Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Loki szenvedélyes zongorista, nincs nap, hogy ne ülne le szeretett hangszeréhez. Asgardban...
A figyelme Frederika hátsó nyílása felé fordult. Amikor a szorgalmas nyelv a szoros záróizomra...
Széttárta lábait Ollie kedvéért. A csiklója már duzzadva megemelkedett. Kicsit előrehajolt...
Augusztus 10 -dikére ért a flotta támadási területre Brazília partjaihoz teljes rádió csendben...
Vannak döntések, amiket nehéz, sőt szinte lehetetlen meghozni. De megengedhetjük-e maguknak,...
Friss hozzászólások
eliksz13: Nagyszerű írás ! Annyira testk...
2020-10-26 22:04
69Monica: Szia! 24 éves vonzó, szép test...
2020-10-26 10:06
Pavlov: Ó, az ifjonti hév :) Kellemes...
2020-10-26 09:14
fenotrin: Új képregény (Lady Jane): http...
2020-10-25 09:28
69Monica: Szia! 24 éves vonzó, szép test...
2020-10-25 08:54
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Egy elveszett lélek emlékei

Ahogy a Hold előbukkant a felhők vastag fátyla mögül a novemberi éjszaka egén, ezüstös csillogásba vonta az utca évszázadokat megélt épületeit, s gúnyos kegyetlenséggel ragyogott le a megfáradt, összezavart lélekre, aki az ódon kőtemplom kormos, mohlepte tornyán ücsörgött és bámulta a péntek esti nagyváros fényeit. Közvetlenül előtte egy széles, de meglehetősen elhagyatott utca húzódott nyálkás avarréteggel borítva s ősöreg, kopasz fák hajladoztak az orra előtt. A távolban az ódon belváros, még távolabb a modern háztömbök tengeréből álló külső városrész terült el. A központ erőteljes közvilágítása halványan narancssárgásra színezte a felhőket, amelyek már oszlófélben voltak a koromfekete égbolton. Az utcában csak nagy ritkán húzott el egy-egy autó, de a központból a féktelen mulatozás zsivaja idáig hallatszott. Bömbölő autóhifik, a diszkókból kiszűrődő lárma, csontrészeg fiatalok ordítozása, s hasonló förtelmes hangok visszhangoztak az éjben.

Talán minden világosabb lesz, ha elárulom, hogy én voltam az a kárhozott alak, aki a város felett az éjszakát fürkészte, válaszokat keresve. Olyan kérdésekre, melyekre a válasz a múltamban vannak elrejtve. Például fogalmam sincs, hogyan kerültem ide, vagy hogy mióta vagyok itt. Még a saját nevemet sem ismerem. Talán mindig is itt voltam, mióta a föld megszületett. Talán a maga az eleven sötétség szült, cél nélkül. De még valószínűbb hogy valami más voltam az előtt, hogy ide kerültem. Ennek bizonyságául csupán egy halovány emlék szolgál. Ámbár ahogy telik az idő, egyre több dologra emlékszem.

Az első dolog, ami a létről eszembe jut, a fájdalom. A levegő molekulái természetfeletti sebességgel rohannak szét előttem, a nap vakító sugarai perzselnek, érzem az adrenalint és a káoszt, aztán rámszakadt a sötétség. Roppanó csontok, péppé zúzódó belső szervek, egy szilánkokra tört koponya. Azóta számtalanszor meglátogattam már születésem helyét, s ha lenézek a tízemeletnyi magasságból, azóta is rámtör a leírhatatlan iszony, melyet sehol máshol nem tapasztaltam.
A többi emlékem már sokkal tisztább. Hallok hangokat, melyek valahogy ismerősnek tűnnek, mintha nagyon régen már hallottam volna őket, de az is lehet hogy csak egy álom volt.
A hangok nagyon furcsák, de később megtudtam, hogy ezt sírásnak nevezik. Nem tudom mennyi idő telhetett el így, de egy nagyon sötét és szűk helyen voltam s éreztem a halál és az enyészet visszataszító kipárolgását. Lassan egyre unalmasabb lett egyedül a sötétben és kezdtem egyre nyugtalanabb lenni. Erőt vettem magamon és kitörtem őr nélküli börtönömből. Máig élénken emlékszem széthasadozó deszka hangjára és a sírkő irdatlan súlyára. Aztán ott álltam a városi temetőben az éjszaka bársonyos leplébe burkolózva, s tudtam, hogy létezem.

Azóta járom az éjszakát, töprengek létemen, s figyelem az embereket, a nappalokat pedig az árnyékok közt töltöm. Rég rájöttem, hogy a napfény perzselése, vakító gyönyörűsége számomra átok. Ráadásul valahogy képtelen vagyok elhagyni ezt a várost, bár fizikailag semmi nem láncol ide, de érzem, hogy nem tudnék elmenni. Mert ha kel a Hold, magamba szívom az összes érzést, mely megbújik a szívekben. Jót és rosszat, örömöt és gyötrelmet, szerelmet és gyűlöletet. S hogy milyen vékony a határvonal a két érzés közt…
Az emberek közül is leginkább a lányokat szeretem figyelni. Elképzelhető, hogy mielőtt újjászülettem volna, fontos szerepet töltöttek be az életemben, bár ebben nem vagyok biztos. Megfigyeléseim szerint a férfiak általában vonzódnak a nőkhöz, ennek fényében már nem tűnik furcsának, hogy engem is megmagyarázhatatlan módon vonzanak. Tény, hogy gyakran kapom rajta magam, amint az éjszakában leselkedem rájuk, s mohón falom be az általuk kisugárzott szépséget. Ezt bármikor megtehetem büntetlenül, hiszek ők engem nem látnak… Mikor azt hiszik, egyedül vannak, behatolok intim szférájukba, és kifigyelem minden lépésüket… Imádok eljátszani velük, hogy a hátuk mögé osonok, s ahogy a tarkójukra fújok kirázza őket a hideg.
Azonban minél többet tudok, annál jobban összezavarodok. Sejtem, önkezemmel vetetettem véget életemnek, de hogy miért, arra nem találtam a választ. Boldogtalan voltam? Hát most sem érzem magam túl fényesen. És ha meghaltam, akkor miért vagyok itt?

Néhanapján rémálmok gyötörnek. Fogalmam sincs, hogy csak egy nyugtalan szellem lidércnyomásai vagy a múltam foszlányai. Felrémlik bennük egy középiskola, s benne egy tanuló, aki éjszínű ruhában ül az utolsó padban, s éppen egy verset ír a halál szépségéről. Aztán egy lány képe, kinek szőke tincsei a mennyország kapuját keretezték, s kék szemei úgy megbabonázták ezt a sötét, magányos alakot, hogy az étel ízetlen lett a szájában és minden egyes lélegzetvétel fájdalmas volt számára. Egybeforrt a szerelem és a gyűlölet… Mígnem végleg belezuhant az enyészet fekete kútjába.
De mint mondtam, lehet hogy csak egy álom volt. Az élők talán azt hinnék, hogy a holtak nem álmodnak. Honnan tudhatnának bármit is, mikor még csak nem is látnak engem. Ami azt illeti, még soha nem találkoztam egy hozzám hasonlóval, és arról a bizonyos sem fényről tudnék mesélni az alagút végén, mert ilyesmit sem tapasztaltam. Lehet, hogy egyedi vagyok, és valami küldetésem van a Földön? No persze, pont nekem…

Tehát azon a pénteki éjszakán is hasonló dolgok felett elmélkedve ültem kedves helyemen, a lepusztult, elhagyatott templom tornyának párkányán. Már éjfél is elmúlhatott, bár időérzékem nem volt éppen kifinomultnak mondható, mikor ütemes kopogás törte meg a csendet az utca távoli végében. Ahogy közeledett, úgy lett egyre ismerősebb s az időközben leszállt ködben lassan kirajzolódott a cipő tulajdonosa, melynek a járda rothadó falevelektől mocskos betonján való kopogása felkeltette figyelmemet.

Még soha nem láttam olyan gyönyörű lányt. Tizenhat éves lehetett, s 160 centinél alacsonyabb. Kék szeme szinte ragyogott a holdfényben, szőkésbarna göndör tincsei egy tökéletes arcot foglaltak keretbe, melynek szépségével talán csak az angyalok vetekedhettek volna. Halvány szemfesték és szájfény is fokozta természetes szépségét. Mellei formásak és teltek voltak, trendi csizmát és fehér dzsekit viselt, s lassan elkerülhetetlenül belém hasított a felismerés, hogy csak egy újabb diszkós divatribanccal állok szemben. De mindezek ellenére képtelen voltam levenni róla szemeimet. Kissé furcsálltam, hogy miért gyalogol egyedül éjnek idején, s miért nem egy nála tíz évvel idősebb izomtibor furikázza. Volt a tekintetében valami, ami megindított. Feldúltság, egyfajta csalódottság, talán árnyaltan düh s kétségbeesés volt, ami ezt az angyali arcot színezte. Szívéből áradt a tompa rezignáltság, a fásultság. S hogy mi okozhatta, arról volt pár elképzelésem, hiszen egy gyönyörű, fiatal lánnyal sok minden történhet az éjszakában. Lehet, hogy éppen most ért véget egy felhőtlen kapcsolat, vagy egyszerűen csak túl rámenős volt vele valaki. Gondolom nem kevés nő csalatkozott már a férfinemben, de igazából minél többet láttam és hallottam, annál kevésbé értettem a szívügyeket.

Már kezdett távolodni, s a köd is lassanként összezárult mögötte, de nem hagytam beleveszni a távolba, hanem utánaeredtem. Egy nyaktörő ugrással a szomszéd ház tetején termettem, s így házról-házra követtem őt a romantikus épületek és gigászi platánfák szegélyezte utcában, melyeknek ágai baljós sziluettet rajzoltak a Hold gúnyosan vigyorgó képére. Mindeközben le nem vettem szemem az egyre sűrűsödő ködben tündöklő szépségről. Minél tovább figyeltem annál inkább megerősödött bennem egy érzés, ami már csak azért is furcsa volt, mert mióta az eszemet tudom, mindig is elkerültek az érzelmek. Tudom, ez egy eléggé képtelen paradoxon, hiszen oly sok megnyilvánulását megfigyeltem az emberi érzelmeknek, de mégis, én soha nem éreztem sem szeretet, sem gyűlöletet, s az emberek sorsa is mindig is hidegen hagyott. Azonban már az első pillanatban, mikor megpillantottam azt a türkizkék szempárt, feltámadt bennem egy különös, eddig ismeretlen hangulatváltozás, amit talán érzésnek is nevezhetnénk, és befészkelte magát a fejembe. Mintha őt már nagyon régóta ismerném, s valahogy kötődnék hozzá. Arra gondoltam, hogyha egyszer el kell szakadnom a közeléből, az fájdalmat fog okozni nekem. Ez már talán a szerelem…?

Oh igen, ő túl szép volt erre a világra, s ez sajnos nem csak nekem tűnt fel. Ugyanis életre kelt a ködös novemberi éjben mindaz a gonoszság, irigység, s kéjvágy, amely már a kezdetektől fogva megbújik az emberi elme legsötétebb bugyraiban. Egy szörnyűséges rémalak közeledett a ködben, a pusztulás árnyékát vetve mindenre, ami mellett elhaladt. Nagydarab férfi volt, fején csuklyával, jobb kabátujjában kést rejtegetve lopakodott az ódon fák és épületek képezte alagútba. Már messziről éreztem a belőle áradó végtelen rosszakaratot s a mohó éhséget, mely elveszi a férfiember józan eszét. Nyilvánvaló volt, hogy készül valamire, s bennem a lehető legrosszabb sejtelmek vertek tanyát. S a félelem. Igen ez volt, amit éreztem, eónok óta először, talán a végzetes zuhanás óta. De ezúttal nem magamat féltettem, hanem valaki mást…

A ballonkabátos, sötét alak most már alig több mint húsz méterre volt a lánytól, s szemmel láthatóan igyekezett láthatatlan maradni. Fától fáig osont, az angyali tünemény pedig nem észlelte jelenlétét. De az én természetfeletti érzékeim elől nem bújhatott el s lassan a szívem is elszorult, ahogy egyre közelebb ért hozzá.

Olyan gyorsan történt minden… Egy pillanat alatt lerohanta a meglepett angyalt, aki fojtott sikoltást hallatott, ahogy szörnyeteg rátapasztotta érzéki ajkaira durva, bőrkesztyűs kezét. A kabátujjában lapuló kést torkához emelte, mely már fel is sértette finom fehér bőrét, s néhány skarlátszínű vércsepp csapódott a betonra. Közben beráncigálta egy elhagyatottnak tűnő bérház koromfekete kapualjába. A lány szemeibe földöntúli félelem és kétségbeesés költözött, szinte harapni lehetett a levegőben a rettegést és a feszültséget. Gyönyörű szemeiből könnycseppek gördültek le, ahogy az elmebeteg vadállat módszeresen letépte a ruháit. Aztán elejtette a kést, s puszta kézzel a lány torkának esett, mivel szegénykém igencsak megpróbált ellenállni, már amennyire tőle tellett. A durva fojtogatás nem maradt eredménytelen, mert miközben vadul kefélni kezdte, a lány lassanként abbahagyta a vergődést. Láttam a fájdalmat az arcán, ahogy az égre függesztett szemei megváltásért könyörögnek, s szája hangtalan sikolyra nyílik a torkát szorító vasmarok súlyától.

S én csak álltam. Álltam és néztem a legvégső iszonyat eme borzasztó színjátékát, melyben az élet és halál végzetes táncot jár. Alig tízméternyire tőlük, egy épület tetején, a lábam földbe gyökerezett s mintha kést forgattak volna szívemben. Aztán megnyílt a pokol, én pedig ordítottam. Amennyi düh, gyűlölet, keserűség, bánat, és fájdalom van a világon, az mind belesűrűsödött abba a hangba, amelyet élő ember azelőtt talán még sosem hallott. Talán még néhány ablak is megrepedt, de az biztos hogy a fél várost sikerült felverni. Akkor visszhangozhat a Földön efféle kakofónia, ha a holtak mind egy szálig megelevenednek, s egyszerre kitörnek sírjaikból, a feltámadás keserves kínjának sikolyát hallatva. Senki ne kérdezze mi szállta meg egyszerű lelkemet, de bosszúvágy járt át, annak minden ízében. Éreztem, ahogy a pokol legmélyéről feltöltődik éteri testem szentségtelen erővel, a levegő szinte forrt körülöttem, ahogy förtelmes ordítás közepette levetettem magam az utca kövére.

Az az undorító féreg javában kefélte a haldokló szépséget, mikor földöntúli őrjöngésemben odaléptem mögé. S akkor először mióta az eszemet tudom, egy élő ember nyílegyenesen rám nézett. Tehát emberi szem számára látható voltam. Ettől egy pillanatra megrökönyödtem, de a kétméteres vadembert ez nem hatotta meg.
Majdnem egy fejjel magasabb volt nálam. Felmarkolta kését és gyűlölettől átszellemült arccal nekem rontott. Támadása kissé váratlanul ért, de ami még váratlanabb volt, a pengéje úgy siklott át túlvilági testem atomjai között bárminemű fájdalom okozása nélkül, akár a tengeralattjáró szántja az óceán mélységeit. Azon nyomban visszarántotta kezét, s ahogy elkezdett hátrálni, szemében gyűlölet helyett most már jeges félelem tükröződött. Ezzel a szánalmas meghátrálással csak még jobban felbőszített.

Nem keresgéltem a szavakat, hogy üres fenyegetéssel űzzem el, arra nem volt szükség. Megfordult, s rohanni kezdett végzete elől. De sorsunk elől nem lehet elbújni… Egyetlen ugrással előtte termettem s torkon ragadtam a gazembert. Miközben végtagjaival kétségbeesetten csápolt, felemelkedtem vele a levegőbe, s kegyelmet nem ismerve egyre jobban szorítottam. Éreztem, ahogy a fuldoklik, láttam szemében az élet pislákoló lángját. Ütőerei egyre erőtlenebbül áramoltatták az éltető folyadékot, emberfeletti szorításomtól nyakcsigolyái kezdtek összeroppanni. S amint a mélyen a szemébe nézve tanúja voltam, amint lassanként kialszik az a bizonyos tűz, hirtelen beugrott minden. Az összes borzalom rám zúdult, amit halandó létem alatt megéltem. Az a szörnyű iskola, a nemtörődöm szülők, a többi srác megvetése, egy reménytelen szerelem… A gyakori verések és csempeszámolások az iskola vécéjében, ritka érzékeny lelkivilággal kombinálva… Hát ezért az öngyilkosság, és innen ez a féktelen düh. Újra lepergett a szemem előtt egykori halandó minden fontos momentuma, csupa kín és fájdalom, s én zuhantam…

Midőn lassan szétoszlott a sötétség, az utca aszfaltján fekve találtam magam. Feltápászkodtam, s körülnézve megnyugodva konstatáltam, hogy még nem hajnalodik. Néhány méterrel arrébb ott feküdt a férfi felismerhetetlenségig összezúzódott holtteste. Szemernyi sajnálatot sem éreztem iránta.
Pár házzal arrébb pedig ott feküdt holtan az éteri szépségű lány, férfiszívek megvadítója, s egykor gyönyörű szemei most élettelenül meredtek fel a csillagokra. Mikor utoljára láttam, talán még volt benne élet. Ha gyilkosát hagytam volna futni, talán megmenthettem volna, de nekem fontosabb volt a bosszú… És most halott. Angyali tincseit száraz avartörmelék mocskolja be. Teste már lassan kihűl, egykor csábító porhüvelye elkezd bomlani, mígnem eggyé válik a természettel, mely alkotta őt, lelke pedig visszatér az örökkévalóság körforgásába. Szívemben tompa fájdalom sajgott, az értékvesztés felett érzett bánat.

Karomba vettem hát a lány sokat szenvedett testét. Oly könnyű volt, oly törékeny, s még halálában is megbabonázóan gyönyörű. Elindultam a ködös városon át. Míg az élők mélyen aludtak, a holtak utolsó útjukra indultak a lassan hajnalodó ég alatt. Tudtam, hogy merre kell mennem, élénken emlékeztem arra az útra. Észak felé vezetett.
Végül ott álltam újból a fejfák és jegenyék kísérteties katlanában, mint annak idején, mikor először pillantottam meg a csillagokat. Megkerestem a helyet, ahol egyszer már megküzdöttem a halállal. Ott állt a helyén a fejfa, melyet most először volt alkalmam megszemlélni. És a sírkő, melyet egykoron még magam igazítottam helyre. Letettem törékeny terhemet a nyirkos gyepre, s eltoltam helyéről a nehéz kőlapot. Szerencsére egykori szüleim nem voltak restek normális sírt készíttetni nekem. Csakhamar előtűnt a széthasogatott fedelű koporsó, melybe belehelyeztem a lány vonzó tetemét, majd magam is beleugrottam az enyészet vermébe, s visszahelyeztem a követ oda, ahol már az örökléten át feküdnie kell. Érzem, hogy lassan erőt vesz rajtam a fáradtság. Egyre sötétebb minden…
Mert én és ő, a két kárhozott lélek a halál jéghideg csókjában egyesültünk az örökkévalóság színe előtt, ott, a föld méhében. Én túl gyenge és tökéletlen voltam az élethez, ő túl jó és túl gyönyörű volt erre a világra. Mindkettőnk világrajövetele egyben halálos ítélet is volt.

Ahogy lassanként minden megszűnik létezni körülöttem, egy apró fénypont gyullad ki a szurokfekete mélység túloldalán. S ahogy közeledek felé, hallok egy hangot, mely leginkább egy lány mézédes hívószavára emlékeztet… Igen, egyre közelebb van. Megszűnik a fájdalom, már nem érzek semmit… Napfény ragyogja be a végtelen zöld mezőket, a levegőben édes illat terjeng. Hazaértem…
Hasonló történetek
2793
De mi a célom… Magam sem tudom már, csak utazok, hogy eljussak egy olyan helyre, ami nem létezik. Nem létezhet, míg az ember, az egész emberi faj fel nem épül ebből a hihetetlen szellemi leépülésből, amin most keresztül megy…
Utazok…
3858
Csöngettek!
Kinéztem az ablakon és látom, hogy a fényes nyúlványokkal érkező ismerősöm ott ácsorog az ajtó előtt gúnyos mosollyal a szája szegletén. Mit tehetnék, beengedem és hagyom, hogy megtegye, amiért jött. Az ajtó kinyílik és belép rajta Ő...
Hozzászólások
További hozzászólások »
aa ·
Tényleg tehetséges vagy, rég olvastam ilyen jó kis történetet.

zolee ·
Zsír!
10, 10.

Amina ·
nagyonnagyon jó a sztori, van mondandója, ami eléggé ritka ezen az oldalon. nem semmi..... de tényleg van egy-két nem odaillő szó. de nem akarok kötöszködni, majd ha hasonlót írok, akkor újból benézek

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: