Novellák - 133.oldal

A ballonkabátos, sötét alak most már alig több mint húsz méterre volt a lánytól, s szemmel láthatóan igyekezett láthatatlan maradni. Fától fáig osont, az angyali tünemény pedig nem észlelte jelenlétét. De az én természetfeletti érzékeim elől nem bújhatott el s lassan a szívem is elszorult, ahogy egyre közelebb ért hozzá...

Márknak hirtelen elege lett az egész színjátékból. Magyarázkodás nélkül felállt, odadobott egy tízezrest az asztalra, és elsétált. A többiek utána kiáltottak, hogy jöjjön vissza, de óhajuk nem lehetett igazán komoly, mivel nem szólongatták sokáig. Márk azt érezte, valójában mindannyian megkönnyebbültek. És hát belátta, így a legjobb mindenkinek.
Csak a hang a fejében, az nem volt képes befogni a száját...

Hirtelen hatalmas dörrenés futott végig a hegygerincen… lány felnézett a dörrenés irányába, de nem volt ideje végiggondolni, mi volt az. A ló összerogyott alatta. Leugrott és meglátta a vérfoltokat a havon… vért, ami a kedves állat szügyéből csöpögött még mindig...

Az ágyon Ági felnyögött, s Márk látta maga előtt, ahogyan Gábor húsos ujjai ráakadnak a csiklójára. Beleborzongott a látomásba. Gyorsan elhessegette magától, és úgy döntött, számára itt nem terem semmi. Megfordult, s már indult volna kifelé, amikor megütötte fülét a női hang:
- Valaki dugjon meg...

Már nem érzek irántad szerelmet, bár tudom életem végéig szeretni foglak… a szívem mélyén, a legeslegmélyebb zugában, ahol senki sem találhat rá erre az érzésre… még én sem. Már nem érzem a hiányod, és az űrt betöltötte egy új érzés. Egy szenvedés nélküli, békés, nyugodt érzés, ami kiszorít minden egyéb mást… Téged is… Biztonságot nyújt, menedéket ad, és már nem félek belevágni az újba…

- Gáborral el akarunk mondani valamit!
- Igen, ez így van. – állt fel Gábor is.
- Mondjátok gyerekek! – mondta mama
- Az a helyzet –vette át a szót Gábor, - hogy Anett és Én úgy döntöttünk, hogy szakítunk.
- Hogy? – hördült fel a család fele, a másik részük csendben figyelt. Mint Én...

A lányt meghatotta az állat bizalma. Megsimogatta az orrát, és azonnal megérezte: szüksége van rá. A ló érzékenységével, figyelmével visszahozta a lányt a világba. Bár más lett, és máshogy gondolkodott, de sikerült megváltoznia, kimásznia a gödörből. Újra érzett boldogságot, meghatottságot, szeretetet…
És ma Remény meghalt...

Felkelt és elindult a fürdőszobába a fásliért. Volt neki pár darab, hiszen sportolt még régebben, de egy sérülés miatt abba kellett hagynia az úszást. Visszagondolt sportoló múltjára és egy csepp keserűség öntötte el a szívét. Segíteni akart a szobájában üldögélő leányon, mert nem akarta, hogy egy baleset az ő életét is örökre meghatározza...

Tudják, mi a szerelem? Amikor egy lélek közel kerül a lelkünkhöz, sőt beépül a lelkünkbe, aztán mégis továbbállni kényszeríti az értelem, és kitépi magát belőlünk. Aztán abba a fekete, lüktető lyukba belepróbáljuk az összes lehetséges embert, és csak azt látjuk, hogy az egyik itt lóg ki, a másik ott nem passzol… mert az a rés egy egyszeri és megismételhetetlen lény lenyomata…

„Na jó, most mi legyen?” – gondoltam magamban, és elkezdtem azon rágódni, mi legyen a beszédtéma Sanyival. Szerencsére nem kellett sokat gondolkodnom, teljesen hétköznapi témákról esett szó. Meguntuk az üldögélést és úgy döntöttünk, beülünk jól bevált teázónkba...