Novellák - 124.oldal

A gólya fejében egy gondolat mozdul. Oda kéne nézni. De veszélyes is lehet. Az ilyen nagy, brummogó masinákhoz emberek tartoznak, azokkal csínján kell bánni. Könnyen ráfizethet. De a madár éhes, és a megforgatott föld csak úgy ontja magából a rengeteg férget, lárvát, bogarat, néha még egeret is kivethet magából. A meleg már úgysem enyhül estig, hiábavaló itt süttetni magát a fészek szélén. Gyerünk...

Lehunyom szemem és azt képzelem, rám nézel, szemedben a karácsonyfaégők fényének függönyén át meglátom a bizonyosságot - van remény.
Remény, hogy újra kezdjük, és most mindent jól csináljunk... ha akarjuk és hiszünk benne azzal a hittel, ami a tiszta szív ajándéka.
A szívé, mely ledönti a falakat és kitárja kapuját a lehetőségeknek.
Amely igent mond a szeretetre..
Mint most én...

Nem tudok rögtön válaszolni, mert el kell gondolkodnom, hogy igazából miért is sírok. Alaposan megfontolom a választ, de mielőtt kimondanám, az arcodat fürkészem, mely kíváncsian néz felém. A válaszom csak ennyi:
- Mert olyan nagyon boldog vagyok…

- Menj, táncolj még – duruzsolja a fülembe, ha csupa májszövetként léteznék, az sem lenne elég a méregtelenítéshez, ahogy és amit ez jelent tőle. – Énekelj is hozzá: hé emberiség a tiétek vagyok, egyszer már összetörtek most inkább mindenkié leszek, nem ám csak egyé, mert az veszélyes...

A lelkünk mámoros gyönyörben úszkál, gondolatainkban magasan a felhők fölött szállunk, s innen tekintünk le a kis emberek szürke életére, amint ügyes-bajos dolgaikon görcsölnek. Sajnálom őket, de nem kötik le a figyelmemet. Elronthatatlan kedvem van, minden színes és fényes körülöttem. A lelkem a lelkedhez ér, s együtt táncolunk a felhők tetején...

A narancssárga sáv az égen már halvány kékeszöldre váltott, ahogy telt az idő, úgy éreztem, mintha az éjszaka felé vinne a busz engem. A csupasz fák fekete sziluettjei most olyannak tűntek, mint papírból kivágott díszletek a színes háttér előtt. A sötétség mindig is taszított, és féltemmel töltött el, de abban a pillanatban inkább a biztonságot jelentette számomra...

Az erdei állatok neszei, a növő falevelek finom hangja elnyomta a háborgó medve őrjöngését. Különben is együtt voltak, csak a szép számított. A szerelem egy szakma, amibe bele kell tanulni, élvezni kell, meg kell érteni, művelni kell, érte kell élni. Medvemorgás, tappancsok dobogása... X és E szembetalálta magát a macival. Gyönyörű barna bundáján selymes fény tükröződött. Harcoltak a vadállattal, ágak törtek, az avar felbolydult, vércseppek hulltak...

Miért szeretem a férjem? Miért lett ő a gyermekem apja?
Összetett és bonyolult a válasz. Sohasem gondolkodtam rajta, így még számomra is talány.
„Mit eszel rajta? – kérdezte eleinte többször az öcsém, aki már régóta jól ismerte őt. – Olyan érzéketlen, olyan nyers, olyan magának való!” ...

Rossz érzés várni valamire, ami nem is biztos, hogy bekövetkezik. A percek lassan vánszorognak, egyre jobban gerjesztve a bizonytalanságot, amely lassan de biztosan elfojtja a reményt...

Sok-sok év telt el a zsíros kenyeret evő kisfiú óta. Azóta sokat látott az étterem, sok-sok vendég fordult meg benne és mennyi változáson ment át a világ azóta. Most azonban, ezen a szép nyári délutánon is ott ücsörgött egy maszatos arcú szőke kisfiú. Fehér pólója csupa kosz volt, mégis talán két ragyogó szeme tompítani tudta szegényes külsejét. Az étterem előtt egy hatalmas, elegáns, fekete autó állt meg...