Novellák - 39.oldal

A történetemnek se címet nem tudtam adni, és még a főszereplőt sem tudtam elnevezni. Egyébként a többi dolgot, ami ennél a két dolognál fontosabb, azokat le tudtam írni, kicsit összevisszának érzem, lehet, hogy az, ami biztos: nincs befejezve, de ezt láthatjátok is.
Ami a lényeg: nem szeretek komoly dolgokról írni. Ha igazi mondanivalójú írást olvasnátok, akkor ezt inkább ne:) Ez is közvetít valamit, és nekem tetszik a témája, de amit én gondolok, az bármi lehet.

Már csak a hintából fel sem emelve hátsó felüket repítettek felé pár otromba szót, pár követ, maguk sem tudván már, hogy miért is teszik ezt, s hogy miért nem okoz már nagyobb örömöt nekik a gyenge, különc, kótyagos kívülálló lealázásának kísérlete. Neki is jobban fájt korábban mindez, s próbálta kedves szavakkal bírni jobb kapcsolatra a fiatalokat, de már elfogytak szavai, s már csak csendesen mosolygott rájuk, ahogy kedves játszótársadra tennéd, kivel egy asztalnál ültök, de teljesen...

Talán most nem a lepkék a hibásak.

Sokan mondják, hogy a külső nem számít, igazából a belső az, aminek igazán szépnek kell lennie. Akik ezt állítják hatalmasat hazudnak. Hiszen ez legtöbbször olyanok szájából hangzik el, akik csinosak, könnyen beszélnek. De mi van azokkal, akik súlyproblémával küzdenek? Biztos forrásból tudom, hogy az ő szemszögükből nézve már korántsem ilyen egyértelmű a dolog.

Gyakran a körülmények olyan tettekre kényszerítenek, melyeket ha megteszel, rögtön megbánod.

Velence talán több mint aminek látszik…

„Megtehettem volna. Soha nem fogjuk fel igazán az ilyen mondatnak az értelmét. Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors keze - teljesen váratlanul - megváltoztatja az egész életünket.”

Nagyon lassan elindulok durcásan a munkahelyemre, ahol mosolyognom kell minden szembe jövő emberre, idiótára. Egy munkátlan ember biztosan azt mondaná, hogy semmi okom szomorkodni, mert fizetnek érte rendesen. Őszintén egy kis idő múltával megszokottá, monotonná válik az egész. A kiszolgálás is tud unalmas lenni, még ha azt egy előkelő étteremben kell elvégezni, de erről Ők kívül állóak mit sem tudnak...

Mit tennénk ha valaki azt mondaná nekünk életünk utolsó óráján hogy már nincs ránk
szükség és itt az idő hogy továbblépjünk?
Vajon meglepődnénk? Vagy a rémület lenne úrrá rajtunk? Esetleg makacsul
ragaszkodnánk hogy ugyan, hiszen még millió dolgunk van, nem mehetünk pont
most el!
Persze lehet hogy mind a három, ebben a sorrendben előjönne, pont úgy ahogy a
gyásznak is több szakasza van, ahogy az agyunk és a lelkünk feldolgoz valamit,
amivel addig...

Már hajnalodik. A város központjában vagyunk, ahol csak és kizárólag az én főnököm az úr. Az első munkába induló emberek elhagyják szűkös panellakásukat és a szürke harmattal ellepett utcákra lépnek. Irigylem őket. Sokan nem is tudják pontosan, hogy hol, minek a közepén élnek. Fogalmuk sincs arról, hogy esetlegesen közeledik egy maffiaháború, vagy az egyik családtagjuk nem jut haza se ma, se soha többé. Lehet, hogy miattam, de ők ebből csak egy újabb szerencsétlen balesetet fognak látni......