Novellák - 51.oldal

Piperetükör: aki belenéz, csak önmagát látja, saját szépségébe merül bele, kizár mindenki mást, saját kis világából, csak saját szemébe néz, narcisztikus szenvedéllyel. De minden tükörnek, minden tükörképnek meg van a maga meséje...

"Hol elcsitul majd népeknek üvöltő hangja,hol elveszik egy hangnak gitárban szőtt húrja,ott lészen majd nyughelyem,áldott pihenésem,és remélem még megélhetem áldott ébredésem."

Egy tágas, pazarul felszerelt konyhában tüsténkedem tizedmagammal. Korombeli nők, férfiak, de van pár fiatalabb is.
Még nehezen találom fel magam a többiek között, hiszen ebbe a szituba véletlenül pottyantam. Igazából helyettem itt most a kolléganőmnek kellene valakit megfőznie magának, mert ez amolyan ismerkedős-főzőcskés randi, amelyre az interneten bukkant rá.

– Ne ácsingózzatok itt már, hozzátok a disznóölő kést, elvágom a nyakát, megnyúzom, aztán lehet főzni a kecskepörköltet! Guszti azonban megállította őket. Megesett a szíve a kecskén.– azt mondjátok, kaukázusi, és hogy törpekecske?– az Gusztibátyám, vándorcirkuszosoké volt, lesett a trapézról és eltörött a lába, ezért került kényszervágásra.– Azt is mondod, hogy cirkuszos, talán még táncolni is tud? Nem engedem levágni!

Másnap indulnak. Már korán reggel jár az autó motorja. Mindenki búcsúzkodik. Gyengének és tehetetlennek érzem magam. Alig állok a lábamon a fáradtságtól. Egy szót sem szólt hozzám azóta. Még csak rám sem nézett.
Görnyedten várom, hogy én következzek a búcsúzásban...

Éreztem, ahogy a szél megfújja arcomat és hűvössége felébresztett álmomból. Láttam, ahogy a szürke égtengeren a felhők járják furcsa táncukat sebesen kergetve egymást, mintha egy festmény lett volna előttem, amely miattam élt csak most igazán. Élt, úgy ahogy én is élni akartam. De a sötétség épp leszállni készült, és a Nap, mint egy háborúban megsebzett és megszégyenült katona lecsúszott a horizonton és a sár elnyelte lábnyomait.

Ettől kezdve megváltozott az élete. Újra átélte hajdanvolt ifjúkorát, amikor gyerekeit tartotta ölében. De ez más volt. Egy ötvenéves, deresedő hajú meglett embert szólított meg a szeretet. A kisfiú, úgy ragaszkodott hozzá, mint ág a levélhez. Mikor bejött a kecskéktől, vagy megjött a városból szinte röpködött, úgy nyújtogatta felé kis kezeit. Gügyögött, kacagott, huncutkodott, hogy vegyél már fel! És ő csak szorította arcához. Aztán felemelte, a levegőbe dobálta és kacagott, gügyögött,...

Gépiesen vánszorgott a megszokott úton... Egy nehéz, fárasztó nap állt mögötte: befizetendő számlák, elvégezendő házimunka, javítandó dolgozatok vártak még rá odahaza. Már a gondolat is lehangolta, akár csak a borús, májusi időjárás, amely képtelen volt eldönteni, hogy a napsütésnek vagy az esőnek adja meg magát…

– Emlékezzél anyám, amíg a papát be nem szorítottuk a nagy rekamiéra, hányszor mászott vagy esett le az öreg a sezlonról? Legutóbb is, amikor a feje a sezlon kerete alá szorult, ő meg üvöltött, mint a fába szorult féreg, a Béla szomszéddal alig bírtuk kiszabadítani a sezlon romjai alól. Erre igazán nincsen szükség, hogy te is összevizeld a szőnyegeket, csússzál, másszál, mint a múltkor is, amikor a vizeleteddel teli vödör rád borult, beszorult a fejed a hugyos rocskába.– Ide ne járjanak...

A királyfi, akit, hogy fattyú voltát eltitkolják, „ausztriainak” hívtak, hátrahagyta kíséretét s belovagolt a városba, úgymond „vadászni”. Nem vitt magával szolgákat vagy aranyat, biztos volt benne, hogy megjelenése, híre, vagy még inkább hírneve minden ajtót és szívet megnyit előtte. Fekete bársony ing, spanyol gallér, könnyű páncél és kard, arab telivér semmi másra nem volt szüksége. Kis város, úgy számolta, egy óra alatt felméri a kínálatot, egy óra alatt meghódítja a hölgy szívét,...