Egy rég elfeledett történet tizenegyedik fejezete

Sajnos nem lehet dőlt betűvel írni, úgyhogy azt idézőjelbe tettem, úgy olvassátok. Köszönöm!


Az utcán végigsöpör a jeges szél. Száraz leveleket táncoltat, kopasz ágakat zörögtet és porszemeket vonszol maga után. Belerúgok egy sörös dobozba a lábam előtt, az visszhangozva gurul arrébb, és én arra gondolok, ez most olyan volt, mint egy filmjelenet. Még a kezeimet is zsebre rakom, hogy hatásosabb legyen.

"Kezének puha melege a kora tavaszi hidegben."

A filmekben általában a főhősnek nyitva van a kabátja, azt hátrafújja a szél és felborzolja a haját. Viszont amint a hideg levegő csupasz bőrömhöz ér, összehúzom magamat és megpróbálok minél kisebb célpont lenni.

"Bőre illata, amint egy szomorú napon átölel."

Megrázom a fejemet, mintha azzal el tudnám hessegetni a gondolatokat és emlékeket, de semmit nem érek vele.

"Megnyugtatóan sötét tekintete."

Nem mintha azok annyira rosszak lennének… De amint rá fókuszálok, minden eszembe jut.

"A reggelek, amikor egymás mellett ébredünk, és az esték, azok az esték, amikor csillagokat számolunk."

Újra megrázom a fejemet. Most nem akarok rá gondolni. Akármi mást, csak őt ne. Megint belerúgok a dobozba, lassan már hallom csörömpölésében a fájdalmat.

"Lélegzetünk édes párája amint egymásba fonódva kavarog a levegőben, és az egyetlen, ami közénk férkőzhet."

Felüvöltök. És megint. Várom, hogy a vezetékekről felröppenjenek a madarak, károgva – mint a filmekben -, de semmi sem történik. Csak a házak között futkos érdes hangom, lekúszik a kéményeken keresztül a konyhákba, nappalikba, megtestesítve az ott lakók legrejtettebb félelmeit.

"Hangjának furcsa dallama, amint körülöttünk táncol."

Aztán rájövök. A felismerés egyik pillanatról a másikra zuhan rám, olyan erővel, hogy majdnem összeesek tőle. Riadtan nézek körbe, egy jótét lélek után kutatva, aki az áldott bátorságot nekem ajándékozta; de egyedül vagyok. Még a sörös doboz is elgurult; és most tényleg nem találom sehol. Sietnem kell.

"Puha szájának fáradt mosolya."

Mintha nemcsak testem kezdett volna el futni. Gondolataim is nagyobb sebességre kapcsoltak, mint a gyorsvasút, amint kietlen tájon halad át, szinte önmagát is heccelve, hogy mihamarabb célját érje.

"Nyelvének csokoládé íze."

Én pedig még annál is hamarabb érek oda, mint a vonat. Amint megpillantom a házat, amint fölém tornyosul, émelygő érzés fog el. Megijedek, mert az épület mintha mozogna. Talán életre kelt? Érzem, amint felém dől és maga alá temet, engem pedig az egész világ elfelejt. Nem félek.

"Hajának narancsos illata, amit a szél felém sodor."



Ez baromság. Miért is omlana rám egy ház? Azt hiszem, kezdek begolyózni. Aztán egy kéz ér a hátamhoz; finoman, hogy először észre sem veszem, majd az érzés, hogy valaki bámul mégiscsak kizökkent állapotomból és ijedten megfordulok.

És akkor már nem gondolok rá, mert elfelejtek akármire is gondolni, mert ő itt áll velem szemben, gyönyörűbb mint valaha, és tudom, hogy ez most snasszos, de én tényleg nem tudom levenni róla a tekintetemet, és mindent elfelejtek amit mondani akartam neki, én, aki mindig tudom, mit kell mondanom, de most esküszöm, az életemre esküszöm, hogy megtorpant az idő, megálltak a fogaskerekei, és vele együtt az én szívem is.

De amikor látom, hogy mozognak ajkai, és hozzám nem érnek el szavai, tényleg megijedek, nem úgy, mint amikor azt gondoltam, rám fog dőlni a ház, hanem úgy igazán, megrázom a fejemet, ma már harmadjára és végre felébredek, mint amikor fejest ugrunk a vízbe és újra feljövünk, én úgy bukkantam ki a némaságból.

Most már hallom, mit mond, de nem fogom fel szavai értelmét. Nem is igazán akarok rá figyelni, mert én csak elképesztő ajkait bámulom, mint egy mániákus. Olyan lassan mozgok, hogy bizonyosan hosszú percek teltek el azóta, és én már rég rájöttem, hogy mérges rám, mert azóta is beszél, ami nem jellemző rá. De aztán már nagyon közül kerülök hozzá, és ezt ő is észreveszi, és most meg ő fagy meg mozdulataiban. Ajkai egy szó formálása közepette válnak mozdulatlanná, és én őket bámulom, azokat az édes formákat.

Ujjaimmal végigsimítok kézfején, majd óvatosan megfogom őket. Forró bőre égetően hat jéghideg tenyeremnek. Lábaim öntudatlanul kotorásznak előbbre a talajon, s véletlenül összekoccannak cipőjével. Ekkor már olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy látom szempilláin azt a kevés festéket, ami egyébként láthatatlan, és sötét szemeiben a hajszálvékony világosszürke csíkokat. Az orrát borító szeplőket, amik még nyárról maradtak meg. És én érzem, hogy nem akarok mást, de tényleg semmi mást, csak megcsókolni.

Hideg orrom összepréselődik az övével, s már szinte érzem is szája ízét, hallom szaggatott lélegzetvételét, arcomon érzem, amint kifújja a perzselő levegőt, és elcsodálkozok rajta, hiszen én már lélegezni sem merek. Megszorítom ujjait, és csak ekkor merem lehunyni szemeimet.

Mint amikor a rég elhagyott balett teremben összetörik a falitükör, s az olyan apró darabokra zuhan szét, amit soha senki nem fog összeszedni, úgy omlik össze ez a pillanat is. Ujjai kezem közül finoman kicsusszannak, s testének melege is lassan kihűl. Érzem, hogy egyedül vagyok, mert azt mindenki érzi, de szemeimet még hosszú ideig nem nyitom ki.

És amikor megteszem, és körülnézek, én tényleg egyedül vagyok.

Csak egyetlen szó lebeg még mindig körülöttem, mielőtt azt is elfújná a szél.

"Sajnálom."