Kétségbeesve lapozgattam az útikönyvemet Krakkó zsidó negyedében, elveszettnek éreztem magam. Az épületek gyönyörűen felújítva, tele történelmi emlékekkel, de valami hiányzott: a lakók, akik a házakba otthont álmodtak. A bedekker szerint már nem maradtak héberek a városban: aki túlélte a nácikat, az anticionista kampány során menekült ki Izraelbe a hatvanas években. Nyomasztott az üres város és a fojtogató hőség, hát hálát adtam az Örökkévalónak, amikor egy sarkon megláttam egy fagyizót.
Éppen senki sem volt az ablaknál, kiszámoltam az aprót és megkocogtattam a tálcát. Egy pillanaton belül egy középkorú férfi lépett oda. Arcát alul szakáll, felül kipa keretezte.
- Jó napot - köszöntem rá angolul.
- Jó napot, mit parancsol, uram?
- Egy gombóc citromfagylaltot kérek.
- Nagyon jó választás ebben a melegben.
Amíg foglalatoskodott a fagylalttal, körbenéztem: a pult mellett a krakkói főrabbi pecsétes igazolása volt három nyelven arról, hogy a cukrászda kóser.
- Nagyon szép – mutattam az igazolásra.
- Köszönöm. Büszke vagyok arra, hogy annyi évtized után újra a nagyapám receptje alapján készült fagylaltot lehet kapni a városban. Mint az előtt – mondta, az „az”-t alig észrevehetően megnyomva.
- Az útikönyv szerint már nem maradt zsidó közösség itt… - próbáltam közelíteni a fájdalmas témát.
- Ugyan, ne higgye el… Mikor írtak igazat a zsidókról? Vagyunk elegen.
- Elegen?
- Igen. Járt a belvárosban? Nagyon szép, a legszebb a világon – mondta kis dicsekvéssel a hangjában.
- Igen jártam. És láttam, hogy hány utazási iroda épül arra, hogy Auschwitzba szállítsa a turistákat.
- Ilyen a világ – rándította meg kicsit a vállát helytelenítően. – De járt a szuvenír boltokban is?
- Igen, giccsesek. Vagy sárkányokat, vagy fából faragott pajeszos zsidó figurákat árusítanak.
- No, látja! – derült fel. – Az után, kevesen maradtunk. De úgy látszik, hiányoztunk a városnak. Nélkülünk mégsem ugyanaz. Ezért kifaragtak legalább annyi bábut, mint voltunk. Sőt, kicsivel többet, biztos, ami biztos.
- És ennyi elég?
- Nézze… Van, aki dolgozik, jelesül én, aki fagylaltot árul. És van, aki megáldja a munkát, a Rebbe – mutatott magára, majd a kósersági bizonyítványra, majd folytatta: - Van, aki dolgozik, van, aki áldást oszt. Ha csak ketten lennénk a városban, akkor is életben tartanánk azt a világot, amiben még a nagyapám élt a mártírhalála előtt. Kell ennél több?
- Nem – ismertem el, s mivel egy újabb vásárlójelölt tűnt fel, elköszöntem és tovább indultam.
A fagyi kellemesen savanykás volt.
Ha nem akarsz lemaradni:
Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!
Legfrissebb történetek:
2025-09-14
|
Novella
Andrés atya meghallgatja a hívek szexuális bűneit,egészen addig amíg saját vágyaival lesz...
2025-09-06
|
Történetek
Anna lassan lépett be a meleg, gyertyafényes szobába.<br />
A lágy zene, a levendula illata...
2025-08-23
|
Horror
A Szibülla Könyvének eltitkolt sorai és egy ősi, véres tőr a főhős családi múltjának legmélyebb,...
2025-08-21
|
Merengő
Zuhogott az eső és fújt a szél. Gini a vörös, rövid hajú nő egy késel a kezében kiment az...
2025-08-15
|
Horror
A Szibülla Könyve, egy ősi, görög írásokkal teli füzet nyitja meg a kaput a főhős múltjának...
Friss hozzászólások
Legnépszerűbb írások:
2010-09-23
|
Egyéb
Barbara, Kedves!<br />
A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Kávémesék: Kóser cukrászda Krakkóban
Hasonló történetek
Fél évig volt az elvonón. Zsolt minden nap meglátogatta. Először csak szakmailag karolta fel, de aztán, ahogy Andrea szépsége, és nyugalma kezdett visszatérni, úgy szerettek egymásba. Mikorra a lányt gyógyultnak nyilvánították, tudták, hogy össze fognak költözni. Andrea vissza sem ment a régi lakásába...
Hjajj de szép, jujj de formás lanka. Se nem körte, nem is alma az alakja. Ott a kettő közt, kecses rádiuszok halma...
Hozzászólások