Emlékezés,felelősség és fájdalom

Egy hét telt el az események óta. Senkivel sem beszéltem. Az este történtek után két nappal mentem csak haza. Nem volt erőm hallgatni a sajnálkozásokat. Fellopóztam a szobámba, magamra zártam az ajtóm és lefeküdtem. Mint egy kisgyerek úgy zokogtam. Nem tudtam aludni, csak forgolódtam. Kikeltem az ágyból az ablakhoz sétáltam és csak bámultam kifelé, aztán vissza és megint az ablakhoz. Így ment ez reggelig. Csak néhányszor mentem ki a szobámból, de rohantam is vissza. De végül ki kellett jönnöm, mert életem egyik legnehezebb és legszomorúbb napját nem tölthettem a szobámban. A temetése napját.
Öltözködés közben farkasszemet néztem a jelmezemmel. Szakadt és véres volt. Vic vére is rajta volt. Dühömben megfogtam és bedobtam a szekrény mélyére és rápakoltam egy csomó kacatot. Elkészülés után leballagtam, anyu szó nélkül átölelt és adott egy csésze forró kávét. Hideg decemberi nap volt. Némán ültünk és vártunk. Kortyoltam a kávét és bambán néztem az asztalon lévő tálban az almákat. Egy régi emlékemet jutatta eszembe. Történt egyszer, hogy iskola után felmentünk hozzánk, mert kettesben akartunk lenni és a szüleim nem voltak otthon. A konyhában az asztalnál beszélgettünk. Körülbelül egy hete járhattunk és még nem nagyon tudtok, hogy hogyan kell viselkedni egy kapcsolatban a másikkal. Felálltam tölteni egy üdítőt és annyira zavarban voltam, hogy kiöntöttem az asztalra. Vic felpattant, mert majdnem a ruhájára fojt. Gyorsan a mosogatórongy felé nyúltam és felitattam a kifolyt kólát. Visszafordultam a mosogató felé, hogy bedobjam a rongyot és Vic szorosan ott állt előttem. Megcsókolt. Szenvedélyesen és érzékien egyszerre. Végre velem is úgy van, mint a filmekben, gondoltam magamban. Jó ötletnek tűnt megfordítani, és az asztalra ültetni. Meg is csináltam, de elfelejtettem, hogy egy tál gyümölcs van az asztalon és ráültettem. Szétgurultak az almák, Vicet alig sikerült megtartani, hogy ne essen le. Mikor már nem volt semmi az asztalon ráült. Rá mosolyogtam, de mikor egyet lépni akartam felé egy almára sikerült és hanyatt estem. Aggódva ugrott hozzám, de én csak vigyorogtam elterülve a földön. Odaguggolt hozzám és ő elmosolyodott. Rám dőlt és percekig ölelkezve nevettünk. Végül a csengő hangja szakította félbe az emlékezést. Ajtót nyitottam, Max és S álltak talpig feketében. Együtt elindultunk a temetőbe. Útközben senki egy árva szót sem szólt a másikhoz. Mire kiértünk, már nagyon sokan kinn voltak. Rokonok, ismerősök, nagyon sokan az iskolából is ott voltak. Még az új rendőrfőnök is megjelent. Körbenéztem rajtuk. Ők voltak azok, akiket megmentettem. Viszont ők nem tudják, hogy én voltam. Én csak a sajnálni való srác voltam és nem az ünnepelt hős. A pap elkezdett beszélni. Hallgattam, hallgattam. Felpillantottam az égre, egyre sűrűbbek voltak a felhők és szertartás végén el is kezdett nagy pelyhekben hullani a hó. Nehéz leírni azt az érzést, amit akkor éreztem. Tehetetlenül álltam és néztem a sírt, arra gondoltam, hogy az a sok képesség a sok tudás és mégsem tudtam megmenteni. Serena, Robin, Max álltak velem szemben. Végignéztem rajtuk. Tudtam, hogy döntést kell hoznom, hogy folytatom tovább. Őket nem veszíthetem el. Tettem pár lépést a sír felé leguggoltam. Most már nem halhatom a hangját, nem nézhetek a szemébe, nem foghatom a kezét. Beletúrtam a földbe fogtam egy maréknyit és beleszórtam a sírba, közben pedig potyogtam a könnyeim. Felálltam, megfordultam és elindultam. Nem a többiek után. Céltalanul bele a hóesésbe. Tudtam, hogy nagyon sokan mellettem állnak és szeretnek, de mégis magányosnak éreztem magam. A temetőből kiérve felnéztem az égre. Vége van. Nem folytatom az eddigi életem. Villámsrácnak befellegzett. Elbuktam. Összeszedtem minden erőm, és teljes sebességgel felrepültem. Felhők felett nem sokkal megálltam és lenéztem. Elég magasan voltam ahhoz, hogy belássam majdnem az egész kontinenst. Lehunytam a szemem és hallgattam az embereket. A világnak szüksége van megmentőre, és én az vagyok, de nem tudok egyszerre két életet élni. Gondolkoztam, gondolkoztam, és nem tudtam dűlőre jutni magammal. Hatalmába kerített az a lehetőség, hogy segítsek az embereken és élveztem, de mellette nem tudok a magánéletemre is koncentrálni. Veszélybe sodortam azokat, akiket szeretek. Elvesztettem azt, akiért éltem, akiért mindent megtettem. Akivel eltudtam képzelni a közös életemet. Akire rábíztam volna a titkomat. Ez a titok lett az oka a halálának. Ordítottam egy nagyot és a felhők közé vesztem.