Az utolsó vallomás

(2013-04-02)   

Hazudtam… Hazudtam anyátoknak, nagyanyátoknak, az én drága jó feleségemnek. Nektek és lényegében mindenkinek. De legislegfőképp magamnak.
Igazából nem is hazugság, csupán egy el nem mondott filmkocka, az én hosszú és mozgalmas élettörténetem eseményei közül, ami a mai napig nyomaszt és nem hagy nyugodni. Több mint ötvenhat év, ennyi ideje nyugszik már bennem és soha senkinek sem beszéltem róla. Megtehettem volna, de túlságosan is makacs vagyok és a mai napig összerándul a szívem, ha rágondolok. Nem egy szép emlék. Sőt, szörnyű emlék.
Így, most már nyolcvan közelében, hogy minden egyes szürke napom bizonytalan, hogy meg-élem-e a következőt, már túl nagy teher ez a számomra. Szeretnék könnyű szívvel meghalni.
Kávémat kavargatom, gondolkodom. Hogy is kezdjek hozzá…?
Van szerelem első látásra. Igen, tudom világ életemben makacsul ez ellen voltam. De akár-milyen hihetetlenül is hangzik, beleszerethetünk valakibe első ránézésre. Velem megtörtént. Nem, nem a feleségemmel. Nyugodjon békében! Igaz szerelem volt a javából, negyvenhárom év boldog házassággal. Előtte volt…
1956. Még ma sem könnyű kimondani és beszélni róla, ennyi idő után sem. Kedves családom, ne lepődjetek meg most ezen! Tudom jól, már legalább ezerszer meséltem nektek erről az időszakról, mint minden másról is. De egy valamit mindig kihagytam. Magam sem tudom, hogy miért. Miért volt jobb így élni, hogy magamban tartottam. Talán azért mert kénytelen vagyok feldolgozni. Borzaszó trauma szívemnek, emlékeimnek, melytől talán azért sem tudok menekülni, mert magamon hordozom nyomait.
El is árultam magam, igen arról a napról van szó, amit most újra el is mesélek nektek, viszont most nem fogom kihagyni, amiről eddig hallgattam.
November 4. vasárnap. Érdekes, hogy pont azon az éjjelen ébredtem fel. Soha nem volt jellemző rám, hogy felébredek éjszaka. Fogalmam sincs, hogy hány óra felé járhatott az idő. Mivel órám nem volt, csak a karórám, ami viszont a rádiónál összetört és csak azért volt még rajtam, mert az édesapámtól kaptam, és ami még mellesleg ma is megvan. Nem tudtam és nem is szerettem volna visszaaludni, teljesen kiment a szememből az álmosság. Különös érzésem volt, felöltöztem és elmentem sétálni. Egész város aludt, nyugodt volt és békés. Még a Holdnak sem volt, se híre se hamva.
Az elmúlt másfél hét eseményei kavarogtam bennem. Két hete még egyetemista voltam, tanultam és söröztem a barátokkal. Majd pár nap leforgása alatt forradalmár lett belőlem, aki a tollat puskára cserélte.
Kissé hűvös volt, elfért volna még rajtam egy pulóver. Szép novemberi napunk lesz gondoltam és mély levegőt vettem. Puskapor és rothadt gyümölcs illat kavargott benne, de nem érdekelt. Éreztem, hogy a tüdőm megtelik a szabadság illatával, boldognak és szabadnak éreztem magam. Nem voltak hiábavaló a harcok és mind az, amivel kivívtuk magunknak az önállóságot, még akkor sem, ha drága jó barátom, Isten nyugosztalja, Laci elesett.  Fütyörészve folytattam a sétám, még jó, hogy még túl korán vagy inkább túl késő volt, hogy aludt mindenki, furcsán is néztek volna rám. Annyira jó kedvem lett, hogy véletlenül neki mentem egy velem szembejövőnek. Illetve jó kedv ide vagy oda, nem nagyon számítottam rá, hogy valakivel is összefutok, legalábbis nem túl sok emberrel. Hát nekem elég volt egy is, annak is neki mentem.
Ötvenes éveiben járható férfi, sapkában és kopott barna bőrkabátban, kezeiben Molotov-koktélokkal teli láda. Szerettem volna elnézést kérni, de mire hang hagyhatta volna el az ajkaimat, közbevágott.
- Minek örülsz? – Kérdezte. Hangja mély és mogorva volt. Mielőtt válaszolhattam volna, tovább folytatta.
- Azt hiszed, vége van, ennyi volt? Akkor minek van puska a válladon? Ne, reménykedj! Ez csak a kezdet volt. Menekülj, ameddig csak lehet, ha életben akarsz maradni! Ezek oroszok, nem hagyják csak úgy ennyiben. Persze majd a nagy szovjet birodalom csak így megjuhászkodik ennyitől egy kicsiny országnak. – Gúnyos kárörvendő nevetés hagyta el a száját majd tovább folytatta. - Tudom, ismerem őket jól. Harcoltam ellenük, már az első világháborúban is. Mit sem tudtok ti fiatalok, ha azt hiszitek, hogy bármit is elértettek ezzel. Lázongtok csak. Összefirkáljátok a falakat, a kirakatokat, hogy „ruszkik haza”, megöltek pár szovjet katonát, tankokat gyújtogatok és ÁVH-s holtesteket szégyenítetek meg. Csak feldühítettétek őket. Ne foglalkozz azzal, hogy mit mond Nagy Imre a rádióban, csak azt mondja, amit hallani akar-tok! Nincs vége, még csak eztán kezdődik. Készülj, mert úgy fogunk járni mi is! - Az út túlsó oldalára mutatott és elviharzott. Az út túlsó oldalára, amiből nem túl sok látszódott a sötétségben, de tudtam jól, hogy mi van ott. Két ÁVH-s volt felakasztva egy póznára és további három a faltövébe roskadva, akik sor tűzet kaptak. Az egyik, aki lógót meztelen volt, másiknak a bakancsa hiányzott és pénz volt tömve a szájába. Egyszerűen nem hiszem el, hogy senkit nem zavarta, hogy több mint egy hete már ott vannak az utcán. Ráadásul bűzlöttek és nappal varjúk csipkedték őket. Egy pillanatig bámultam feléjük, de megcsapott a hullaszag és tovább álltam. A férfi mondatai kavarogtak a fejemben. Bolond. Két világháború után nem is csoda és ezzel le is zártam a dolgot.
Kiértem a körútra ahol már volt közvilágítás. Az oldalára borított villamos füstölgött. Nem tudom miért, de valamiért úgy gondoltam, hogy odamegyek megnézni.
Két hatalmas dörej csapta meg hirtelen a csendet. Nyomban hasra vágottam ijedtemben és figyeltem, hogy mi a fene lehetett. Elégé közel hallottam őket, biztos voltam benne, hogy a városon belül szólt. De aztán nem történt semmi, nem is fordítottam rá így túl nagy érdeklődést. Tovább közeledtem, már csak pár lépésnyire voltam a szerelvénytől, amikor újabb robaj hasított a hallgatag levegőbe. Egy röpke pillanat alatt a férfival való találkozásom pörgött le a szemeim előtt. „Oh Istenem, hát visszajöttek volna?” Megmeredten haboztam, majd, mint soha eddigi életemben, elkezdtem rohanni. Csak szaladtam, ahogy a lábam bírja és a következőkben már csak arra emlékszek, hogy felbuktam valamiben, a puska lerepül a vállamról én meg egy hatalmasat vágódok. Elvesztettem az eszméletemet.
Nem tudom pontosan, hogy hány óráig feküdhettem ott eszméletlenül, de mire észhez tértem, már teljesen kivilágosodott. Lényegében senkinek sem voltam útban, mintha azt hitték volna, hogy már halott vagyok.
Arra tértem magamhoz, hogy remeg alattam a föld és a szám megtelt vérrel, elharaptam a nyelvem. Kinyitottam a szemem és ott volt előttem egy véres plüssmackó, amelyiknek hiányzott az egyik keze. Körülöttem emberek rohangáltak fel-alá, senkit sem zavart, hogy ott hasalok a járda közepén. Jó nagy nyüzsgés volt, lövésekkel, robbanásokkal és kiabálásokkal volt teli a levegő. És most jön az vagy is Ő, aki miatt most mind ezt írom…
Elszaladt mellettem egy síró lány lyukas zászlóval a hátára borítva. Gyors felpattantam és utána siettem, megfogtam a karját és magam felé fordítottam. Gyönyörű volt. Sok szép nőt láttam már addigi életem során, de valahogy ő mégis más volt. Ott és akkor beleszerettem. Leírhatatlan, azaz érzés, amit akkor éreztem. Mintha egy pillanatra megállt volna az idő és vele együtt az összes hang is megszűnt volna, tisztán halottam a szívverésem, légvételemet.  Pedig csak egy átlagos lány volt, hosszú barna hajjal és barna szemekkel. Annál erősebb kisugárzással. Megkérdeztem tőle, hogy mi a baj. Ennél hülyébbet már nem is kérdezhettem volna. Nem tudom, hogy a fejemet verhettem be ennyire vagy ő neki sikerült így megzavarítania, de elégé szánalmasan jött ki. Gyorsan próbáltam korrigálni magamat és a következőket mondtam: „Ne sírj, kérlek, menj haza szépen!” Hát ez sem volt az igazi, de jobbra sikerült, mint az első próbálkozás. Szó nélkül kirángatta a karját az ujjaim közül és kirohant az útra. Elüvöltöttem magamat, hogy állj, de hiába, a hangom elveszett a zajban. És megtörtént, én meg végig-néztem és nem tehettem semmit. Csak ott álltam a járdaszegélyen, mint egy ólomkatona és néztem ki a fejemből, hogy miért nem szaladtam utána ahelyett, hogy kiabáltam. Pont két szovjet tank tartott nagy sebességgel arrafelé. A több tonnás monstrum úgy ment át rajta mint ha ott se lett volna. Én tehetek róla, miattam akart átmenni és a zűrzavar miatt figyelmetlen volt vagy csak csupán meggondolatlan vagy mindkettő, nem számít, a lényeg, hogy másod-perceken múlt, hogy elkerülje a farkasszemet a páncél szörnyeteggel, én meg földbe gyökerezve hagytam. Rohantam volna hozzá, de a golyózápor gátat épített előttem, épphogy csak a hátam mögötti üzletbejárat kiszögelésébe be tudtam szökkenni. Jobbról mi lőttünk, balról meg a ruszkik és én meg a két tűz között. Nem bírtam ott állni és nézni, odafutottam. Vagyis csak szerettem volna, lelődtek. Szerencsémre csak két golyót kaptam, de így is úgy zuhantam össze a macskakövekre, mintha repülőből dobtak volna ki. Ránéztem a szerelmemre, akinek még a nevét sem tudtam, de lángolt bennem iránta a szenvedély és láttam, hogy a mellkasa fel-le mozog. Minden erőmet összeszedve elkezdtem kúszni vértócsát húzva magam után. Nem lehetett messzebb három méternél, de mire elértem, olyan volt mintha három kilométert tettem volna meg. Magamhoz szorítottam addigra jéghidegre hűlt testét és sírtam. Kezembe kicsiny teste, ami tele sebbel. Gyötrelmes kínlódások közepette néztem végig, ahogy elvérzik a karjaimban. Mondott volna valamit, de csak vér jelent meg ajkán. Ajkaimmal itattam fel ajkaira ki-buggyanó vércseppeket. Mai napig a számban érzem édes ízét. Úgy hunyt el karjaimban, mintha csak aludt volna. Ruhámon alvad meg drága vére, nekem meg csak hulltak a könnyeim, hogy élek. Imádkoztam, hogy ne legyek többé, mert megváltoztatta az életemet egy lány halála. Csodálatos lett volna vele mennybe menni, de tudom, hogy az én sorsom, hogy a pokolba kerüljek, mert hagytam meghalni egy ártatlan lelket. Egy ártatlan lelket, akibe szerelmes lettem.
Egyszer csak arra kaptam fel a fejemet, hogy hátulról megragad két kéz és elvonszolnak. Ordítottam, rúgkapáloztam, próbáltam kiszabadulni, de hiába minden küszködés, semmi erőm nem maradt, csak zokogtam. Egy női hang szólt felém: „Rajta már nem segíthetünk, meghalt. De téged talán még megmenthetünk.” Akkor láttam utoljára. Mai napig nem tudtam kideríteni, hogy ki volt. Mindent megpróbáltam, hiába. Senki nem ismerte, senki nem emlékezett rá, se család, se papír, se holttest. Mintha nem is létezett volna, csupán egy álomkép lenne, a vérveszteségtől kapott sokkom szüleménye. De nem, valóság volt. Becsukom a szemem és tisztán látom magam előtt makulátlan arcát, mogyoróbarna szemét, gyönyörű.
Kávém is elfogyott már. Ennyi lenne, örülök, hogy ezt végül elmondtam nektek.
Örülhetnék, hogy még mindig élek, de nem tudok. Belebolondult a szívem, hiába csak egy-szer láttam. Ötvenhat év szenvedés, ötvenhat év titkolózás. Nem tudok nyugodni, amíg mellette nem leszek. Sajnálom, hogy csak most mondtam el és azt is, hogy így kell elbúcsúznom, de muszáj megtennem, nem várakoztathatom tovább. Szeretlek drága családom, vigyázzatok magatokra, értem ne aggódjatok, majd az angyalok gondomat viselik!