozik. Mindenki művész, mindenki filozófus, mindenki a titkokat akarja kideríteni, a mindenségről beszélni, verset írni, természetben ölelkezni szerelmesen… nekem elegem volt ezekből. Át sem éltem őket, mégis hatalmas közhelynek éreztem mindet. Felnőtt létemre sosem csókoltak meg, sosem simogattak szerelmesen; de nem fájt annyira, mint amennyire az várható lenne. Néha sírtam éjszaka, de nem olyan gyakran. Amúgy is rengeteg dolgom volt, nem értem rá szomorkodni.
Amint lehetett, elköltöztem anyánktól, saját albérletbe, dolgozni kezdtem, saját életem lett. A húgom három évig anyánknál élt még, de aztán meghalt; a temetésén úgy sírt, akár egy csecsemő, pedig ő sem állt közelebb anyánkhoz, mint én. Rám persze mindenki csúnyán nézett, mert a kifejezéstelen sötét szemeim szárazak maradtak. Ha pedig a vállamon zokogó húgomra tekintettek, mindenki sajnálni kezdte őt, szeretetteljes teremtésnek hívták. Én simogattam a hátát, aztán megengedtem, hogy hozzám költözzön, és az én pénzemből éljen, de ez persze senki szemében nem számított. Ő sírt, én nem: el is lett döntve, ki a jobb ember.
Otthon aztán sírtam én is, mert kegyetlennek éreztem magam. Hibásnak, selejtnek gondoltam önmagamat, nem értettem, miért nem tudok olyan lenni, mint a húgom, aki tökéletes és mindenki szereti. De amikor először jött haza holtrészegen egy idegen férfi karjaiban, akinek másnap még csak a nevére sem emlékezett… rájöttem, hogy nem is akarok olyan tökéletes lenni, mint ő.
Ő mindig élt, mindig bulizott, boldog volt, én pedig csak dolgoztam, otthon gubbasztottam könyveket olvasva, filmeket nézve egyedül, és sosem mosolyogtam. Persze, ha én is úgy éltem volna, mint ő, akkor nem élhettünk volna aránylag olyan jó körülmények között. Mindig volt kajánk, meleg vizünk, télen fűtés, azok a dolgok, amik a gyerekkorunkban sokszor hiányoztak a mindennapokból. Büszke voltam magamra, mert elértem, hogy ne kelljen nélkülöznöm, ráadásul a húgomnak is segíteni tudok. Büszke voltam, csak épp boldog nem.
A pultra könyököltem, és tenyeremet arcomra nyomtam, hogy eltakarjam az orrom a füstös levegő elől, bár nem segített sokat. Rendeltem egy buborékos ásványvizet, mire a pultos furán nézett rám, gondolom, ebben az időpontban már az alkohol megy a legjobban. De én sosem alkoholizálok. Tényleg, soha, egy cseppet sem.
Épp megkaptam a vizet, mikor belépett az ajtón a srác. Nagyjából velem lehetett egyidős, magas, izmos felépítésű, jóképű. Nem lehetett valami gazdag, a ruházata alapján, meg eleve, ha már egy ilyen helyen beszélt meg találkát a húgommal. Igaz, a húgom nem nézte a férfiak pénztárcáját, bár ettől függetlenül nagyon sokszor hozta össze a sors őt olyanokkal, akiknek még a bőrük alatt is pénz terem. Örültem volna, ha egy ilyen alak elveszi feleségül, bár jobban belegondolva úgy sem lenne boldog egy ilyen kapcsolatban. Ő szabad lány, aki sodródik a széllel, és mindig szárnyalnia kell. Múzsa.
A srác körülnézett, aztán órájára tekintett, majd olyan képet vágott, mint aki nem érti, mi van, de azért annyira nem komoly a helyzet. A pulthoz sétált, leült, kért egy sört. Sör… micsoda meglepetés. Fogtam az ásványvizemet, majd odasétáltam hozzá, és miközben a mellette lévő székre ültem le, eligazítva hosszú szövetkabátom, megszólítottam:
- Ádám?
- Hm? – meglepve nézett rám. – Ismerjük egymást?
- A húgomat ismered, Zsuzsit.
- Zsuzsi, igen, ma vele kellene találkoznom… ugye nem történt valami vele?
- Nem, minden oké, csak tudod… - most komolyan, hogy közöljem ezzel az aranyos sráccal, hogy a húgom más vizekre evezett? Kiskutya-szemeket meresztett rám, aggódott Zsuzsiért, olyan volt az egész ember, akinek megveregetnéd a hátát, aztán eldobnál neki egy labdát, hogy hozza vissza. Egy hűséges palotapincsi, divatos frizurával. – Szóval Zsuzsi tegnap éjjel összejött valakivel.
- Mi van? – a srác hitetlenkedő képet vágott. – Ugye viccelsz?
- Sajnálom.
Csak ennyit tudtam mondani. Nem vagyok jó szakító. Ádám üresen nézett le a pultra, kihozták a sörét is, és pár pillanat kábaság után jó nagyot húzott belőle. Milyen eredeti.
- De mi a fene történt? Három napja még minden rendben volt…
- Nem a te hibád, ez csak úgy…
- Hát persze, hogy nem az enyém – utálkozva nézett rám, mire hidegen felhúztam bal szemöldököm. Erre persze azonnal elszontyolodott az arckifejezése, és lehajtotta fejét, a söröspoharát fordítgatva. – Hülye voltam, hogy azt hittem, összejöhet vele. Túl jó volt hozzám.
Mélyen felsóhajtottam, és kortyoltam egyet a vizemből. Nem fogok ellenkezni.
Tisztáznom kell a húgomat: nem szokott ő ilyen szenny módon szakítani a barátaival, ez a legelső eset. Többnyire inkább őt vágják át, de most nem akarta látni Ádám, ahogy ő fogalmazott, édes tekintetét, ahogyan olyan szívfájdítóan szomorúvá válik. Aranyos fiú, mondta, de neki férfi kell. Nos, össze is jött egy nála tizenöt évvel idősebb fazonnal. Így jönnek a férfiak: fiatal, nem túl pénzes, jóképű és aranyos, aztán idősebb, gazdag, karakteres, komoly. Ja, és szinte mindegyik ír verseket.
Nekem nem fájdult meg a szívem Ádám szomorú szemeitől. Tudtam, nem illik rögtön otthagyni, és arra számítottam, megissza a sörét, aztán ő maga megy el, minél előbb. Tévedtem.
- Tudod… én tényleg komolyan gondoltam. A húgod különleges lány… a lényéből árad a természetes derű, a nőiesség, a szépség. Örök fiatalság van benne, érted?
Arcát egyik tenyerébe csomagolta, majd zsebéből előhúzott egy papírdarabot, és elém dobta. Kihajtottam, elolvastam; egy hosszú, költői képekben és hasonlatokban gazdag verset találtam, amit persze a húgom ihletett. Mézszínű, csillogó fürtök, élénken fénylő, tengerkék szemek, melyeknél semmi tisztább nem létezik a világon.
„A szürke füst körbetáncolja arcod,
Mely a gyönyörtől fénylik még,
Illatos bőröd, édesen cseng hangod,
Nevetsz, mindig derűsen élsz.”
Milyen szép az elején a cigi füst gomolygásának megfogalmazása, nem? Sosem értettem, hogy lehet vonzó, ha valaki dohányzik, vagy épp kacéran kacagósra issza magát. De hát ez bejön, ha a húgomra tekintek. Természetesen nem maradt ki belső értékeinek dicsérése sem, hogy végtelenül jóságos, kedves, értékes. Még bölcsnek is nevezte Ádám, gondolom, mert egyszer olyan mélyen elfilozofálgattak egy-egy sör mellett.
És jött a sírás. Ádám panaszkodott, hogy milyen keserű az élete, hogy mennyire szereti Zsuzsit, hogy ez a három hónap volt a legszebb időszak életében, amit vele töltött, és a többi, és a többi.
Nem szóltam egy szót sem. Nem is kívánta, csak mondta a magáét. Legalább húszszor átolvastam a verset, kedves kis versike, nem egy remekmű, amolyan felejtős darab. Ádám elfogyasztott négy korsó sört, én meg még egy pohár ásványvizet. Nagyon untam már, de nem vagyok szemét, hogy csak úgy otthagyjam.
Nem értettem a fiút. Mit várt, hogy majd feleségül veszi Zsuzsit, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak? Pont a tüzessége, derűssége, örök ifjúsága miatt szerette a húgomat, akkor meg hogy gondolhatta akár csak egy másodpercig, hogy képes lesz majd mellette letelepedni? Hogy negyed évnél akár tovább is húzzák? Rettenetesen ostoba.
Mikor már elég részeg volt, nekiállt sírni, szó szerint. Felsóhajtottam, kifizettem a söreit, aztán hívtam taxit. Nem kezdtem el vigasztalni, engem sem vigasztalt soha senki régebben, mikor apám elvert minden ok nélkül, vagy anyám betépett, és teljesen egyedül voltam. Soha nem vigasztal meg senki, mikor néha sírok éjszaka nagy némaságban, és semmi értelmét nem látom az életnek. Senki ne várjon tőlem vigasztaló szavakat, még a pénzem is kevés, de nekem kell kifizetnem Ádám nyomorult söreit. Mindig én fizetek, mindig én segítek másoknak, mindig nekem sírnak, és mégis mindig én vagyok az érzéketlen, a rossz.
Megjött a taxi, kitámogattam Ádámot, beültettem, majd adtam pénzt a sofőrnek, és elmondtam az úti célt. Ádám még megfogta a karomat, és így szólt:
- Nem jönnél velem?
Lehajoltam, lefejtettem magamról erőtlen ujjait, rácsaptam az ajtót, de még a leeresztett ablakon át behajoltam kicsit.
- Úgy rémlik, a húgomba vagy szerelmes.
- El akarom felejteni.
Lehunytam a szemem. Hát persze. A hős lovag, az érzékeny költő. Tipikus. Én inkább meghalok érintetlenül, de nem leszek pótlék; intettem a sofőrnek, hogy menjen, aztán én is elindultam hazafelé gyalog, mert arra már nem maradt pénzem, hogy én is taxizzak.
Az éjszaka gyönyörű volt a külvárosban. Igaz, az idő kicsit csípős, de a szövetkabátom megvédett, és mivel egy forint nem volt nálam, attól sem féltem, hogy kirabolnak. Volt nálam egy jó kis bicska, még tíz éves koromban kaptam apámtól (az egyetlen ajándékom tőle), ha valaki esetleg erőszakot akart volna tenni rajtam, azzal még védekezni is tudtam volna. Nem akartam azonnal hazamenni, ahol vagy a szerelmes húgom vár, hogy elmesélje, milyen csodás napot töltött együtt megint az új hercegével, vagy a teljes magány. Úgy döntöttem, sétálok kicsit, egyre messzebb a forgalmasabb utaktól, utcáktól.
Egészen egy kisebb erdő széléig kimerészkedtem, ahol a fák sötétjében sétáltam lassan, kicsit dideregve. Az ég csodálatos volt: rengeteg csillag látszott így, távol a zavaró fényektől, a Hold vékony sarlóalakban virított a sötétség közepében. Hangtalanul lépkedtem a finom illatú erdő mellett, néha megzavarta a tökéletes csöndet egy-két ember, vagy kutya, de senki nem vett észre, távolabb voltak tőlem, az út másik oldalán. A világmindenségen gondolkodtam, azokon a tipikus dolgokon, amiken az ember hajnalokig elfilozofálgat.
Szerettem az éjszakát, a természetet, az illatokat; szerettem a verseket, a szép látnivalókat, szerettem különleges dolgokon gondolkodni. Semmivel nem voltam józanabb, mint a húgom, az én hatalmas vesztemre. Az ő szenvedélye, vágyai bennem is ott voltak; de mélyen eltemettem őket. Én felnőttem már korán, hogy neki sokáig ne kelljen ezt megtennie. Dolgoztam, hogy ő szórakozhasson. És nem tudtam változtatni ezen.
Nem gyűlöltem Zsuzsit. Szerettem, mert a húgom volt, egy kedves, aranyos, gyönyörű lány, aki igazán tud szeretni. Mindig mást, de akit éppen szeret, azt nagyon szereti. Én vagyok az egyedüli biztos pont az életében, és ezért mindig mosolygott rám. Nem repestem a mosolyától, nem álltam a bűvköre alatt. De szerettem, mert a húgom.
Néha elképzeltem, amint én is olyan gondtalanul belemegyek egy kapcsolatba, mint ő. Hogy rámosolygok egy férfira, akiről tudom, hogy soha nem lesz a férjem, és egyszer elválnak útjaink; hogy megengedem neki, hogy közel kerüljön hozzám, elárulom neki a gondolataimat, megnyílok, hagyom, hogy megöleljen, megcsókoljon, elvegye az ártatlanságomat. Mi lenne, ha én is olyan gondtalanul, boldogan élnék? Ha hagynám, hogy a derű szétáradjon testemben, nekiállnék táncolni, vékony, rövid ruhákat vennék fel, megmutatnám azt, aki vagyok? Kacagnék, mosolyogna a szemem, mosolyogna az ajkam, kihasználnám a fiatalságomat, egyszerűen boldog lennék?
Mosolyogva hagytam, hogy a sötétben eleredjenek a könnyeim. Én sosem voltam, sosem leszek ilyen. Nekem sok idő kellene egy kapcsolathoz, és nem vagyok olyan szép, mint Zsuzsi, hogy bárki is képes legyen várni rám. Én nem merem megmutatni önmagam másoknak, még magamnak is alig merem bevallani, hogy érzékeny vagyok, és nem egy érzéketlen, kőszívű nő, akinek csak a munkája van és az egyhangú, eseménytelen élete, meg a régi könyvei. Sosem fogok alkoholt inni, vagy cigarettát szívni. Nem leszek kacér, és csak a sötétben fogok mosolyogni, de sírni is.
Sosem leszek Zsuzsi. Sosem leszek múzsa.