Balfék Márton esküvője (humoros történet)

Talléros Mártont mindenki csak úgy emlegette, „a genetikai balfék”. Ezzel aztán mindent el is mondtak kétbalkezes természetéről. Ő valójában jóravaló, segítőkész ember volt. Nem lehetett tőle olyat kérni, amit szíves örömest meg ne tett volna. Csak hát ugye, a végeredmény, ez volt az, ami azonnali, és határozott NEM-et csalt ki mindenkiből, akinek csak felajánlotta segítségét. Különösen, ha már legalább egyszer átélte az élményt, amit Márton közreműködése jelentett.
Márton tanárember volt, mégpedig történelem, és matematika tanár. A gyerekek egyszerűen rajongásig szerették. Alig akadt ugyan is olyan óra, amelyen könnyesre ne röhögték volna magukat. Persze nem a matek, vagy történelem előadásával volt a baj, hiszen kitűnő előadó volt. Amikor beszélt, minden szempár rámeredt, és a gyerekek, szinte itták a szavait. Feltéve, ha nem esett be magyarázás közben a tanári asztal alá, vagy valamelyik padba, a diákjai közé. Mert Talléros Márton bizony gyakorta beesett. Hol a cipőfűző miatt, hol egy víztócsán megcsúszva, hol pedig egyszerűen, a heves gesztikulálás következtében, mellé lépett a dobogónak.

Nagyon szerette a szülőfaluját, és amikor csak tehette, boldogan le is utazott, hogy meglátogassa szeretett szüleit. Ők pedig mindig pontosan tudták, mikor fog érkezni. Nem kellett megírnia, még is tisztában volta vele, hogy kedves fiacskájuk, hamarosan itthon lesz. Hogy kitől értesültek róla? Nem kellett erről értesülni, elég volt ránézni bodrira, a derék házőrzőre, aki már órákkal előtte elbújt a kert végében a bodza bokor alá. Füleit lelapította, és teljesen a földhöz simult, hogy lehetőleg észrevétlen maradjon.
Vagy ott volt az öreg koca. Aznap reggel, még a legfinomabb falatok kedvéért sem volt hajlandó előbújni az ól hátsó részéből. Ott reszketett szegény pára, és riadtan figyelt fel minden neszre, amit a pitvarból hallott. Egyszer még a deszkapalánkot is áttörte, és meg sem állt Bözsi néni kertjéig. Addig egy traktorral sem lehetett volna hazavontatni, amíg Márton vissza nem utazott a városba. Utána aztán békésen hazaballagott magától. Még bíztatni sem kellett.

Persze, most nyilván arra gondolsz, Márton kegyetlenül bánt az állatokkal, de biztosíthatlak, semmi sem állt volna tőle távolabb, mint sem hogy ilyesmit tegyen. Amikor például tavaly leesett az első hó, ő volt az első, aki szívből megsajnálta Bodrit. Szegény állat, egy gödörben volt kénytelen meghúzni magát a cudar hidegben. A régi kutyaól ugyan is az előző télen szétfagyott. Márton azonnal munkához látott. Nem bánta, hogy már két napja nem aludt, de Bodrit biztonságban akarta tudni. Arról már nem ő tehetett, hogy a régi kalapács nyele elengedett, és a nehéz fej, úgy hókon találta szegény kutyát, hogy órákig nyüszítve szédelgett. Végül azért még is csak odabotorkált megnézni a házát, mely már csaknem készen is volt. Ekkor törött el az ásó nyele, és Márton, aki teljes erejéből rá támaszkodott, hogy a fagyos földbe beássa az építmény lábait, nagy lendülettel, a kíváncsiskodó Bodrira vetette magát, mind a hetvenöt kilójával. Szegény kutya, éppen hogy csak túlélte. Azóta aztán hiába hívják, amikor Márton itthon van, napokig színét sem látni. A szomszédok mesélik, ilyenkor gyakran látták a mezőn egerészni, és esténként bánatosan figyeli a házat, de csak tisztes távolból.

A kocának is csak jót akart, amikor almot szeretett volna cserélni neki. Hozott is egy bála illatos szalmát a szomszédtól, és elkezdte vasvillával kidobálni a régit a kerítésen kívülre. Ha nem lett volna ott az a nagydarab kő, akkor talán nem is történik semmi. És Sára, mert így hívták a kocát, kényelmesen elfekhet az illatos friss alomban. De ott volt, a villa pedig egy pillanatra elakadt benne, majd nagy lendülettel Sára hasába fúródott. A doktornak kellett összevarrnia nyolc öltéssel. Még be sem gyógyult a seb, amikor Márton ismét itthon járt, és kiment, hogy vigasztalásul megetesse, hiszen éppen kismalacai voltak. A szalma azonban eltakarta a fém vályút, és csak akkor vette észre, amikor rálépett, még pedig pontosan az egyik végére. Az edény nagy lendülettel felrepült a levegőbe, keresztül Márton válla felett, és tompa puffanással landolt Sára bal füle mellett. Csontig hasítva a vékony bőrt, majd megpördülve telibe találta hátsó csülkét. Ez már túl sok volt a kocának, és áttörve a kerítést, meg sem állt a szomszéd udvaráig. Azóta, valahogy mindig megérzi, ha Márton hazalátogat, és már jó előre elrejtőzik az ól végében. Ilyenkor nem fogad el semmit, csak remegő lábakkal, meredten néz a bejárat felé.

A szülők viszont mindig nagyon boldogok voltak, és kedvenc ételével várták fiukat. Igaz, az új étkészletet ilyenkor elzárják a fiókos szekrénybe, az üvegpoharak mellé.
Az utóbbi időben, a szomszéd Zsuzsika is gyakrabban járt át valamilyen ürüggyel, ha észrevette Mártont, amint lendületes léptekkel, fütyörészve tette a dolgát az udvaron. Nem is csoda, hiszen valójában Márton igen szemrevaló, és kedves legényember volt, telve őszinte szeretettel, és jóindulattal. Meleg barna szemei, sűrű, gesztenyeszínű haja, arányos, sportos testalkata, és a szavaiból áradó kedvesség, már régóta magára vonták a szomszéd kislány figyelmét. Csetlő botló alakításait, mindig elnéző mosollyal nyugtázta, de ő sosem mulatott rajta, ahogyan ezt a falubeliek szokták. Mindkettőjük szüleinek kedvére való volt, ez a kialakuló románc a két fiatal között. Márton már elmúlt harminc, Zsuzsika pedig most töltötte a huszonhatot. Éppen a legjobb korban voltak ahhoz, hogy egymásra találjanak. Kapcsolatuk napról napra egyre elmélyült, és Márton azon kapta magát, hogy már nem elsősorban a szülők, hanem Zsuzsi miatt látogatott haza. Karácsonykor aztán, elhatározta, lesz, ami lesz, összeszedi minden bátorságát, és megkéri a lány kezét. Az esküvőt májusra, a tavasz legszebb hónapjára tűzték ki.

Márton tele izgalommal, és várakozással ment étteremről étteremre, hogy a legjobb helyet válasszak ki, erre a fontos eseményre. Az egyik útszéli csárda igen nagy eséllyel jöhetett számításba, hiszen berendezése, és külcsíne, minden kívánnivalónak megfelelt. Impozáns asztalok, gyönyörű, népies terítők, hangulatos világítás, egyszóval, tökéletesnek tűnt. Belépve az ajtón, oda is szólt az egyik pincérnek, hogy a tulajjal szeretne beszélni.
A folyosón végig, majd a harmadik ajtó, - hangzott a válasz.

Boldogan nekiindult. Elképzelte, milyen nagyot néz majd kedvese, amikor meglátja ezt a nagyszerű helyet. Eközben azonban, az egyik keskeny ajtót nem vette észre, így véletlenül a negyediknek nyomta le a kilincsét. Hallotta, amint a földön fémesen súrlódik valami. Egy leejtett bontó kés volt. Lehajolt érte, - valakinek még átszúrja a cipőjét, és abból csak baj történik - gondolta, és felvette. Az ajtó egyenesen a konyhába vezetett, ahol a mosogató fiú, éppen az előbb borított ki, egy tányér levest a földre, és még nem volt módja feltörölni. A szakács a túloldali asztalnál, egy adag velőrózsával volt elfoglalva, amikor hirtelen, meghallotta az ajtó felől, azt a félelmetes, hörgő, éles torokhangot, és rémülten hátrafordult. Egy eltorzult arcú férfit látott, akinek a kezéből, egy fekete nyelű, tőrszerű kés repült át a konyhán, egyenesen őfelé. Rémülten a földre vetette magát. Még éppen időben. A kés koppanva állt bele a vágódeszkába. Pontosan azon a helyen, ahol ő állt az előbb. Az idegen, hatalmas lendülettel, a túloldali asztalra vetette magát, lesodorva minden tálat, és edényt, melyek nagy csörömpöléssel értek földet.

Úr Isten, egy ámokfutó, segítség, segítség, gyilkos.
A szakács lélekszakadva menekült az éttermen keresztül, felborogatva a vendégek székeit. Még az utcán, a sarkon túl is hallatszott kétségbeesett kiáltozása, amint minden erejét összeszedve menekült, futott, az életéért.
Márton alaposan megütötte magát. Beverte a térdét, és a gyomra is sajgott, émelygett, az asztallal való nem kívánt találkozás eredményeként. Estében még a kés is kirepült a kezéből, de azt nem igazán értette, vajon a szakács kitől rémült meg ennyire. Csak nagy nehezen tudott talpra állni, de az egyik térde nem bírta a súlyát, ezért rátámaszkodott arra a nyújtófára, ami ott hevert előtte a földön.
A mosogató fiú bekukucskált az ajtón, nem értette, mi ez a hatalmas kiabálás, és csörömpölés. Ugyan ki akarna betörni a konyhába, hiszen nincs itt semmi, amit elvihetne.
Gondolta, de azért csak résnyire nyitotta az ajtót. A látvány azonban, ami elé tárult, mindenről meggyőzte. Egy csapzott idegen somfordált a mosogató helység felé, eltorzult arccal, kezében egy termetes dorongot szorongatva. A fiút elöntötte a rémület. Már olvasott ilyesmit valahol, de nem gondolta, hogy egyszer egy őrült, éppen őt fogja kiszemelni. Kétségbeesve kereste a kiutat. Felkapott egy óriási lábast, és a mintegy másfél méter magasan levő, keskeny ablakhoz vágta. Be is tört az üveg, ő pedig felugorva az asztalra, átpréselte magát a szűk résen. Nem törődött a szilánkokkal, melyek összekaszabolták a tenyerét, hiszen az életéért kellett menekülnie.

Az udvaron összeverődött tömeg, elhűlve nézte a rémült fiút, amint véresen kiveti magát a magas ablakon.
Uram Atyám, szólt valaki a rendőröknek? Kérdezte egy hang.
Igen - hangzott a válasz - már hallom is a szirénákat, mindjárt ide érnek.
Márton három napot töltött a fogdában, mire végre minden tisztázódott. A szakács azonban nem hitte el a történetet. Meg volt győződve róla, hogy ez az ember, az életére akart törni, és hogy egy őrült ámokfutó, akinek nincs minden rendben az agyával.

Mártonnak vissza kellett menni, dolgozni Pestre, hiszen a gyerekek már nagyon várták. Az étterem keresés ügyét pedig erre az időre, Zsuzsika vállalta magára. Azonban, az egyik drágább volt, mint a másik.
Miért akartok ilyen sok pénzt kidobni az ablakon? - Kérdezte Dezső bácsi, aki mellesleg, a falu polgármestere volt. - Odaadom én nektek a művházat. Nemrégen volt felújítva, és igazán takaros nagyterme van. A szakácsot is megszerzem, hiszen egyik unokaöcsémnek ez a szakmája. A fizetségét pedig nászajándékul adom. Na, jó lesz így?
Nagyon jó lesz drága Dezső bácsi, és köszönjük szépen.- Válaszolta Zsuzsa.
Aztán, mint általában minden idő, ez a néhány hónap is hamar elrepült, és elérkezett a nagy nap, amit már mindketten annyira vártak. A szertartás után az egész sokadalom bevonult a művelődési házba, ahol elhelyezkedtek a pazarul megterített asztalok körül. A szakács igazán kitett magáért. A húsleves, a malacsült, és a disznótoros is, íncsiklandó ízharmóniát hordoztak magukban. A vendégek kívánsága szerint, a ropogós, piros egészben sült malacot, a vőlegénynek illett megkezdenie, mégpedig ünnepélyese. Ezzel is illusztrálván, hogy életük során, mindig ilyen gazdagon megrakott asztal körül ülhessenek, és soha ne kelljen nélkülözniük. Márton kipirult arccal, boldogan tett eleget a kérésnek. Először ünnepélyesen megcsókolta ifjú feleségét, majd a felkínált szeletelőkést magasra emelve, köszöntőbe kezdett.

Ez volt az a pillanat, amikor a szakács behozta az esküvői tortát. Úgy gondolta, ezt ő, személyesen akarja felszolgálni, hogy láthassa az elismerő tekinteteket. Amikor belépett az ajtón, Márton éppen akkor állt fel, pontosan vele szemben, és emelte magasba karjait, benne a szeletelőkéssel. A szakács egy pillantást vetett rá, majd rémült hangon felordított, valami olyasmit, hogy - Uram Isten, segítsééég, segítsééég, máár megint itt van ez az őrült gyilkos. -Azzal eldobta a süteményt, és hanyatt, homlok, futásnak eredt. Még Dezső bácsi sem tudta megállítani. A gyönyörű torta szétkenődve zuhant a padlóra.
Márton felismerni vélte benne azt a szakácsot, aki abban a bizonyos étteremben is valami hasonlót művelt, amikor ő megcsúszott a kiöntött levesen, és az asztalnak esett.
A vendégek persze semmit sem értettek az egészből. Dezsőt kérdezgették, hogy előfordult e már máskor is szegény Róbert unokaöccsével valami hasonló, mert akkor el kellene vinni egy jó orvoshoz, mielőtt nagyobb baj nem lesz belőle.
Drága barátaim, megleszünk mi torta nélkül is, hiszen nagyszerű a hangulat.
Törte meg a döbbent csendet Márton. Ezzel aztán a legtöbben egyet is értettek, és hamar túltették magukat a szakács különös viselkedésén.
Csak Dezső bácsi ült magába roskadva, és halkan sóhajtozott.
Szegény öcsém, pedig két kisgyermeke van, meg egy nagyszerű felesége. Istenem, mi lesz így velük? Tegnap még semmit sem láttam rajta. Biztosan túlhajszolta magát mostanában, de majd odafigyelek rá. – Gondolta.

Az esküvő után, még három napot töltöttek a szülői házban, majd Gyuri, Márton régi barátja vitte ki őket az állomásra.
Mártonnak egy kellemes kis másfél szobás hatodik emeleti lakása volt Budán, nem messze az iskolától ahol tanított. Már jó előre megbeszélték, ha összeházasodnak ott fognak majd lakni, hiszen a nagyvárosban Zsuzsának is könnyebb munkát találnia. Fülkés kocsiban foglaltak maguknak ülőhelyet, szemben egy másik fiatal párral. A hölgy, nagy valószínűséggel szilikon melleket viselt, hiszen aránytalanul nagynak tűntek vékony alakjához viszonyítva. Ki is rakta őket, hogy mindenki láthassa, mert alaposan kivágott dekoltázsa, nem sokat takart belőlük. Mártont ez nem nagyon érdekelte, ő nagyon boldog volt, és számára nem létezett szebb lány Zsuzsánál.
Ki kell mennem egy pillanatra. – Hajolt oda párjához Zsuzsa, és a toalett felé indult. – Levenné nekem azt a kis táskát fiatalember? – Szólalt meg a sarokban ülő idős hölgy. Természetesen. – Válaszolta Márton, és már is felállt, hogy eleget tegyen a kérésnek.

A mozdonyvezető kicsit még álmos volt, hiszen nem sokat aludt az éjjel, mert a kisebbik fia folyton felébresztette. Alig vette észre azt a piros jelzést, amely már messziről is jól látszódott, így aztán kissé erőteljesebben kellett fékeznie, nehogy túlfusson rajta.
Márton felemelt kezekkel, éppen az idős hölgy táskájáért nyúlt, amikor a fékezés miatt, rázuhant az előtte ülő fiatalasszony hatalmas melleire. A lendület hevétől, karjaival lerántotta róla a kivágott blúzt, és arca a nő melleibe fúródott. Felállt volna ő azonnal, ha az a nő, nem ütötte volna folyamatosan a fejét, és a hátát. Ráadásul úgy próbálta őt leszedni magáról, hogy egyik kezével a tarkóját csavargatta, akár egy birkózó az ellenfelét. Márton kétségbeesetten küzdött, de egyre fogyott tüdejéből az oxigén. Arca először piros, majd lila színt váltott, szemei kidülledtek. Végső kétségbeesésében megpróbált szájon át levegőhöz jutni, de az éltető elem elől, az ifjú hölgy nagyra nőtt mellbimbója zárta el az utat.

A fiatal ara sikítozására, a férje ugrott be a fülkébe. Kint cigarettázott a peronon, és nem látta mi történt, csak a felesége kiáltozására lett figyelmes. Azonnal lerántotta Mártont az asszonyról, és jól behúzott neki, amitől szegény a padlóra esett. De Márton ezt egyáltalán nem bánta. Végre nagyot lélegezhetett, az előbb már azt gondolta, nem fogja túlélni ezt a kalandot. Oda sem figyelt az ordítozó férjre, csak zihálva kapkodta a levegőt.
Időközben Zsuzsa is visszaért, és elhűlve ámult, hogy vajon mi történhetett.
Ez az őrült szatír,- kezdte a fiatal nő,- rám vetette magát, és letépte a ruhámat. Mindenki szeme láttára a mellemet kezdte harapdálni. Ez egy fékeveszett vadállat, micsoda emberrel él maga együtt?
A sarokban ülő idős hölgy, most már felemelte a hangját.
Kérem, kérem, ebből egy szó sem igaz. Ez a fiatalember nekem akart segíteni, de a vonat valamiért nagyot fékezett, és ettől esett rá a hölgyre. Ha nem szorongatta volna a nyakát, és nem csépeli folyton a hátát, és a fejét, régen leszállt volna magáról. Nézzék meg szegényt, még most is alig kap levegőt.

Márton színe kezdett visszatérni, de még most is szédült egy kicsit.
Elnézést, én nem láttam mi történt, csak a feleségem kiabálására jöttem be, és azt hittem… Persze hogy azt hitte, hiszen a maga neje teljesen el van telve a szilikonjaival. Én viszont láttam, hogy ez a fiatalember ügyet sem vetett rájuk. Talán éppen ezért csinálta a hölgy, ezt a nagy cirkuszt. Nem tudta elviselni, hogy észre sem veszik, pedig igen csak kirakta az árut, hogy mindenki lássa.
Ó te szegény kedvesem, - hajolt hozzá közelebb Zsuzsa, és megcsókolta az arcát.
Ígérem, nagyon fogok rád vigyázni.
Vajon meddig, hiszen látod, velem mindig történik valami?
Hogy meddig, én egy egész életre gondoltam, hiszen nincs nálad kedvesebb, szeretetre méltóbb ember a világon.

Sándor Gyula Magyarország
2005-12-29


VÉGE