Júlia titka

Irtózott a repüléstől. Még akkor is, ha más repült. Az a tudat, hogy valaki, egy élőlény be van zárva egy dobozba, és tehetetlen testként kénytelen átvenni annak mozgását, elriasztotta. Ugyanez az érzés kerítette hatalmába minden egyes liftbeszálláskor is…
A kijelző szerint megérkezett a járat. Felsóhajtott, mintha ennél a gépnél nem az lett volna a természetes, hogy ugyanúgy landol, mint előtte másik nyolc-tíz is tette, mióta ő itt toporog az érkezési oldalon.
Lágy dallam szólalt meg a telefonján.
– Minden rendben? – kérdezte egy izgatott, suttogóan fojtott hang, akárha a beszélő közvetlenül mögötte állna, s nem a tengerentúlról érdeklődne.
– Persze, megjött a gép, ebben a pillanatban, épségben – hadarta könnyedén, nyugalmat színlelve.
– Vigyázz rá nagyon, majd este felhívlak benneteket!
Gépiesen, türelmetlenül bólintott:
– Nálatok este, vagy nálunk este? – csevegett, közben tekintetét egy pillanatra sem vette le az ajtóról, ahol lassacskán fel kell tűnniük az utasoknak, közöttük a várva várttal. – Egyáltalán most hány óra is van felétek? Hajnalodik már?
A vonal odaáti végén megkönnyebbült kacagás hangzott fel.
Az innenső oldalon rémült hápogás – értelmes hang nem jött ki a torkán –, minden átmenet nélkül elfehéredett, és ormótlan cseppekben jéghideg veríték lepte el a testét: Az utasok ütemes csoportokban léptek be a csarnokba, tekintetük találkozott az őket várókkal, kézfogások, ölelkezések, hátak lapogatása…
– Majd beszélünk! – préselte ki maradék erejével ezt a két szót, és hamarjában kinyomta a telefont.
Nézte az unottan tátongó ajtót. A várt utas nem érkezett meg.
*
Júlia gyakran álmodta gyerekkorában, hogy elveszett. Idegen városban, forgatagban, vagy éppen egy végtelen erdőben, mint egy tehetetlen üveggolyó. Ilyenkor saját, kétségbeesett sikoltására vagy zokogására riadt fel. A megváltó, lucskos ébredés után még percekig nem tért magához, és egész napjára rányomta billogját egy-egy ilyen, visszatérő rémálom.
Azt hitte, emberrel ennél rosszabb nem is történhet: elveszni. Elveszteni valakit!
Elvesztette azt a gyereket, akit rábíztak. Nem, ő nem tehet semmiről! Hiszen az unokaöcs meg sem érkezett. Nem volt idegen az torokmarkoló érzés, a tehetetlen düh, amikor az ember csak rohanna valamerre, ki a világból, mert megint legyőzték. Mindig legyőzik.
Zavarodottan toporgott. Érezte már percekkel korábban, amikor valahol a leszállópályán leereszkedett a gép, hogy baj van. Napok óta tudta, hogy valami sorscsapás következik!
A kijelző már a következő és az azutáni járat érkezését jelezte. A csarnok kitaszította magából az előbbi zajos csapatot, és várta az újabb betódulókat. Két perc telt el, két óra, vagy két év? Agya leblokkolt, végtagjai lebénultak, csak állt zavarodottan és falfehéren. Mit csinálhatna?
Mit tegyen? Legszívesebben azonnal visszahívta volna húgát a távoli San Franciscóban, hogy megmondja neki:
– Elveszett a fiad, de nem is bánom!
Két tétova mozdulatot tett a pult irányába, és igyekezett felvértezni magát a várhatóan fürkész – és biztos volt benne: lenéző – tekintetekkel szemben… Ebben a pillanatban lépett be az érkező utasok folyosójáról unokaöccse egy stewardess társaságában. A Júlia értékrendje szerint kihívó egyenruhát viselő nő szakmai rutinnal mérte végig a tucatnyi őgyelgőt, majd a fiút mosolyogva odakísérte a sápadt nagynénihez:
– Kissé elaludt a fiatalúr, sokáig kellett ébresztgetni, aztán meg hosszas alkudozásba kezdett, hogy még bekukkantana a pilótafülkébe… – Alig észrevehető, megkönnyebbült sóhajjal hozzátette: – Végül szerencsésen megérkeztünk.
*
A tízéves motor különös felhangokat produkált, mintha egy amatőr zenekar kiselejtezett hangszereket hangolna az ütött-kopott kaszniban, Júlia csak erre figyelt a lendületes úton, távolodóban Ferihegytől. Valahol tudat alatt érzékelte ugyan, hogy unokaöccse lelkendezve mesél a hosszú repülőútról, de a szavakat meg sem kísérelte lefordítani vagy értelmezni.
Így telt a következő két nap is: Michael csak ontotta a véget nem érő amerikai-angol mondatokat – nagynénje szerint „Miska folyton hablatyolt” –, magyarul alig-alig volt hajlandó megszólalni. Aztán, mintha elvágták volna, kifogyott az élményekből.
– Tulajdonképpen mi történt a bácsikámmal? – kérdezte váratlanul, hibátlan magyarsággal.
– Eltűnt… – csattant azonnal a válasz, szinte reflexből.
Érdekes módon több szó nem esett erről, pedig Júlia az elmúlt két és félév során minden kérdésre megtanult rutinosan felelni.
– El kellene vinni városnézésre, lekötni valamivel. Mégiscsak egy gyerek, nem ülhetünk itthon állandóan – gondolta, és megvidámodva hozzátette magában: – elterelni a figyelmét.
Aznap Michael egy köteg újságot talált, este azokkal vonult be a szobájába.
– Legalább gyakorolja a nyelvet – nézett utána Júlia, de abban a pillanatban kiszaladt minden vér a fejéből, és sápadtan, szédelegve támaszkodott a konyhapultnak. – Ezek az én …! – kiáltotta volna fájdalmasan, mint aki megtört a hazugságvizsgáló grafikonjai láttán, ehelyett hátát a gondosan összeillesztett lécekhez nyomta, és az elsötétülő, fejtetőre álló helyiségben hangtalanul a mázas kövezetre rogyott.
*
A házat és a hozzátartozó udvart szokatlanul magas téglakerítés veszi körbe.
– Nem elég magas – morogta gyakran Júlia, és kétségbeesetten nézett felfelé minden kurtára szabott, kinti tevékenysége során, amikor a közeli repülőtér légiszörnyei mintha csak a kéményt akarnák ledönteni.
Gyűlölte azt a reklámot, amelyikben egy nő befújja a hónalját valamivel, kiáll az udvarra és az utasszállító repülők, akár hatalmas darazsak, leereszkednek a vonzó illathoz.
A kerítés tetején amorf üvegcserepek és megtermett szilánkok várják, hogy a kéretlen betolakodók húsába marjanak, mielőtt ezt megtenné az udvaron heverésző nyálcsorgatós, hordószerű kutya. Az ormótlan eb ökölnyi orra előtt a nap minden szakában, Újévtől Szilveszterig egy hatalmas csont hever, mintegy demonstrálva a szőrös testbe szorult erőt és harckedvet. 
Az épület ajtaján terpeszkedő vaspántok és hevederek bunker benyomását keltik, a nyitott ajtóhoz közel – mintha bármikor készen állna egy hirtelen visszavonulásra – egy hófehér, kényelmetlen konyhai ülőke húzódik meg. Júlia a kerítés árnyékában heverésző Michael arckifejezését fürkészte, aki erről sem, de az egész világról sem véve tudomást, az eget bámulta.
Júlia alatt tízpercenként megremegett a hokedli, átkozta a repülőgépeket, de gyomra fortyogását és fejében az elefántok menetelését Michael okozta.
Libegőztek már – legalábbis Miska felült, Júlia pedig aggódó kotlósként várta vissza –, megnéztek egy csomó múzeumot, eddigre jártak az állatkertben is, ám az itthon eltöltött idő felbőszült szorongást jelentett Júlia számára:
– Mit talál már ki megint?
Mert Michaelnek mindennapra akadt egy nem várt kérdése. Ha meg éppen nem buggyant ki belőle az aktuális dilemma, az még sokkal kínosabb volt.
Júlia kétoldalt kicsit túlhaladta az ülőkét, mert két és félév alatt izgalmában, majd hirtelen magányában szinte állandóan rágcsált valamit, s ez a folytonos nassolás odaragadt a korábban karcsú pontokra, mint a szobrász nyersanyaga. Nem is értette, hogy reggelente, amikor még hiányos öltözékben sürög-forog a konyhában, Miska mit mereszti a szemét annyira. Látta volna azelőtt!... Most meg a kecses repülőket bámulja folyton, mintha a tengerentúlon nem lenne ilyesmi…
– Az a rablás is akkor történt? – kérdezte átmenet nélkül, két repülő között, anélkül, hogy tekintetét Júlia felé fordította volna.
Gigantikus migrén igyekezett pillanatonként hol diónyira préselni, hol pedig szilánkokká vetni Júlia fejét.
– Olyan vagy, mint a bácsikád… volt. Minden újságból azt akarta megtudni, mennyi lehetett a zsákmány. Minden híreket meghallgatott, hogy megtalálták-e már… – Hirtelen elhallgatott. Rájött, hogy Michael kérdését óvatlanul összefüggésbe hozta az eltűnt nagybácsival, pedig talán unokaöccse nem is azt akarta kérdezni.
A kínos csendet egy újabb repülő dübörgése váltotta fel.
*
Majdnem egy egész napot eltöltöttek a Vidámparkban, Michael mindenre felült, Júlia mindenütt izgatottan várta vissza. Az asszony azt hitte, ennyi izgalom elég is egyetlen napra, ám kétségbeesve látta, hogy a gyerek megtalált egy rozsdás ásót, és azt nézegeti sunyi tekintettel.
– Törne el a karod! – morogta magában, miközben dúlva-fúlva bevonult a házba. Ugyanezt kívánta két és félévvel ezelőtt is, amikor hazaérve azt tapasztalta, hogy a férje feltúrta a fél udvart, mint aki kincset keres. És nemcsak ásott, és bokáig lehetett süllyedni, nem messze attól a helytől, ahol a kutya szokta mindennapjait tölteni – emlékezett az asszony –, de vigyorogva két repülőjegyet lobogtatott Júlia felé:
– Elviszlek nászútra! – röhögött idétlenül. Még mostanában is hallja néha azt az utolsó mondatát.
Nem és nem! Júlia sohase bánta meg azt a napot, amikor minden felgyülemlett feszültsége a rozsdás ásó nyelében összpontosult. Az összes magányosan töltött este, az ingeken érzett női illatok, a feltünedező, gyanús haverok, a szűkölködés, a hirtelen felbukkanó majd ugyanúgy eltűnő nagyobb pénzösszegek…
Júlia bevette a nyugtatóját, aztán a holnapit, aztán a holnaputánit. – „Ha használ, használjon egyszerre!” – Sorban lenyelt minden tablettát, egy-egy korty vízzel.
Végtelen nyugalom szállta meg. Mint amikor rájön az ember, milyen aprócska pontot jelent az univerzumban, annyira parányit, hogy talán nem is jegyzik sehol. Úgy érezte, lebeg, az udvar felett himbálózva látja, amint Michael megtalálja az első csontokat…
– Miska, itt a nagybácsid! – mosolygott volna, ehelyett békésen elaludt.
*
Az ormótlan kutya érdeklődve szemlélte Michael ténykedését, és néhány óvatos farkcsóválással azt kérdezte: ugye, nem kerül sor az ő megszokott helyére? Ahol ő olyan jól érzi magát, közel a gazdihoz…
Michael több zsákot húzott ki a földből, és elgondolkodva kukkantott beléjük. Jól tudta, hogy a forgalomból kivont, külföldi bankjegyeket már több mint 2 éve felváltotta az euró, ezek gyakorlatilag értéktelenek. Talán, akik megengedhették maguknak, hogy nem váltják át, nosztalgiázni eltettek belőle egyet-egyet… De ennyit?!