A költő halála

Mikor lenyelte a tablettákat, nem erre gondolt. Azt hitte, hogy a srác szava aranyat ér. Látomások, megvilágosodás, majd csend, sötétség és vákuum. Ezek voltak a dolgok amiket vágyott. Fél óra, mondta, és véget ér. Ez pont elég lett volna. Elég arra, hogy megírja a verset. De milyen verset!  Senki se papolna neki többé selejtes művekről és alkotói válságról. Elhallgatna a világ. Majd ha elmegy és hátrahagyja a Verset, a tökéletes verset, majd megértik
Mégse jött az ihlet. Nem voltak fények, nem fogta fel hirtelen a világmindenséget. De érezte helyette a torkát összeszorító erőt, az égő tüdejét, kiszáradt száját és görcsösen összeszoruló ujjait. A kezében ott volt a toll, mellette pedig a papír. Azt hitte, mostanra tele lesz írva szavakkal, és magával a Verssel. De helyette csak egy szó volt rajta.
A világ lassan elsötétült körülötte. A szék lábain felkapaszkodott a hideg. Azt gondolta, lesz valami utána. Nem angyalokra meg felhőpamacsokra számított, de a tudat örök létezésében egész életében hitt. Most csak azt tudta, hogy elméje lassan elhomályosul, mintha elaludna. Szeméből kicsordult egy könnycsepp. Többre már nem volt ideje.
- Segítség- ez állt a lapon.
"Egy önmagát sajnáltató gyerekké váltam.", majd "A penge gyorsabb lett volna." Ezek voltak az utolsó gondolatai.