Talán a sors akarta így...

Nyári nap. Ugyan az a helyszín. Ugyanaz az idő. Talán még ugyanaz  a szél is fúj. Emlékszel még? Amikor közel 25 éve itt megismerkedtünk. Na igen. Kicsik voltunk.. Anyukáink mögé bújva toloncoltak be minket az ovodába mint valami rabot. Emlékszem nagyon nem szerettem volna ovodába menni. Hisztiztem,mint ahogy ez egy kislánytól elvárható. Az ovónénik kedvességekkel, színes nagy lufikkal vártak bennünket. Mindenki kapott egyet. Emlékszem nemakartam elengedni anya kezét. Azthittem ha elengedem , elszállok én is akár egy lufi. De aztán muszáj volt . Most már tudom , hogy lehetetlen úgy elszállni mint egy lufi.. De akkor oylan könnyűnek éreztem magam.. Anya elment.. De én nem akartam sírni.. Mert ottvoltál te is,meg még vagy 10 ember akik egymást fürkészték kíváncsian. Az ovónéni a lufikat a kezünkbe adta és , emlékszem én egy szép nagy pirosat kaptam .Kezünkben a csodálatos mesebeli nagy gömbökkel mentünk ki az udvarra és a játszótérre körülnézni. Mint akár  a kalitkából kiengedett madarak úgy röppentünk ki az udvarra, és futottunk a mászókákhoz. Futottam. Élveztem , ahogy a hajamat átjárja a meleg nyári levegő. Aztán egy pillanat és homályos lesz minden. Elesek. A térdemen sajog, nem akarom a lufit elengedni, úgy kapaszkodok belé mint egy faágba. Hiába minden, a lufi kicsúszik a kezemből, és az ég felé veszi útját.Nem törődök a lábamon lévő horzsolással, csak próbálok utána kapni, de reménytelen. Az ovónénik mind körém sietnek hogy  megnézzék nem – e esett bajom. De én csak a lufit sajnálom. Felállok. És ekkor te odajösz hozzám, és odaadod a saját kék lufidat. A Könnyeim egyből semmivé lettek. Mosoly költözött az arcomra. Emlékszem az nap végig veled játszottam. Hetek , hónapok, évek teltek el. Aztán látod mi most újra ittvagyunk. Te fogod a kezem. Talán attól félsz hogy újra elesek? Vagy csak szeretnél magad mellett tudni örökké? Egymásl kezét fogva lesétálunk az ismert óvoda udvarára. Hát nem csodálatos?A nagy birodalom,ami olyan óriásinak tűnt emlékezetemben, most olyan pici. Pár mászókával és két hintával, nem többel. Felnőttünk. Igen. Felnőttek vagyunk . És tudod mit? Én örülök annak, hogy ezen az óriási nagy udvaron kezdődött minden.  A mászókákon gyerekek mászkálnak ugrállnak körbe. Egy copfos halyú kislány fut oda hozzád, és a nyakadba ugrik, te felveszed őt. Elengeded a kezem , és átöleled. Hisz ő a 2. nő az életedben. Rá nemvagyok féltékeny. Egyáltalán nem .  Anyaaaa vegyél fel – toporzékol a kislány a kezeid közt. Én átveszem tőled. Igen a mi lányunk. Neki is itt fog kezdődni az élete mint nekünk. Emlékszel? Neked köszönhetek mindent. Ha te akkor nem vagy. Nemtudom mi lenne nélkülem. Talán a sors akarta így. A mai napig nemtudom. Csak egy dologban voltam biztos ,hogy attól a naptól kezdve szeretlek. Te megfogod a kezem, hogy újra elne essek. És eggyüt sétálunk fel a dombon. Kezemben a kislányunkal.