Őszi illúziók

Dühös voltam. Megpróbáltam menteni a menthetőt, de rá kellett jönnöm hogy már reménytelen. Dühös voltam, magamra és a körülöttem lévő világra. Meg akartam érteni, hogy vajon miért történik velem mindig ugyan az. Mint egy ördögi kör, játszódik le az életem újra és újra a szemem előtt. Vajon így lesz mindvégig? Amíg meg nem halok. Egy újra és újra megismétlődő kör lesz már? Nem tudom, hogy magamra vagyok e dühösebb vagy az emberekre, akik újra meg újra kihasználnak. Hisz magamra lehetnék dühösebb, mert újra és újra bele esek kis pitiáner trükkjeikbe. Csalódott. Csalódott vagyok, mert soha nem kapom, meg amit akarok. Csalódott, mert szeretnék mindent újra kezdeni. Talán egy másik dimenzióban, országban, álomvilágban… Álmodok. Mert már csak ezek maradtak. Felépítek egy falat újra és újra. Aztán várok. Várok. De már meguntam a várakozást. Felállok és rohanok a végtelembe. Nem tudom hova tartok. Újra feltörik az ismerős érzés, a kétszínűség. Kétszínűnek kell lennem, hogy elrejtsem a dühömet. Minden úgy lesz, mint régen? Dehogy. Minden egyes kis kör után, valami más lesz. Megváltozik, és soha nem lesz már ugyanolyan. Tapasztalat. Minden egyes kis játszma után megígérem magamnak, hogy máskor nem lesz így. De a végén mindig így végződik. Naiv vagyok. A naivságom megőrjít. Legszívesebben megfognám és kitépném a lelkemből. Ordítson csak. Ordítanék én is, mint egy fába szorult féreg. DE aztán jó lenne. Mert valamikor mindig jó. Vagy nem. A jóság megfoghatatlan. Szerény véleményem szerint nem létezik. Na persze nem arról a jóságról beszélek, amiket a filmeken látunk, mert az csak mind kitalált illúzió. Az egész világ egy a producerek által kitalált meseszerű játék. Mert ha nem tuszkolnák teli a fejünket efféle kreációkkal, rájönnénk, hogy valójában az élet nem is olyan meseszerű, mint ahogy a nagy széles vásznú mozikban látni. Felébredek. Mert fel kell. A valóság már ott kopogtat az ajtón. Nyáron valahogy elszállt felettem, és könnyebb volt mindenen túl tenni magam. Mint egy nyári hűs fuvallat, ahogy jött már ment is tovább, hogy másutt szomoríthassa el az emberek életét egy kis időre. Az ősz beköszöntével azonban állandóan itt van. Ránk ragad, mint valami lidérc és nem hagy minket menekülni. A nyomunkban van. Üldöz. Menekülnünk kell. De még is hova? Az álmokba. Az álmokkal, kreációkkal az elménk összes szüleményével csak az a baj, hogy egyszer rá jövünk, hogy nem léteznek. Az ábrándok a fantáziálások csak arra jók, hogy megnyugtassák a lelkünket egy kis időre, és elhitessük magunkkal, hogy minden jobbra fordulhat. De ezek sosem örök érvényűek. Nem köthetünk velük szerződést, hogy örökre velünk maradjanak, mert mindig tovább haladnak, hogy újabb és újabb embereket nyugtassanak meg egy kis időre. Repülni szeretnék. Repülni a széllel s nem érezni már semmit. Elrepülni a gondok elől. Várni, hogy minden csak úgy magától megoldódjon. De nem fog.  Vagy ha még is, akkor nem úgy, ahogy én szeretném. És aztán minden kezdődik elölről. Mert el kell fogadnom. Tovább kell lépnem és egy újabb kisebb kört kezdeni, ami a nagy körnek csak egy töredéke. Egy nagyon pici. De mi van, ha én nem szeretném újra és újra átélni ezeket, a köröket?  Szeretném, hogy egyszer az egyik örökké tartson. Vajon meg tudom majd fenyegetni az egyiket, hogy örökké velem maradjon?