Novellák - 124.oldal

-17 és fél perc a menet idő az Astoriától a Déliig, most hat óra 7 perc, ami annyit tesz, hogy egészen pontosan öt perce vagyunk úton, tehát 12 percem van, hogy elérjem a vonatot, ami hat óra ötven perckor indul az ötös vágányról Nagykanizsára Érd-alsón vagy Felsőn át Gárdony érintésével. Ha Gárdony érintésével, akkor az annyit jelent, hogy negyvenhárom percem van még hátra...

A talpraesett lány meglehetősen makacsul ment a saját maga választott úton. Szülei több fiatalembert is kinéztek a számára megfelelő férjnek, de óhajtásaik ellen egy snájdig, Ausztriát és Olaszországot is bejárt, de szegény fiatal borbélylegényt választott férjül, aki a társaság kedvence volt. A férfiak a remek kártyapartnert, a hölgyek az egyik legjobb táncost és széptevőt szerették benne...

Az érkezés legnagyobb meglepetésemre nem fájdalmas. Ahogy az elemek közé kerülünk, az egyáltalán nem fáj. Azt hittem forró ez az egyveleg, de nem. Próbálok a felszín közelében maradni, de kevés erőm van. Egyik kezemben a fiam, másikban az én életem. Amikor már úgy érzem itt a vége mindenek, egy farönk sodródik oda és belekapaszkodom. Nem hagyom, hogy egy otromba gépszörnyeteg elpusztítsa a gyermekemet...

Gyönyörrel töltött el a szenvedésem. Kezdtem elvérezni, és egyre kevesebbet éreztem abból, ami történik. Felszabadítottam a lelkemet, de nem volt elég. Többet akartam, sírni akartam a fájdalomtól. Utolsó erőmből merítve a késsel elvettem a bűnöst magamtól, aki miatt megkívántam őt. Kivágtam a szememet, hogy többet ne láthassam a lányt, akit szeretek, és többet ne kívánhassam a kínszenvedést, a saját véremet...

Szerelmes lettem; menthetetlenül és örökre. Holott nem is ismertem. A nevét sem tudtam, ámbátor nem hiszem, hogy egy ilyen lénynek lehetne méltó nevet adni. Ez a mérhetetlen szeretet olyan hullámban tört rám, hogy levegőt venni is elfelejtettem, szemem pedig megtelt könnyel...

Közeledett a szalagavató bál. A harmadikosok minden gondolata az első báliruha körül forgott. Egymás közt az anyagokról duruzsoltak, fontos, hogy miből legyen, milyen színű, hogy a barátnők egymáshoz is öltözzenek, de különbözzenek is… Vera szorongva figyelte őket, fogalma sem volt, kivel beszélje meg ezt az egészet...

Hirtelen egy emberi hangot hallok, rohanok. Egy összeégett, vérző ember előtt ér véget az utam. Nem tudtam elfojtani a belőlem előtörő undort. Csak megvetően néztem a haldoklót, a halál bűze lassan elborította az elmém. Letérdeltem a sebesült mellé, segélykérően nyújtotta felém a kezét egy újabb sorozat nyögéssel kisérve, míg én a hátam mögé tartott kezemmel egy nagy üvegszilánk után kutattam, sikerrel...

Amikor rájöttem, hogy tulajdonképpen egy fitying nélkül állok a város közepén, (a forintocskák eme gondolatomat mintegy megérezve, sértődötten súrlódtak össze izzadt tenyeremben, panaszos- fémes hangot hallatva, mintha méltatlankodnának) nagyon megijedtem. Inkább úgy mondanám, izgatott lettem...

Mire Aranka kioldalazott valahogy a kisajtón, hogy mielőbb eltűnjön innét, már össze is csapott a két szomszédvár. Valami nagyot reccsent. Az első ˝jaj˝-ra még hátranézett. A kép, amit látott, még gyorsabb távozásra késztette. Végh kaputámasztóval futott Örzse néni férje felé, a levegőben fél tégla repült, Véghné feje már vérzett, és az ártatlan tejeskanna csörömpölve, zománchíjas foltjait szaporítva esett le a kitéglázott járdára...

Szemerkélős márciusi nap volt, amikor Connie elérkezettnek látta az időt, hogy balesete óta először elővegye a hegedűjét. Akkurátusan rakott rendet felkelés után, próbálta nem csak a kislakást, de maga magát is felkészíteni a Dologra, amit hosszú ideje először fog megtenni...