Álmok, és egyéb szörnyűségek

Sötét éjszaka van. Az utcát már csak a lámpafények világítsák meg, és persze a csillagok. Különleges ez az éjszaka. Sétálok a kihalt utcán. A gondolataimba révedek. Megváltoztam. Próbálom elrendezni magamban az egészet. Megérteni. Nem tudom, ki vagyok. Azt tudom, ki szeretnék lenni, de olyan talán sohasem leszek. Álmodok. Mint minden kislány. A kislányokkal csak az a baj, hogy hamar felnőnek. Észre sem veszik, de az élet úgy elrohan felettük, hogy férjhez mennek, és a kívánt álom nincs is olyan messze. Vagy fordított esetben, tudatosul bennük, hogy sohasem érhetik el. Emlékszem, amikor 11 éves lehettem , az egyik buszmegállóban vártam a buszt hogy hazamehessek végre a meleg otthonomba. Emlékszem nagyon vágytam már a kandalló melegségébe, és arra hogy begubózzak kedvenc pokrócomba, és csak bámuljam a tüzet. Tél volt. Ott ültem a padon, amikor egyszer csak egy lány jelent meg. 16 év körüli lehetett. Kisírt szeme, kócos haja, fekete ruhája nagyon megijesztett. Megállt egyenesen előttem és rám nézett. Olyan szemmel bámult rám, mint még azelőtt soha senki. Nem értettem mit néz. Legszívesebben odaszóltam volna neki, hogy ne bámuljon már, nem illik. Titokban lassan a zsebembe kezdtem turkálni a telefonom után, hogy ha esetleg rám támadna, tudjak segítséget hívni. Féltem. Ekkor ő megszólalt:
- Örülj, amíg ilyen fiatal vagy és nincs semmi gondod, kibaszottul örülj, mert nem lesz mindig így.
Gondolatban már visszaszóltam, hogy nem vagyok már olyan kicsi, 11 éves vagyok, és igen is vannak gondjaim. De nem szólaltam. Csak ültem ott vele szembe és néztem őt. Nem értettem, akkor még nem. Ekkor az út másik feléről átfutott egy lány, kézen fogta, és elvezette őt. A lány visszanézett rám, és szemében könnycseppeket véltem felfedezni. Sokáig gondolkodtam, rajta hogy mi történhetett vele. Sajnáltam őt, de legszívesebben utána rohantam volna, hogy cseréljünk életet. Tudtam, hogy badarságnak hangzik, de 11 évesen ki ne szeretne idősebb lenni?
Idén leszek 16. Eltelt már az óta 5 év, és ez az emlék még mindig tisztán él bennem. Még arra is vissza tudok gondolni, hogy mit éreztem akkor. Furcsa nem? Hogy milyen apró dolgok maradnak meg bennem. Amik másnak lényegtelennek tűnnek. Mert persze, odajött hozzám egy idegen lány az utcán. Igazán.. ebben nincs semmi különleges , hisz több száz emberrel találkozhatunk, ha csak simán sétálunk az utcán. DE én láttam a lány szemét. A kisírt lecsurgott festék alatt, egy összezavarodott szempárt. Akkor még nem értettem. Fogalmam sem volt , hogy mi baja lehetett. Persze most se tudom igazán. Csak találgathatok. De ugyan...Mindenki találgat. Amikor beteg vagy és elmész orvoshoz ránézésre ők sem tudják eldönteni mindjárt hogy mi bajod van. Kutakodniuk kell benned. Feltárni az összes lehetőséget, aztán legvégül kiválasztani a helyeset. Ám az is megvan a pakliban, hogy mikor kiválasszuk a helyesnek véltet, később rá jövünk hogy tévedtünk. Sohasem lehetünk biztosak. Semmiben. Csak önmagunkban. Még ma sem tudom, hogy miért sírt az a lány 5 évvel ezelőtt, talán csak épp megcsalta a barátja,vagy az is megeshet, hogy simán csak részeg volt. De mi van ha komolyabb dolog volt? Ha például pont azon az estén, elvesztett mindent, ami akkor fontos volt neki. Elvesztette önmagát. Sírt. Szenvedett. Tizenévesen a világ apró fájdalmait hordozta magával, mégis számára oly nehéznek tűntek. Gyenge volt. Ehhez még túl gyenge. Újra kellett értékelnie önmagát. Erőt gyűjteni. Felállni, és arcára mű mosolyt festenie s azt mondania: - Igen, jól vagyok. Pedig a lelke üvöltött. Ellenkezett. Nincs így! De a lány csak mosolygott, és úgy tett mintha nem érdekelné. Mintha nem lenne rá hatással az a sok rossz dolog. Újraépítette önmagát. Mint egy várat, mert az előző túl gyengének bizonyult.