A randevú

Lépteim halkan kopogtak a szűk kis utca macskakövein. Párszor már találkoztam vele és mindegyik a lehető legjobb volt. Azon járt az agyam, vajon olyan jó lesz-e ez a randi is Ethan -nel, mint az eddigiek? Nem tudtam a választ, de lehet, nem is akartam. Ő egy olyan férfi volt, akire mindenki felfigyel. Kedves, figyelmes, vicces, ugyanakkor komoly, ha a helyzet megköveteli. Egyszerűen ellenállhatatlan.
26 éves korom ellenére úgy izgultam, mint egy tinédzser. Pillangók repkedtek a gyomromban, és reméltem, hogy ez elmúlik mire a Wendy’s Caffe –ba érek. Mégsem ülhetek megdermedve, mint egy kőszobor a feszélyezettségem miatt. Beléptem a kávézó üvegajtaján és szememmel Ethan –t kerestem. Enyhe megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy még nem érkezett meg. Féltem, hogy elkések, miután a busz hatalmas dugóba keveredett. Leültem az egyik sarokban lévő asztalhoz. Jött a pincér és én rendeltem egy ásványvizet. Aztán csak vártam és vártam. Idegesen doboltam ujjaimmal az asztallapon. Miután a sótartót is alaposan megvizsgáltam kihozták a vizemet és pohárba töltötték. Tíz perc után azon kaptam magam, hogy másodpercenként pillantok az ajtó irányába.
A szemközti asztalnál ült egy vörös hajú, fiatalos, bájos arcú nő. Ő is legalább annyira frusztrált volt, mint én, de lehet, ezt csak bebeszéltem magamnak. Kinéztem az ablakon, ami közvetlenül mellettem díszelgett, és meglepődve tapasztaltam, hogy beborult az ég. Na szép! –gondoltam magamban. Egyre idegesebb lettem, és ha lehetett, egyre többször tekintettem az ajtó felé, hogy ugyan betoppan-e végre valahára Ethan. Biztosan csak beragadt ő is a dugóban –nyugtattam magam, de valahogy nem hittem el a szavaimat. Már negyed órája késett! Egyszer csak a vörös hajú nő felállt és az asztalom mellé lépkedett.
- Szia, ne haragudj, de látom te is vársz valakit. –Mosolygott rám.
- Igen a barátomat… De fogalmam sincs hol késik.
- Öhm, nem lenne gond, ha ideülnék, hozzád? Igazság szerint nagyon unatkozom, mert az én barátom sem érkezett még meg. – Kissé meglepődtem a kérdésen, de való igaz, hogy én is már szétuntam magam.
- Nem, ülj csak le. – Mosolyogtam vissza rá.
- Egyébként Vivian vagyok. – Nyújtott kezet az asztal fölött, miután leült.
- Én meg Helen – mondtam, és megszorítottam a kézfejét.
Amíg vártam Ethant–t, elég sokat beszélgettünk. Ő mesélt nekem a sármos barátjáról, akiért annyira odavan, én pedig Ethan –ről. Igazán jól éreztem magam. Szerencsére az idegességem teljesen elszállt, és önfeledten nevettünk egymás viccein. Aztán betoppant Ethan. Egyből kiszúrtam, amikor belépett és boldogan rámosolyogtam. Vivian –nel együtt. Amint Ethan meglátott minket a lélegzete is elakadt. Elkerekedett a szeme és feszülten hozzánk lépett. Már éppen álltam volna föl, de Vivian felpattant és megcsókolta… Mi van?! –Kiáltottam fel magamban. Tényleg nem értettem, pedig nyilvánvaló volt. A barátaim sokszor hangoztatták egyet nem értésüket amiatt, hogy Ethan –nel randizgatok, mivel mindenki nőcsábászként ismerte. Én sosem hittem el nekik a badarságaikat.
Vivian visszahuppant a székre és széles mosoly ült ki az arcára.
- Helen, ő itt Ethan, akiről meséltem. Ethan ő itt Helen – mondta.
Ethan mindeközben le sem vette rólam a szemét. Gondolom, várta a reakciómat, de én csak felálltam és Vivian–re néztem.
- Tudom ki ő, mivel én is rá vártam. – Egy kis szünetet tartottam, hogy Vivian –nek is leessen a tantusz. A nő meglepetten és zavarodottan nézett hol rám, hol Ethan–re. -El sem hiszem, hogy ilyen béna vagy, hogy egy időben beszélted meg a randikat – folytattam a srác felé fordulva. Kényszeredetten felnevettem. Hangomból csak úgy áradt a szánalom. Megfogtam a poharat, és Ethan fejére öntöttem a tartalmát. Iszonyatosan felbosszantott ezzel a húzásával. Vivian ismét felegyenesedett és pofon vágta a vizes fejű férfit. Az arcom lángolt, ahogyan belenéztem Ethan barna szemeibe, és semmiféle megbánást nem láttam benne. Miután már  rosszul lettem a látványától és felkavarodott a gyomrom is, belekaroltam újdonsült barátnőmbe, akinek személyében Vivian -t láttam, és megkérdeztem:
- Mehetünk?
- Persze! – válaszolta nevetve, de kihallottam a hangjából az indulatot.
- Soha viszont nem látásra, seggfej! –  köszöntem el Ethan–től, és emelt fővel mentünk ki a kávézóból. Azért az ajtóban még hallottam annak a jóképű pincérfiúnak a nevetését, aki kiszolgált.