Novellák - 133.oldal

Hiába erős hangom, alig pár sort tudtam végigénekelni. Hangom elhalkult, majd elcsuklott. Csalódottan ültem le a kemény priccsre. Ha bárki rámnézett volna, csupán egy megkeseredett, kiégett ember hajlott hátát, lehorgasztott fejét, gondtól csüggedt vállát látta volna csak. De senki nem nézett be a rácsokon, az énekhang is pillanatokon belül elhalt...

Egy szép napon úgy döntöttem megtanulok repülni.
Persze tudom én azt, hogy ez nem úgy megy, - mint ahogy jobbára semmi az életben – hogy csak elhatározom és kész. Azzal is tisztában vagyok, legyek akármilyen zsenge korú is, hogy a vállalkozás az életemre is veszélyes, nem, már nem vagyok olyan gyermek, hogy sérthetetlennek higgyem magam...

Egy hete volt úton és már egy hete nem hegedült. Nem volt több naplemente, nem volt tengerpart, csak a géppuskák zaja és a repülőgépek elviselhetetlen sikítása. Minden éjjel keresett valamilyen romos házat, ott húzta meg magát éjszakánként. Étele nem volt, néha bemerészkedett egy-egy városba, onnan lopott kenyeret, hogy éhen ne haljon...

Így ért Cica a tanári szobához. Mivel káromkodásának utolsó foszlányai – ordításból kifolyólag- még a szomszéd házban is hallhatóak voltak, a kedves tanárok körében már nem nulláról, hanem legalább mínusz ezerről indult a lány jellemrajza, aki a komolyan feltett „Itt fogunk lakni?” kérdéssel még egy ezrest ugrott lefelé. Ennek köszönhetően a nénik még azt is bizalmasan elárulták neki, hogy mindössze két doboz mosóporral fizettek az 5 csillagos förtelemért. A lánynak, mivel az elmúlt nap...

- Engedje meg, hogy bemutatkozzam – kezdte, kissé zavartan, feszengve, mint akinek szokatlan, hogy udvariasan kell viselkednie egy egyszerű újságírónővel – Lev Mehlisz vagyok a Pravda főszerkesztője. Én vagyok ezért az interjúért a felelős. Remélem, tudja, hogy kivételes helyzetben van. Sztálin elvtárs biztonsága érdekében idáig egyetlen újságírót sem engedtünk a közelébe, még oroszokat sem. Remélem, megérti az aggodalmunkat, rengetegen akarnak az életére törni...

Minden elkezdődik és véget ér valahol. Az én életem akkor kezdődött el. Közöltem Vele, hogy nem szeretném tovább folytatni. Ő mosolygott. Nekem fájt, mégis cinikus voltam. Kis szikrák futottak az agyamban, a szívem felé indultak el. Végigvágtattak a torkomon, úgy, hogy a lehető legjobban fájjon, mégis a leggonoszabb pillantás üljön ki az arcomra...

Most is, ahogy a lány mögé lépett, kezét lassan végighúzta a hátán, nyakszirtjétől a derekáig. A fogoly teste ösztönösen ívbe feszült, így próbálva elkerülni az érintését. Nem léphetett arrébb, annak beláthatatlan következményei lettek volna. A férfi pontosan tudatában volt eme aprócska lépéselőnyének, vagyis annak, hogy a lány tartott a haragjától, és ez az érzés erősebb volt minden ellenszenvnél...

Pár perc üldögélés után, kezébe vette a papírt és a tollat. Egy búcsúlevelet kezdett írni a környezetéhez. Nem tudott úgy elmenni, hogy ne mondta volna el valamilyen formában a véleményét róluk és a világról.
Sorok egyre csak születtek, ahogy könnyek a lány szemében. Fájó emlékek törtek elő a múltból, és ez erősítette a lány akaratát. Képek villantak fel, ahogy látja, az emberek mennyire nem törődnek egymással. A fájdalom egyre erősödött, de a múlt nem távozott...

Egyszer csak egy sikító kiáltást hallottam nővérem tolmácsolásában. Felkaptam a fejem, és megláttam, hogy egy fehér kisbusz közeledik, pontosan szembe velünk. Anyukám elrántotta a kormányt és szembekerültünk a szalagkorláttal, s anyu ezt meglátva hirtelen visszarántotta a kormány, és puff nekicsapódtunk a Volkswagennek. Minden olyan gyorsan történt, csak egy pillanat volt, és olyan éles csattanás követte, hogy az már nagyon félelmetes volt...

Most, hogy én is "gyűlöltem és szerettem" azt kívántam, bár újra ne tenném. Napokat sírtam keresztül, de a szüleim észre se vették, mindkettő az új szeretőjével volt elfoglalva, ingáztam a két lakás között, semelyikük sem akart velem bajlódni.
Anyám negyedik emeleti lakásának erkélyéről hullattam a könnyeimet a lenti járókelők fejére, amikor megláttam őt, amint egy visszataszító izomagyú diszkós az ajkán csüngött a seggét markolászva. Irigység... Gyűlölet... Kétségbeesettség......